Ha egy filmforgalmazó, vagy a neki bedolgozó fordító a semmitmondó A város helyett a Tolvajok városa magyar címmel küldi mozikba Ben Affleck új filmjét (amiben mellesleg bankrablók szerepelnek besurranók és zsebmetszők helyett), az csak egy dolgot jelenthet: az illető a Könyvesblog-olvasókhoz hasonlóan Kaland-Játék-Kockázat könyveken nőtt fel.
A legendás Steve Jackson-Ian Livingstone páros a '82-es Tűzhegy varázslója után külön-külön kezdtek el játékkönyveket írni (a magyar borítók megtévesztőek: amin mindkettőjük neve szerepel, azt holtbiztos, hogy egy harmadik személy követte el). Míg Jackson a "Tűzhegy-klónnak" tekintett A Káosz fellegvára után '83-tól a saját kontinensét, Óvilágot kezdte el építgetni a Sorcery!-sorozatban, Livingstone beköltözött Allansia nyugati sarkába (ezen a vidéken játszódik szinte az összes sztorija), és a felejthető Végzet erdeje után '83-ban megalkotta az egyik leghangulatosabb játékkönyv-helyszínt, Feketehomok kikötőt, azaz a Tolvajok városát.
"Barbár harcosok, varázslók, szörnyetegek, törpék népesítik be ezt a fantasztikus világot" - írja a jól ismert kötet eleji bevezető, holott ebben a könyvben elég durván felborul a megszokott high fantasy-hangulat. A barbár harcosok többnyire sikátorokban lapuló banditák és útonállók, a varázslók vagy szenilis vénemberek vagy őrült boszorkányok, a szörnyetegek a városőrség egyenruhájában kereskedőket terrorizáló trollok, a lehúzós törpék pedig vagy szerencsejátékkal, vagy a saját boltjuk horror áraival fosztják meg az Allansiát megmenteni készülő hőst az utolsó rézgarasaitól.
Feketehomok kikötő velejéig romlott hely: a helyiek információt ígérnek az aranyainkért cserébe, aztán végül nem mondanak semmit (lásd jósnő, fűszerboltos félork, féllábú öreg a hídon); minden második utcában kirabolnak minket (banditák, orvlövészek, varázsgyertya-készítő elf, piactéri lincselésnél tojást kínálgató öreganyó és társaik); az árusok lépten-nyomon savanyú almát meg fullasztó pipadohányt sóznak ránk, amikért életerő-veszteség jár; a városőrök pedig fegyvert rázva követelik, hogy vesztegessük meg őket.
És mivel a Tolvajok városa kezdettől fogva egy bevallottan mocskos és durva város, itt végre - a Vértengerekhez hasonlóan - morális aggályok nélkül játszhatjuk ki a Kaland-Játék-Kockázat-kötetek gyilkos kedvű, fosztogató kalandorát, aki elvileg a jóság és a rend egyetlen védelmezője, gyakorlatilag meg minden elé ugró lényt lemészárol, és a hátizsákjába pakolja utolsó réz gyertyatartót is, ha az nincs leszögelve. Feketehomok kikötőben a jól ismert "tolvajtól lopni nem bűn"-örökigazság mentén végre nyugodt lelkiismerettel csaphatunk fejbe minden kéregetőt és foszthatunk ki minden üzletet. A magában bizonyára jókat röhögő Ian Livingstone ugyanis annyi szívatós eseménnyel rakta tele a kalandot, hogy egyszerűen rákényszeríti a játékost az esztelen mészárlásra, az őrült tárgyharácsolásra és non stop aranytallér-gyűjtésre.
Ez persze az alapküldetés miatt van így: a Silverton kereskedővárosát (meg persze úgy általában egész Allansiát) sanyargató élőholt herceg, Csontos Zanbar kizárólag úgy győzhető le, ha az őt kihívó bajnok (akinek a homlokán ott díszeleg egy sárga napban álló fefér unikornis) ezüst nyílvesszőt lő a szívébe, majd a szemébe szórja a porrá őrölt fekete gyöngy-lótuszvirág-boszorkányhaj mixet (amihez extra szívatásként igazából csak két komponens kell!). Mivel hősünknek egyik kötelező tárgyból sincs raktáron, kénytelen berúgni minden ajtót, felfeszíteni minden széfet, és besurranni minden házba, hátha az ottani lakók őrizgetik a gyöngyöket vagy a lótuszt. Az ész nélküli fosztogatásért persze büntetés jár: a Tolvajok városában minden kincsesládát gyilkos csapda véd, és az összeharácsolt tárgyak nagy része is olyan elátkozott ereklye, mint a tűzokádó gyíkasszony lassító skorpióékszere, vagy az ogre ládájában talált selyemkesztyű, ami ráég az ujjainkra.
A könyv sajátos logikája szerint azért kell felkoncolnunk a város boltosait és elszedni az aranyaikat, mert a város többi boltosa és rablója már annyi pénzt elvett tőlünk, hogy nem tudunk kifizetni két másik, a kaland megoldása szempontjából kulcsfontosságú boltost. Az ezüstműves Ben Borryman ugyanis 10 aranyért (esetleg valami varázstárgyért vagy az összes élelmedért cserébe) készít nyílvesszőket, Gyorsfestő Jimmy pedig szintén ennyi pénzt kér az unikornis-tetoválásért (szerencsére itt eladhatjuk az összerabolt tárgyakinkat egy uzsorásnak). Mindkét helyszín úgy lett egyébként kitalálva, hogy a rutintalan játékos simán elsétálhat mellettük, és csak akkor kap észbe, ha a jól ismert Nálad van ez vagy az a tárgy? Nincs? Akkor kalandod itt véget ért!-fejezethez ér.
A fentiek ellenére Feketehomok kikötő a sorozat egyik leghangulatosabb helyszíne lett. Épp ezért óriási hibája a történetnek, hogy nem járhatunk be minden utcát és sikátort: a könyv háromnegyedénél távoznunk kell a városból, hogy lenyomhassuk a főgonoszt egy faék egyszerűségű, "menj fel a következő emeletre, rúgd rá az ajtót a szörnyre, szedj össze minden tárgyat a szobában, aztán menj tovább a következő szintre"-típusú helyszínen, a filléres horrorok főgonoszainak tipikus szellemkastélyában (itt mondjuk jó poén, hogy besurranás és ajtófeszegetés helyett csöngethetünk is, és egy Igor-szerű zombi-lakáj kedvesen beinvitál minket a pokoltanyára!).
Pedig Azzur nagyúr palotája, a templomnegyed vagy a kikötő elég sok kalandlehetőséget rejtett volna magában (a sorozat más köteteiben is emlegetett, legendás Fekete Rák kocsmába például be sem mehetünk!). Ezt a fájó űrt a Jackson-Livingstone páros is érezhette, mivel 1987-ben Graeme Davis-szel írattak egy másik Feketehomok kikötőben játszódó játékkönyvet, az Éjféli tolvajt, amiben egyetlen éjszaka kell háztetőkön és erkélyeken kommandózva besurranni a házakba, hogy megszerezzünk egy lila drágakövet, a Baziliszkusz szemét, de magyarul ezt a kötetet sajnos már nem adták ki.
Érdekesség, hogy a drága jó Varsányi Marika, a magyarországi Kaland-Játék-Kockázat széria lelke és hajtómorotja ezúttal is követett el vicces félrefordítást: a skeleton key a Tolvajok városában nem szimpla álkulcsként, hanem csontvázból készült kulcsként szerepel, ami ugyan valóban sokkal fantasy-kompatibilisebb szó, de az égvilágon semmi értelme.
Ejtsünk még pár szót a könyv zseniális illusztrátoráról, Iain McCaigről is, akit a magyar kiadás impresszumában sajnos pontatlanul, Ian McCraigként tüntettek fel. A kaliforniai születésű, de Angliában befutott illusztrátor stílusa könnyen felismerhető itt is és a Halállabirintusban is: brilliánsan váltogatja a realisztikus emberalakokat a néha már fantasy-karikatúrába hajlóan felpüffedt arcú, bibircsókos goblinokkal, trollokkal és egyéb humanoid szörnyekkel. Ő az a rajzoló, aki még a legkomorabb képein is elrejt a háttérben valami vicces állatot: plüssnyuszit rak az alvó kalóz kezébe, almacsutkát lopó denevért rajzol a koldus fölé, de szinte mindenhol taláhatunk kalitkába zárt madarat, vigyorgó patkányt, kutyát, macskát, csigát vagy lepkét.
A fickó filmográfiája is figyelemre méltó: storyboardot rajzolt a T2-höz, a Hookhoz, a Draculához és az Interjú a vámpírral-hoz, concept artistként dolgozott a Star Wars-előzménytrilógia látványvilágán (ő találta ki többek között Darth Maul tetoválásait, a Baljós árnyakban pedig háttérszerepelőként is felbukkant!), és ő jegyzi a 2012-re ígért John Carter of Mars című űrfantasy dizájnelemeit is. Sajnos a rajzait csak a Tolvajok városában és a Halállabirintusban csodálhatjuk meg, ezeknek a színes borítóképét is ő tervezte (valamint a Végzet erdejét és a Gyíkkirály szigetét is), de a 2002-es és a 2010-es újrakiadásoknál már mindegyik borítót lecserélték a fekete-fehérben amúgy vérprofi Martin McKenna photoshop-szörnyűségeire.
Ian Livingstone: Tolvajok városa
Rakéta kiadó, Kaland-Játék-Kockázat sorozat, 1991
Fordította: Varsányi Mária
