Idén lett 30 éves Steve Jackson és Ian Livingstone játékkönyvsorozata, a Fighting Fantasy, ami Magyarországra ugyan több éves késéssel jutott el, de azonnal fantasy-rajongót csinált minden tinédzserből.
A jubileum alkalmából elindított cikksorozatomban ezúttal a 84-es Hóboszorkány barlangjait mutatom be, aminek a hazai megjelenése (1990) egybe esett az általános iskolánkban tomboló AGFA-kazettás Guns N Roses-korszak kezdetével, így az eredeti Caverns of the Snow Witch címet mi például többször is Caverns of the Snow Bitch-nek mondtuk, és ugyanúgy röhögtünk rajta, mint a többi csúnya szón.
Akkor még nem is tudtuk, hogy ez az alternatív cím mennyire találó. A címbéli gonosz Hóbószorkány, azaz a jégdémonnal lepaktáló, szörnyhadseregnek parancsoló, Sharella nevű vámpír ugyanis nem egyéb, mint Ian Livingstone tisztelgése a 70-es és a 80-as évek fantasy- és horrormagazinjaiban domborító, párductestű Frazetta- és Vallejo-amazonok előtt, akik még ma is rendszeresen felbukkannak a sword&sorcery műfajban.
Sharellában a ponyvairodalom és a fantasy-illusztrációk több archetipikus gonosza van jelen. A vad, buta, de erős szolgáknak parancsoló, fagyos hómezőkön is lengén öltöző, gyönyörű asszony egyértelmű Robert E. Howard-örökség: az ilyen nők a Frost Giant's Daugter (magyar fordításban: Ymir leánya) című novella óta számítanak a fantasy írók és festők örök kedvencének.
(Conan the Barbarian #16, 1972; Boris Vallejo: The Broken Sword, 1971)
A jégbarlangok primitív ősemberhordáját harcba küldő, egyszerre buja, fagyos és veszedelmes varázslónő Frank Frazetta 1983-as animációs filmjében, a Tűz és jégben is meghatározó karakter volt:
És természetesen Frazetta legjobb tanítványát, Boris Vallejót sem hagyta hidegen a fagyos vidékek kemény harcosainak és kemény mellbimbóinak világa, ahogy azt az 1978-as The Winter Godess című kép is mutatja:
A Hóboszorkány vámpír attribútumáról külön posztot lehetne írni: visszaköszön benne a 70-es évek geek szubkultúrájában közkedvelt Vampirellától kezdve az olasz fumettik Zoráján át a korszak divatos női vámpírfilmjeiig minden létező vérszívó asszony. És természetesen Sharella harmadik aspektusa, a szarvas démonnal fausti alkut kötő, a tudásért és halhatatlanságért cserébe örök kárhozatra ítélt, hatalomvágyó varázslónő alakja sem előzmények nélküli:
(Vampirella #24, 1973; Boris Vallejo: Burning, 1978)
Ian Livingstone valószínűleg ismerte a fentebb felsorolt magazinokat, hiszen saját bevallása szerint idén azért írt pont egy zombis játékkönyvet a Tűzhegy varázslója 30. évfordulójára, mert évtizedek óta imádja a horrort. A Hóboszorkány erotikus kisugárzása kezdettől fogva hangsúlyos volt: első megjelenésekor, 1984-ben a Warlock magazin borítóján még bagolytollas bikiniben domborított (ezt a képet nyúlta le egyébként a Valhalla az itt bemutatott Cthulhu hívása kötethez) és a Wizard Books-féle új kiadásához is csak az utolsó pillanatban lett felöltöztetve a kiskorú olvasókra való tekintettel.
Amellett, hogy a Hóboszorkány barlangjai hihetetlenül erős hangulatban és jól hasznosítja újra a régi hard fantasy toposzokat, abból a szempontból is figyelemreméltó könyv, hogy Livingstone itt rakott be először két olyan társat a főhős mellé, akik a fontos dramaturgiai pontokon fixen meghalnak.
Redswifttel, a csöndes elffel a kötet második felében gondokat okozó Halálvarázslat végez, Hasídóbárd Stubb pedig hiába indul el megkeresni Gilibran király harci kalapácsát, nem jár sikerrel, ezért kell majd nekünk megkeresni a legendás varázsfegyvert a Fekete erdeőben (azaz a Hóboszorkány a Végzet erdejének előzménykötete, a "Pöröly-trilógia" záródarabja pedig a Rémület útvesztője, ahol a kalapáccsal kell szétzúzni Malbordus sárkányszobrait).
Azt akár pozitívumnak is tekinthetjük, hogy a 400 fejezetpontos kötetben Ian Livingstone egész Észak-Allansiát bemutatja: a Jégujj-hegység mélyén lévő labirintus után eljutunk Kőhídfalvára, bebarangolhatjuk a Holdkő-dombokat, és még az első kaland színhelyére, a Tűzhegyre is eljutunk, miután a Gyógyító néhány szívatós próba után felzavar minket a tetejére.
Az óriási játéktér azonban visszaüt. A Hóboszorkány címbéli labirintusa meglehetősen butácska és lineáris, és gyakran beleütközünk a tipikus Livingstone-hibába: ha véletlenül rossz felé fordulunk az egyik kereszteződésben, simán elmehetünk a kulcstárgyak mellett, amivel lenyomhatnánk a főgonoszt. Ráadásul sok tárgy már előre elspoilerezi, milyen szörnyekre számíthatunk egy szobával odébb.
A legdurvább példa erre a Sharella trónterme előtti kereszteződés: jobbra fordulva egy raktárban alakváltás elleni keveréket és fokhagymát találunk, a bal oldali alagútban pedig már jön is a sárkánnyá változó patkány meg a vámpír főellenség. Utóbbi ráadásul szintén egy bosszantó Kaland-Játék-Kockázat-baki: miért tárolja a hülye főgonosz a saját labirintusában azokat a tárgyakat, amikkel le lehet győzni (lásd még Zagor és a küklopszszem esetét vagy az Elátkozott házban eldugott Kris kést)?
A lineáris labirintusra és a jégvilág utáni extra kalandokra persze van magyarázat: a Hóboszorkány barlangjai eredetileg egy 190 fejezetpontos minijáték volt, ami a Fighting Fantasy-szériát népszerűsítő Warlock magazin 2. számában jelent meg, 1983-ban. A kaland itt csak odáig tartott, hogy a Hóboszorkány megölése után még levertük az Aranyőrt, és már lehetett is pakolni a többszáz aranyat a hátizsákba. Azaz Redswift, Stubb, a Halálvarázslat, Kőhidafalva és a kötet legbénább poénja, a gyilkos kő-papír-ollózás a Hóboszorkánnyal csak helykitöltés a 400 fejezetponthoz - annak viszont nem is olyan szörnyű.
Értékelés:
