"Az atomsugártól fertőzött Földön, valamikor a jövőben Dow, a rettenthetetlen harcos, az emberiség utolsó reménye a gonosz tiszturak és hordájuk ellen. Két pompás segítőtársra talál magányos harcában a vad és szinte elviselhetetlen sivatagban. Végül heroikus, bár keserű győzelmet arat."

Szinte hallom magam előtt, ahogy Bozai József, a VICO-filmek örökös hangja felolvassa ezt a szöveget két Nők Lapja-reklám között, és közben minden mondat végén elkiáltja magát, hogy TISZTURAK!, nehogy véletlenül elfelejtse a videómagnója előtt ülő filmrajongó, milyen mozgóképtörténeti klasszikusról van szó.

A Tiszturak ugyanis klasszikus - a szónak abban az értelmében, hogy ritkán látni ennyire röhejes, önironikus és fordulatos Mad Max-klónt. A kazettaborító fülszövege ugyanis hemzseg ugyan a hibáktól, de a főhős végső, keserű győzelme szentigaz. Azért persze az odáig vezető úton felrobban pár autó és kivillan néhány mell.

Kezdjük ott, hogy a magyar cím eleve hülyeség. A VICO-birodalomnak bedolgozó fordítók egyszerűen nem tudták, hogy a warlord hadurat jelent, mivel minden Mad Max-hangulatú filmbe kell egy páncélos-sisakos, népnyúzó zsarnok. Ezúttal a horrorveterán Sid Haig lett a tankjában pöffeszkedő hadúr, aki a gonosz mutánsokból álló hadserege élén kegyetlenkedik az atomrobbanás utáni világban, bár ez többnyire abban merül ki, hogy a férfiakból hullát, a nőkből pedig félpucér háremhölgyeket csinál.

Természetesen egy Mad Max-filmből sem hiányozhat a magányosan vándorló főhős, aki mindig önzetlenül segít az elesetteken egy olyan világban, ahol egy kanál benzin is többet ér az emberéletnél. David Carradine rutinból hozza ezt a faarcú igazságosztó karaktert, hiszen ugyanilyen karakter volt a Kung Fuban, a Dűneharcosokban és egy rakás másik csapnivaló filmben, amit majd szépen sorban bemutatunk itt a Nerdblogon.

Ami a két "pompás" segítőtársat illeti, az egyik valóban egy dögös harcosnő (Dawn Wildsmith), aki egyúttal a humorfaktorért is felelős a filmben: folyamatosan szekálja mogorva főhősünket.

A másik segítőtárs viszont tiszta röhej: egy hátizsákban cipelt KOMPJÚTER, aki a Csipet csapat héliumhangján társalog a főhőssel. Senki sem tudja, hogy ő valójában csak egy mutáns torzszülött feje, ami valószínűleg valami félresikerült génkísérlet mellékterméke (akárcsak maga Dow).

A minimálköltsévetésű film egyébként ötletesen oldja meg a mutánskérdést: az új faj friss példányai egyelőre még nem bírják sem a napfényt, sem a sugárfertőzött levegőt, így minden jelenetben rongyokba bugyolált, gázálarcos buckalakókként szerepelnek - így a stábnak nem kellett maszkmesterre költenie.

Ami viszont a legzseniálisabb a filmben, az az ironikus lezárása. A főhős a hadúr fogságában vergődő, dögös felesége kiszabadításért verekszi végig magát a sivatagon, erre a nagy fináléban az asszonyka azt mondja neki: húzz innen, te impotens, vén fasz, sokkal jobban érzem magam a főgonosz szeretőjeként, mint veled valaha! Mit válaszol erre főhősünk? Lepofozza a hűtlen asszonyt, rárobbantja az egész hóbelevancot a gonoszokra, és elautózik a naplementébe a vándorútja során felszedett amazonnal.

Tiszturak/Warlords (1988) - Ítélet: