30 éve, 1986. április 26-án következett be a Szovjetunióban a Pripjaty és Csernobil városok melletti Lenin atomerőműben a történelem legsúlyosabb atomkatasztrófája. A sugárzás nemcsak 56 ember halálát és ezrek rákos megbetegedését okozta, de a sci-fi irodalmat is végérvényesen átírta.
"A tragédia nemcsak milliók életét változtatta meg, s hagyott nyomot számos társadalom emlékezetében, de alapvetően meghatározza posztapokaliptikus látomásainkat, fantáziánkat is. E kollektív trauma közvetve vagy közvetlenül tehát nagy hatással van az irodalomra és a populáris kultúrára egyaránt, gondoljunk csak a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics, valamint Frederik Pohl dokumentumregényére, Tatyjana Tolsztaja A macskány című regényére vagy a Café Postnuclear című magyar képregényre."
Így írt a Totalcar tavaly év végén megjelent posztapokaliptikus képregényéről, a Cafe Postnuclearról a Próza Nostra, amikor meghirdette a Csernobil 30 – Az atomkatasztrófa gyermekei novellapályázatot.
A képregény alternatív Magyarországa ugyanis pont amiatt változott kietlen pusztasággá, mert a csernobili erőmű 4-es reaktorának robbanását a szovjetek az imperialisták szabotázsakciójának vélték, és kilőtték az atomtölteteiket az Egyesült Államokra - hogy aztán a válaszul érkező amerikai rakéták Európát és Ázsiát is nukleáris homoksivataggá olvasszák...
Én magam ugyan csak 4 éves voltam a csernobili katasztrófa idején, de úgy emlékszem, halálra vált arccal hallgatta az egész család a kerti rádión a Csernobillal kapcsolatos, ellentmondásos és cenzúrázott híreket, még napokkal a katasztrófa után is. Nem sokat értettem belőle, de azt tudtam, hogy most nem szabad nevetni a rokonomon, aki azon viccelődött, hogy akkor most már érti, miért nőttek ilyen nagyra a káposzták meg a saláták...
Az 1986-os ellentmondásos hírek, a megfagyott levegő és a nagyra nőtt káposzták aztán később jól összekeveredtek a fejemben a fekete-fehér Videoton tévémen beállított, szemcsés Sat1-en és Pro7-en megnézett Godzilla-filmekkel, a Terminátor baljós jövőképével, és azzal, hogy 1989. szeptember 1-én még megkaptuk a kisdobosok kék nyakkendőjét, de a Gyíkkirály őrs megalapítását már elfújta a lökéshullám, vagyis a rendszerváltás szele.
Nagyjából ezek (meg persze a Ron Perlman narrálta Fallout-intrók) mocorogtak bennem, amikor 2010 környékén kitaláltam, hogy ha már úgyis minden Mad Max-stílusú filmben sivataggá változik a világ valami nagy kataklizma után, akkor igazán játszódhatna végre egy ilyen sztori Magyarországon is...
"A harmadik világháború rövid, de annál pusztítóbb volt. A csernobili erőmű 86-os felrobbanását egy remegő arcú és ujjú szovjet vezérkari tábornok nyugati kémek szabotázsakciójának vélte, és mivel tudta, hogy a sugárzás következményei végzetesek, első titkári felhatalmazás nélkül nyomta meg a nagy piros gombot. A válaszcsapás természetesen nem késett soká: 2 másodperccel azután, hogy Washingtont rakéták radírozták le a térképről, már Moszkva helyén is csak egy hatalmas kráter tátongott.
A magyar bevetési terv eleve kudarcra volt ítélve: a bakonyi silókba rejtett atomtöltetű rakéták Münchenre voltak ráállítva, a jászberényi tüzérezred mobil rakétakilövő állásaikhoz viszont a szovjetek hozták volna a nukleáris robbanófejeket Ukrajnából, hogy ledózerolhassuk Veronát. A Kunmadarason állomásozó Szuhojok Bécsújhelyet kellett volna megszórnia kisebb taktikai töltetekkel, miközben gázmaszkos rohamcsapataink a fémsalakká olvadt Dunántúlon átcsörtetve rohanják le az immáron valóban haldokló Nyugat utolsó állásait.
Semmi sem úgy történt, ahogy a Magyar Néphadsereg vészforgatókönyvében leírták. Nem jutott mindenkinek biztonságos óvóhely, és az a kevés is hamar kifogyott a készletekből. A túlélők egymás ellen fordultak, és eljött az idő, amikor egy babkonzerv, egy kanna benzin vagy egy pohár víz már többet ért lent a mélyben, mint az emberi élet.
Ahol a jók nem voltak elég bátrak, a bátrak pedig egyáltalán nem voltak jók. És ahol már nem maradt semmi odalenn, csak kifosztott raktárak, hősi halott férfiak, kegbecstelenített nők és zokogó gyerekek, ott az óvóhelyek pokoli bugyra végül a felszínre okádta emberbőrbe bújt farkasait."
Hát így született meg a Cafe Postnuclear ötlete, ami végül 2015 őszére Budai Dénes elképesztően látványos rajzaival egy 72 oldalas képregényalbummá, egy nagyobb lélegzetvételű történet nyitányává nőtte ki magát. És amíg a nagy példakép, a szintén 2015-re elkészülő Mad Max 4 idén hat Oscar-díjat nyert, most mi is esélyesek vagyunk a magyar képregényipar Oscarjára, a május 8-án kiosztásra kerülő Alfabéta-díjra.
A Cafe Postnuclear tavaly kis túlzással felrobbantotta a magyar internetet: mindenhol írtak a képregényünkről a 444-től és a Hvg-től kezdve az Origón és a 24.hun át a Youngtimer magazinig és a Rozsdakupacig. Év elején ebben a posztban gyűjtöttem össze az addig megjelent kritikákat, most pedig, a "Csernobil 30" évfordulóra időzítve összegyűjtöttem az idei recenziókat (és a tavalyról kifelejtetteket) egy újabb posztba.
Új év, új Cafe Postnuclear-kritikák, a sort az SF Portál nyitotta:
"Látványvilág 95%, atmoszférea 100% A sztorihoz hasonlóan a szövegre sem a túlzott bonyolultság a jellemző, a mondatok valóban olyanok, mint a nyolcvanas évek akciófilmjeinek erőltetetten vagány párbeszédei."
De a Titánember írója is kíméletlen őszinteséggel írt a CP-ről a Gamer365-ön:
"Szeretted a FarCry: Blood Dragont? Bejött a Kung Fury? Újabb '80as éveket idéző retro adag jelent meg, ezúttal képregényként. (...) mindenki egyetlen célnak van alárendelve: Hogy legyen valami ürügy megmutatni bármit, ami '80-as évekhez köthető. Legyen az egy Commodore logó vagy egy Moncsicsis tanga, a lényeg egyedül a retrofanservice. Ha ez teljesült, onnantól minden másodlagos szempont. Emiatt válik az album kiváló néznivalóvá, de unalmas olvasnivalóvá."
És ha már Titánember: "vegyes tartalmú könyv" lettünk az Országos Széchenyi Könyvtárban:
Kiderült, hogy tavaly a Kalasnyikov.hu is írt a képregényünkről, utólag is nagyon köszönjük!
Februárban jelent meg a kedvenc CP-kritikám a Heti5képregény blogon. Lénárd Laci fergetegesen parodizálta a 9 éves Index-újságírói tevékenységemet, revansot véve minden egyes magyar Tim Burtonért és szegény ember Oroszlánkirályáért. Minden szava kincs, ráadásul igaz!
"Szűcs Gyula a magyar Jeffrey Stone. A szerző mesélőkéje valahogy a nagy debreceni világalkotóéra emlékeztet. A Sárkányok és Helikopterek ugrott be, Cherubion világa. Nem is a durván egybekent világok, inkább a kicsit zagyva, kamaszosan erős képzelgések (jól megírva), melyek annyi fiatalt, köztük engem is rabul ejtettek annakidején. Mintha egy erős fantáziájú gyerek papírra vetné a dolgait, majd felnőtt énje megírná a regényeket belőle."
De a MrRetro Nosztalgia Klub Facebook csoportja is hírt adott a Cafe Postnuclearról:
Amit álmomban nem gondoltam volna: Nagy Dóra a Szépirodalmi Figyelőbe(!!!) írt kritikát a Cafe Postnuclearról!
"A Café Postnuclear elsősorban egy adott olvasóközönségnek szól, de másokat is bevonzhat képregény mivoltából következőleg az autók világába – vagy épp az autók szerelmeseit a képregények olvasásába, az újságtól, a honlaptól, vagy épp a tévéműsortól erre a médiumra irányítva a figyelmet. Nem hordoz mélyebb üzenetet, mint bármely más poszt-apokaliptikus művészeti termék, azonban a rengeteg magyar vonatkozás miatt érdemes belenézni."
A Felsőfokon interjújában a CP keletkezéstörténetéről meséltem:
"Egy posztapokaliptikus történetben lényegében mindegy a helyszín. Hiszen úgyis csak romok meg motoros banditák vannak mindenütt – és akkor már a kiszuperált autók miért ne lehetnének Ford Falconok helyett Skodák meg Wartburgok?"
Volt kollégám, Zirig Árpi hat teljes oldalon áradozott a Cafe Postnuclearról az Oldtimer&Youngtimer magazin tavaszi számában:
Ezt a Moly.hun írták rólunk:
"Az alapkoncepció épp annyira zseniális mint amennyire koppintás – viszont az alkotók becsületére váljék, hogy ezt egy percig sem titkolják vagy próbálják leplezni. Kicsit az az érzésem, mint ha mondjuk az unokaöcsémmel a 80-as évek végén/90-es évek elején megalkotott posztapokaliptikus fantasy-univerzumunk 3x3 trilógia terjedelmű, csak a mi fejünkben létező eposza hirtelen 32 oldalnyi terjedelmű képregényben manifesztálódna"
Egy jóval markánsabb vélemény, szintén a Moly.huról:
„váó, fasza, igen, trabantok, skodák, kiszáradt Balaton, kockás fülű nyúl a porban, és minden egyéb, aki huzamosabb időt eltöltött a szocializmus roncsai között, annak ismerős lesz a posztapokaliptikus világ, és igen, én is mindig elképzelem, milyen jó kis Mad Max stílusú berendezést lehetne csinálni az elhagyott posztszovjet épületekben. Azok a párbeszédek, teúristen, komolyan, nem hiszem el, hogy a készítőknek nem tűnt fel, mennyire borzalmasak! Mintha random macsó filmekből olvasnának fel a szereplők, de egy párbeszéden belül a két szereplő két különböző filmből, mintha valami kifordult Csehov darabot néznék, ahol elbeszélnek egymás mellett… sőt, jobbat mondok: szinte hallottam a szenvtelen faszi hangját, aki minden szereplőhöz felmondta a hangalámondást”
Szintén Molyos fortyogás, de legalább valami jót is talált az illető a képregényben, ez is valami:
"Ami ezt a katyvaszt mégis megmenti annyira, hogy járjon érte pár csillag, az az egészen lenyűgöző vizualitása. Budai Dénes stílusa, illetve a színezés engem piszkosul eltalált: nagyon jól néz ki, különösen, amikor még saját magához képest is valami extrémet alkot (ld. a szovjet űrhajós álom)."
Szörnyen ciki volt, hogy Karottát végül kifelejtettük a Totalcar képregényből, ebben a márciusi Belsőség-posztban megpróbáltam összefoglalni, hogy sikerült összehozni egy ekkora kaliberű bakit a nagy sietségben. Karácsonykor azért megpróbáltunk szépíteni: Budai Dénes segítségével egy Mad Max Datsun-matricás, egyedi CP-példánnyal lephettük meg a Totalcar-alapítót.
Az mindig nagyon érdekes, amikor egy olyan szakmabéli mond véleményt az ember képregényéről, aki maga is képregényeket készít, ráadásul díjat is nyert már a munkája. Tálosi "Spuri" András, az 5Panels csapat Korcsmáros-díjas falkavezére ilyennek látta a Cafe Postnucleart frissen gründolt geekblogján, a Popkulticon-on:
"nem akar több lenni, mint amit vállal, történetesen, hogy a posztapokaliptikus téma B-C-D-Zs kategóriájában lavírozva vonultatja fel a zsáner mindennemű kliséjét, ami jól meg van szórva a magyar-retro elemeivel"
Pár napja pedig a Tilos Rádióba hívtak meg, hogy a Régen minden jobb volt című, népszerű retróműsorban a legendás Cannon-filmek kibeszélése mellett az is szóba kerüljön, hogy a Cafe Postnuclear barbár fivéreivel, Golannal és Globusszal természetesen a Golan-Globus producerpáros munkássága előtt tisztelegtünk Dénessel - hiszen rongyosra néztük a filmjeiket másolt vhs-kazettán a '80-as és a '90-es években (itt hallgatható meg a teljes adás).
És hogy mit hoz majd 2015-ös őszi sikerek után 2016 ősze? Reméljük, az utolsó példányok eladását és egy mutató Cafe Postnuclear #2 képregényalbumot!
TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ VICO-FILMES ÉS STAR WARSOS RETRÓKONTENT NÉLKÜL!
A Mad Maxen meg a többi posztapokaliptikus filmen nőttél fel? Az országút harcosa volt a kedvenc lapozgatós könyved? Akkor a Cafe Postnuclear pont neked készült! Tuningolt Skoda, moncsicsis tanga, és sok más jóság - rendeld meg a képregényt akciósan innen!