A 22. Bond-filmben, A Quantum csendjében a 007-es egy hideg és könyörtelen Jason Bourne-imitátor. A Goldfinger regényváltozatában viszont egy puhapöcs, aki 40(!) oldalon keresztül csak golfozik, és egyedül meg sem tudja menteni a világot.
Ian Fleming nem túl jó író. Szemét dolog ilyet mondani a Fleming-emlékévben, James Bond atyjának 100. születésnapján, de ez van. Az ötletei természetesen zseniálisak (az 1959-es Goldfingerben Fort Knoxot akarja kirabolni a címbéli Főgonosz, aki arannyal önti le a megunt szeretőit, és egy frakkba öltöztetett, pengekalapos koreai vadembert alkalmaz testőrnek), és az akciójeleneteiről is messziről süt, hogy végigverekedte a második világháború összes titkos bevetését. De mindez hiába, ha az olvasó elalszik a 40 oldalon keresztül zajló golfpartin.
Bruce Sterling legendás Workshop Lexikonában, ami az írók tipikus bénaságait sorolja fel, van egy ilyen bekezdés: "Én megszenvedtem a művészetért, most rajtad a sor!" Ez az a hiba, amikor az író extrém mennyiségben terheli az olvasót olyan adatokkal, amiket a szorgos kutatómunkája során talált, viszont a cselekményhez nulla köze van.
A Goldfinger első 200 oldala dögunalom. A könyv fülszövegében beharangozott kegyetlen gyilkosságról egy odavetett félmondatból értesülünk - az aranyfestéktől megfulladt Jill Mastersont csak az 1964-es mozifilmben találja meg Bond a hotelszobában. Kaland és izgalom helyett megtanulhatja az olvasó, hogyan kell éjszakai ügyeletben rejtjelezett üzenetet küldeni Hongkongba, mikor érdemes rézkarimás és mikor nehéz ütőt használni egy golfpartiban; de azt is, hogy az ezüsttálcán, olvasztott vajjal és pirítóssal felszolgált remeterákhoz rozé pezsgő illik, a tizenöt kezdőlappal játszott kanasztában nehezebb trükközni, mint a tizennégy lapos európaiban, meg hogy a franciáknál az N38-as bekötőút és az N1-es főút kereszteződésénl sűrű a forgalom. Ha Fleming ezekre csak egy-egy mondatban utalt volna, most azt írnám: ez a fickó zseniális karakterábrázoló.
Fleminget az amerikai hírszerző cimborái valószínűleg tényleg beengedték Fort Knoxba, ezért az olvasó kap egy kínosan száraz leírást az USA aranytartalékát őrző épületről, és az odavezető útról. A regény kritikusai már a 60-as években rámutattak egy nagy hibára: Goldfingernek néhány óra helyett hetekig tartott volna a páncélvonatába pakolnia a 15 milliárd dollár értékű aranykészletet. Ezt Sean Connery el is mondja neki a filmváltozatban, mire Goldfinger elmagyarázza neki zseniális tervét: ha a mentőautóba rejtett lézerágyújával (muhaha) át tudja vágni az épület falát, felrobbant odabenn egy kínaiaktól vett atombombát. Ezzel 58 évre sugárfertőzötté teszi a Fort Knox-i aranykészletet, így az ő aranya a tízszeresét fogja érni a piacon. Természetesen Bond a filmben leállítja a bombát, 0:07-nél.
A 007-es a könyvben végig próbálja befűzni a saját hazugságaiba belezavarodó leszbi bérgyilkosnőt, Tilly Mastertont (az aranyba mártott csaj testvérét), de nem jön össze neki ez sem, és a világmegmentés sem. A regényben Goldfingert egy távirat miatt kapja el a CIA és az MI6, a filmben a Főgonosztól Bondhoz pártoló pilótanő, Pussy Galore riasztja az ügynököket. (Kocsibuziknak még egy érdekes eltérés: a könyvben Bondnak Aston Martin DB III-asa van a filmekből jól ismert DB 5 helyett).
Nem a Goldfinger tehát Ian Fleming legjobb Bond-regénye. Az igazi csalódás viszont akkor ért, amikor kiderült: a borítóképet nem az Albatrosz-sorozat szerkesztői ragasztották össze egy lefotózott vizespohárból, meg egy Centrum-képeslapon domborító modell képéből, ez volt az 1978-as Triad/Panther-kiadás eredeti fedőlapján is. A Penguin kiadó azért valljuk be, sokkal többet hozott ki a jónő+aranyszín kombóból 2006-ban és idén:
C+
Ian Fleming: Goldfinger
Fabula kiadó, 1989, fordította: Gáspár András, 330 oldal, 95 forint
