Nagyon nehéz volna megmondani, melyik a Bud Spencer-Terence Hill-páros legjobb filmje. Nekem személy szerint a '70-es évek végi, '80-as évek eleji pofonosztásaik jönnek be a legjobban, mert az általános iskolai napköziben rongyosra néztük anno VHS-en a Bűnvadászokat ("Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!"), a Kincs, ami nincset ("Páncélautó nem, páncélautó nem! SLAP! Páncélautó igen, páncélautó igen!") és a Nyomás utána! című klasszikust ("Lebukott egy emberünk Alaszkában. Kár érte, kiváló ügynök volt.").

Emellett mostanában kezdtem felfedezni a páros korai vadnyugati filmjeit, amik még korántsem a vicces hagymásbab-sörvirsli-mutasdakörmöd stílusban készültek, hanem a '60-as évek kőkemény olasz westernjei voltak, marcona, koszos és borostás hősökkel, sok árulással és még több lövöldözéssel. Bár az Isten megbocsát, én nem-Bosszú El Pasóban-Akik csizmában halnak meg sorozat sosem nemesedett akkora klasszikussá, mint Clint Eastwood Dollár-trilógiája, azért mindenképpen a spagettiwesternek élvonalába tartoznak.

Az idén 40 éves Különben dühbe jövünk viszont nagyon fontos film a két színész közös életművében. Bud Spencer és Terence Hill ekkor már bőven túl volt a korai Guiseppe Colizzi-féle, komoly westernjein, és az Enzo Barbonival forgatott, humorosabb Az ördög jobb és bal keze 1-2-n is. Colizzi 1972-ben ráadásul már sikeresen letesztelte azt, hogy kedvenc pofonosztóink modern környezetben is megállják a helyüket, bár a Mindent bele, fiúk! sosem lett akkora közönségkedvenc, mint a legendás páros későbbi filmjei.

A Különben dühbe jövünk viszont igazi mérföldkőnek számít, mert az író-rendező, Marcello Fondato olyan zseniálisan univerzális dramaturgiát talált ki, amihez évtizedeken át előszeretettel visszanyúlt minden Bud Spencer-Terence Hill-film stábja: 

- fogj két nem mindig a törvény útját járó, verekedős csibészt, akik egymással is folyton marakodnak (ezúttal azon, kié legyen a tűzpiros Buggy)

- és látványosan pofoztasd le velük a környéket rettegésben tartó, balfék maffiózókat.

Rengeteg olyan jelenetet köszönhetünk a Különben dühbe jövünknek, ami miatt a film még 40 évvel az olasz bemutatója után is kortalan klasszikusnak számít. Például rögtön itt a vidám főcímzene, a Dune Buggy az Oliver Oniontől:

De ott a sör-virsli párbaj is emlékezetes:

Vagy amikor hőseink lepofozzák a vidámpark edzőtermében a rosszfiúkat:

És örök poén a film motoros lovagi tornája is, aminek a westernfilmes kísérőzenéje egyben szép főhajtás a páros korai munkássága előtt:

A kóruspróba alatt szerencsétlenkedő, vámpírkinézetű bérgyilkosról nem is beszélve (aki ugye hegedűtokban hordja a mesterlövészpuskát):

És még napestig lehetne folytatni a sort. Nektek melyik volt a kedvenc jelenetetek? Hát a kedvenc Bud Spencer-Terence Hill-filmetek? 

Különben dühbe jövünk / ...Altrimenti ci arrabbiamo! (1974) - Ítélet: