A generációnk a rendszerváltáskor örökre beleszeretett a fantasy műfajba: nem is tudnék hirtelen olyan általános iskolai fiú osztálytársat mondani, akinek hiányzott volna a polcáról a Halállabirintus vagy a Gyíkkirály szigete. A játékkönyvgyáros Steve Jackson és Ian Livingstone neve annyira beleégett a kollektív tudatunkba, hogy amikor a Subba kiposztolta a doc-formátumban letölthető Kaland-Játék-Kockázat sorozatot, a lelkes nosztalgiázók kattintásáradata kiütötte a lapozgatós könyveket tároló zagor.hu szerverét.

Nálunk a fantasy a sci-fi haszontalan vadhajtása volt, így még Kuczka Péter idején is a Galaktika-különkiadásokba lett száműzve. 89-ben viszont atombombaként robbant a könyvpiacon a kardozós-varázslós műfaj: Conan-képregénysorozat indult a Hepiendben, a Rakéta kiadó pedig futószalagon kezdte ontani a Fighting Fantasy-széria játékkönyveit, ami itthon a Kaland-Játék-Kockázat nevet kapta, mi pedig álmunkból felrázva is csak azt hadartuk: "A játékhoz nem kell más, mint egy ceruza, egy radír, két dobókocka, no meg némi szerencse." Új sorozatunkban bemutatjuk a kedvenc lapozgatós könyveinket.

A Gyíkkirály szigete semmiképp sem nevezhető a legjobb játékkönyvnek, de mint minden másban, ennél a műfajnál is az első élmény a legmeghatározóbb. A Gyíkkirálynak bérelt helye van a toplistám elején: 89-ben, általános iskola második osztályában adta kölcsön Viktor haverom (aki azóta jól kereső jogász és világcsavargó lett), amíg ő a matekfüzete mögé rejtett Skorpiók mocsarát játszotta végig. Fogalmam sem volt, mik azok a hobgoblinok meg elfek (az „eldeformálódni” és a „szimbióta” jelentését is a délutános tanárnőtől kérdeztem meg, elég furán nézett rám) de bejött, hogy én irányítom a történetet, és minden második rajzon fejkendős kalózok, meg vicsorgó szörnyek vannak. A majomfóbiás Gyíkkirályt persze már csak otthon tudtam megölni, de másnap azonnal el akartam bizniszelni Viktorral a könyvet: fogszívogatva ugyan, de Vernétől A két Kip testvérért is hajlandó voltam beígérni érte.

Ian Livingstone sztorija faék egyszerűségű: verekedd át magad a Tűz-sziget dzsungelein és szörnyseregén, törj be a gonosz hüllőemberek erődjébe, nyisszantsd le a Gyíkkirály élő csontkoronáját, a Gongcsong nevű szimbiótát (lehetőleg a fejével együtt), és szabadítsd ki az aranybányákban raboskodó embereket. Ez a játékkönyv a későbbi újraolvasásoknál sem a megoldhatatlan fejtörők, hanem az utánozhatatlan hangulat miatt volt verhetetlen. Minden fejezetpontból süt Edgar Rice Burroughs Pellucidár-regényeinek, meg a hangyaemberes Tarzan-könyveinek öröksége: a Tűz-sziget ugyanis egy olyan őserdővel és vulkánokkal tarkított vidék, ahol nyüzsögnek az őshüllők, a csontékszeres-kőbaltás primitív törzsek, és a műfaj elmaradhatatlan dzsungellányai, az idomított kardfogú tigrisekkel rohangáló, bárducbikinis bombázók.

A Gyíkkirály szigete
írta: Ian Livingstone, illusztrálta: Alan Langford,
fordító: Varsányi Mária
eredeti kiadás: Puffin Books, 1984, magyar kiadás: Rakéta, 1989

(Könyvesblogról átemelve)