A bálvány, ami 13 év után sem dőlt a porba: Shadow of the Colossus

2018. február 06. 00:39 - -Szűcs Gyula-

Nyomasztóan gyönyörű lett a régi Playstation-klasszikus felújított változata

shadow_of_the_colossus_20180202214314.jpg

Jól indul ez a hét a geekeknek: kijött végre az első előzetes Han Solo szólófilmjéhez, és napokon belül hivatalosan is kapható lesz PS4-re egy régi nagy Playstation 2-es klasszikus, a Shadow of the Colossus. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az utóbbival játszogathattam, amíg az előbbire vártam, így a Super Bowl reklámszünetére már a 12. címbéli szörnyeteg kőpáncélján kapaszkodtam a túlélésért.

shadow_of_the_colossus_20180204231539.jpg

Ez a lény nem mellesleg egy gigantikus, élő sziget volt, hullámzó zöld fűvel a hátán, algás kőoszlopokkal a karján, és foszforeszkáló mohával benőtt, csorba sziklakoronával a fején! Annyira erős és hangulatos kép, hogy még a nyugdíjasotthonban is emlegetni fogom.

shadow_of_the_colossus_20180204232933.jpg

Pedig nem vagyok valami nagy RPG/akciójáték fan – mindig is a kalandjátékok voltak a kedvenceim. De mire a 12. kolosszusig elértem, teljesen beszippantott a játék. Utoljára szerintem a Prince of Persia 1-2-ben harcoltam ennyit úgy, hogy megpróbáltam kipuhatolni, hogyan győzhető le erő helyett valami fortéllyal a tükörképem, vagy a mesteri vívó Jaffar, akit ugye trükkösen bele kellett terelni a verembe. A Shadow of the Colossus legyőzendő kolosszusai kivétel nélkül igen izzasztó ellenfelek lettek. Hihetetlenül egyedi hangulatú helyszíneken kell összecsapnunk velük, ide-oda mászkálva, ugrálva és kapaszkodva a gazból és törött kőtömbökből álló testükön, kipuhatolva a sebezhető pontjaikat (amiket nagy, világító rúnák jeleznek).

shadow-of-the-colossus-screen-01-ps4-us-08sep17.png

Érdekes, hogy először el sem tudtam képzelni, mi a jó abban, hogy egy végeláthatatlanul nagy, kihalt fantasy világban egy szál magunkban akkora szörnyekkel kell harcolni, amiknek csak a feje betölti az egész képernyőt. Aztán persze rájöttem.

„Pont ez a játék veleje, a 16 eposzi bossfight egymás után zsinórban, amiből egy is a koronaékköve lehetne bármelyik AAA kategóriás fantasy RPG-nek!”

Csak itt nincs tökölés a párbeszédekkel meg a szerepjátékos maszlaggal, és nem kell elvinni senkinek 10 ezüst gyűrűt meg 20 ritka bogyót, csak hogy továbbhaladhassunk végre a sztoriban.

„Mintha zsinórban egymás után tizenhatszor harcolnál a Wolfenstein mecha Hitlerével és a Doom Spider Mastermindjával, anélkül, hogy egyszer is kifogyna a lőszered vagy eltévednél a labirintusban!”

pgw-env-02_1516203140.jpg

Azért persze van egy keretsztori is a szörnymészárláshoz. Egy Wander nevű, fiatal harcost alakítunk, aki Agro nevű hűséges paripáján, egy ellopott, bűvös karddal az oldalán menekül egy csapat katona elől, karjai közt egy Mono nevű lánnyal. Főhősünk végső elkeseredésében egyenesen a baljós nevű Tiltott Vidék közepére vágtat, hogy ott egy gigantikus, ősi templom mélyén egy földöntúli entitás, Dormin feltámassza a halott szerelmét. 

Az egyszerre férfi és női hangon beszélő, éteri lény azonban alaposan megkéri a halál utáni élet árát: Wandernek el kell pusztítania a Tiltott Vidék tizenhat gigászát, akik közt akad kőbunkós troll, óriás homokféreg és megelevenedett indián totemoszlop egyaránt. A tizenhat kolosszust ráadásul a hatalmas térkép tizenhat távoli pontján találjuk meg, többnyire sűrű erdők mélyén, égbe nyúló hegyek között, egy letűnt civilizáció romjai alatt, vagy az eldugott sivatagi kanyonokból nyíló templom-útvesztők egyikében.

pgw-c03-05_1516203141.jpg

A kedvencem, a hatalmas kőkarddal csapkodó óriás volt, ő például egy Däniken-könyveket idéző, gigantikus repülő csészealjra emlékeztető építmény tetején tanyázott, egy hínáros-békanyálas tó közepén!

shadow_of_the_colossus_20180128194218.jpg

Ennek a lenti, mesebeli óriásként utánunk szaglászó, morcos kolosszusnak meg a bozontos-gazos szakállán felcsimpaszkodva kellett a fejére mászni, és megkeresni a gyenge pontját. Miközben ide oda forgott és csapkodott, hogy ledobja magáról a főhőst.

shadow_of_the_colossus_20180203142536.jpg

Mohával benőtt szentélyek közt, ősi kazamatákban, dögbűzos mocsarakban, szédítő magasságban emelt hidakon, homokvihar tépázta sivatagokban vágtázunk tehát hű paripánkon órákon át, anélkül, hogy egy lélekkel is találkoznánk. A játék grafikájának szépsége tényleg annyira magával ragadó, hogy én az első 1 órában nem is harcoltam a kolosszusokkal. Csak ide-oda mászkáltam, gyönyörködtem a tájban, és screenshotokat készítettem a hegyormokon meg a vízeséseknél pózolva, mintha csak valami egzotikus túrán lennék! Igaz, kényszerből, mert az elején nem tudtam, hogy a kivont varázskardunk jelzi egy fénycsíkkal a keresett kolosszus hollétét...

2005-ben épp amiatt tudott nagyot szólni és kultjátékká válni a Shadow of the Colossus, mert a fő dizájner Fumito Ueda és a Team Ico fejlesztői teljesen lecsupaszították a játékélményt az alapokig, amivel így markánsan megkülönböztethették magukat a korszak összes többi konkurens RPG-jétől és akciójátékától. Kidobták a jól megszokott NPC-ket a regényciklusnyi párbeszédeikkel, aztán a talicskányi mennyiségű, összeharácsolt felszerelési tárgyat, a szintlépési rendszert és az érdekes mellékküldetéseket is, hogy minden energiájukat a már akkor is gyönyörű grafikára összpontosíthassák. Meg a hatalmas, bejárható területre, a sajátosan szomorkás hangulatú zenére és a toronyház méretű pályavégi főszörnyekre.

„Csakhogy ami 13 éve revelatív erejű újítás volt, az 2018-ban már a játék fájó hiányossága!”

Bár az első órákban még hihetetlenül megkapó az emberek nélküli vadon, ami már elkezdte visszahódítani a letűnt civilizáció épületeit, engem egy idő után eléggé nyomasztott a kihalt, steril táj, ahol tényleg nem találkozni semmi élőlénnyel pár madáron és gyíkon kívül. Így hát akármennyire is szép a felújított Shadow of the Colossus, ma már nem tud olyan intenzív játékélményt nyújtani, mint azok az RPG-k, amiknél a grafika vagy a hangulat mellett a sztori, a párbeszédek és a küldetések kidolgozásában is odatették magukat a készítők (lásd Witcher, vagy a személyes kedvencem, a kalózos Risen-széria).

De az is nagyon frusztráló tud lenni, hogy egyre nehezebb a kolosszusok elleni harc, ahogy haladunk előre. Többször is elhajítottam mérgemben a kontrollert annál a résznél, amikor egy földalatti barlangban kellett az egyetlen érintéssel ölni képes, Shai Hulud-szerű homokféreg elől lóháton menekülni, közben honfolgaló magyarként hátrafelé nyilazni, és lehetőleg nem kikenődni a sziklafalon... De akkor is jól jött volna egy harmadik kéz, hogy egyszerre tudjak lenyomni minden gombot, amikor a vágtató Agro hátáról kellett Indiana Jones módjára átugrani a sivatag felett köröző sárkánygyík szárnyára, ott megkapaszkodni és lehetőleg nem leesni, amikor elkezd ide-oda forogni a levegőben, aztán még a gyenge pontjait is megtalálni, mielőtt visszabújna a föld alá!

shadow-of-the-colossus-screen-03-ps4-us-30oct17.png

A kolosszusok szakadatlan mészárlása ráadásul a játék felétől már egyre inkább idegesített. Sőt, néha kimondottan kényelmetlenül éreztem magam miatta.

„Megsajnáltam őket, és egyre jobban haragudtam a főhősre, aki folyton csak zargatja a kihalt tájban békésen kóborló szörnyeket.”

Akik ráadásul még csak nem is az AD&D kalandmodulok szokásos, szűzlányokat elraboló, városokat rettegésben tartó gonosz bestiái, hanem inkább mozdulatlan, ősi szobrok, mágikus börtönbe vetett szerzetek, akiket pont a hősszerelmes Wander zavar fel az ezeréves álmukból! Ezt a nyomorúságos érzést a készítők alighanem direkt akarták kicsikarni a játékosokból. Máskülönben miért ilyen szívszaggató hegedűszóra hullanak porba a ledöntött bálványok, miközben a főhőssel füstszerű Cthulhu-csápok végeznek, hogy aztán feltámadva ismét elindulhasson végezni egy kolosszussal?

A játék végére persze már érthető lesz, miért van ez a rossz érzése a játékosnak a szakadatlan hentelés miatt. Wanderről szép lassan kiderül, hogy bizony nem egy szimpatikus mesebeli királyfi, épp ellenkezőleg. Kis híján a világ vesztét okozza az önzősége és a Dorminnal kötött szentségtelen alkuja miatt. A játék alatt folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon van-e értelme ennyi életet kioltani pusztán azért, hogy egyetlen másikat megmentsünk? Vagy hogy szabad-e az embernek isteni hatalomra szert téve, szándékosan beleavatkozni a természet rendjébe, mikor minden történet arról szól a Bibliától kezdve a Jurassic Parkig, hogy az ilyesminek sosincs jó vége?

Nagyon érdekes viszont a játék végső lezárása, ami kicsit más megvilágításba helyezi Wander addigi tetteit. Az én értelmezésemben az epilógus a shakespeare-i hős bukása után mégiscsak megcsillantja a lepusztult Tiltott Vidék szívében az újrakezdés lehetőségének barbár romantikáját (aki nem fél a spoilerektől itt nézheti meg, hogy hogyan).

shadow_of_the_colossus_20180204212806_1.jpg

Ezek a fenti dörgedelmek persze ne szegjék senki kedvét! A Shadow of the Colossus egy bitang nehéz és nyomasztóan gyönyörű mestermű az eredeti alapanyagot maximálisan tiszteletben tartó Bluepoint fejlesztőcsapattól – csak ahogy a régi vertió, úgy ez is nagyon megköveteli a ráhangolódást, nem lehet csak úgy poénból beletolni 1-2 órát. De nálam még így is mindenképpen ott a helye a dobogón a másik két kiváló Playstation-exkluzív cím, a Last of Us és az Uncharted mellett.  

Ítélet:

4hcsillag560.jpg

 

 

A cikkben található képek a Playstation.comról valamint a saját, játék közben készített screenshotjaim közül valók. Korábbi PS4-cikkek a Nerdblogon:

TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ VIDEOJÁTÉKOS, STAR WARSOS ÉS VICO FILMES KONTENT NÉLKÜL!

    Imádod a szomorú meséket, a hangulatos fantasy történeteket és a kóborló szörnyeket? Akkor a Mesék az ágy alól című képregény pont neked szól! Bátran lapozz bele, és ha tetszett, rendeld meg akciósan itt!

    konyha_mesek_az_agy_alol.JPG

    Szólj hozzá!

    A bejegyzés trackback címe:

    http://nerdblog.blog.hu/api/trackback/id/tr5713600551

    Kommentek:

    A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

    Nincsenek hozzászólások.
    Helló