Petting a Trónok harca elé

2011. december 11. 09:20 - -Szűcs Gyula-

Meg lehet kedvelni egy herceget a belterjes és őrült Targaryen-házból? Létezhet jóképű, vállas és segítőkész Baratheon, akit a kurváin kívül más is szeret? A tévésorozatos kötődésű képregények közül ezúttal a 2006-ban magyarul is megjelent Trónok harca-előzményt, a George R. R. Martintól már megszokott zseniális karakterekben, dramaturgiai fordulatokban és díszes családi címerekben tobzódó Kóbor lovagot mutatjuk be.

Vigyázat, spoilerveszély!

A főleg szerepjátékos kötődésű fantasyben és persze mangában utazó Delta Vision már jóval a Trónok harca tévésorozat előtt, 2006-ban kihozta a Jég és tűz dala ciklushoz kötődő Kóbor lovag című, 1998-as Martin-novella képregényváltozatát. Ez akkor pont passzolt a kiadó nagy várakozásokkal beindított, geekmágnesnek szánt Warcraft-Hódítók végzete-Raymond E. Feist Mágus-univerzuma vonalába, de sajnos az egész érdektelenségbe fulladt, és azóta is hegyekben állnak náluk a máig befejezetlen képregénysorozatok.

Ami érthetetlen, mert a Kóbor lovag legalább olyan jó, mint a Trónok harca-széria. Pedig nincs benne egyetlen Stark sem, sőt, itt még a Vastrónért marakodó Targaryen-Baratheon-Lannister tengelyt sem olyan felállásban láthatjuk viszont, mind a könyvekben meg a tévében. Ser Duncan, a Magas legendája ugyanis több évtizeddel a már jól ismert kúrások és ármánykodások előtt, II. Daeron Targaryen országlása idején játszódik, amikor az agg Aemon mester és a testvérei (bocs, ha valaki még nem jár az első évad végén...) fiatalok voltak, néhány idiótától eltekintve egész normális volt a királyi család, Robert Baratheon szarvassisakos felmenője pedig jóképű, deltás, közönségkedvenc lovagként verekedett a tornákon.

Főhősünk Duncan, egy kétméteres óriás, akinek ugyan nincs sok esze, se vagyona, de minden mással rendelkezik, amivel Westeros fényspáncélos lovagjai: erős, gyors és talpig becsületes. Mivel már a nyitóoldalon kénytelen eltemetni urát, Fillérfai ser Arlant, maga indul el ser Asford uradalmába, hogy ott a Lady Asford tizenharmadik nevenapjának alkalmából megrendezett lovagi tornán elnyerje néhány nagyképű vitéz nyergét, kardját, paripáját, na meg a bajnoki címmel járó örök dicsőséget.

A tornán természetesen Sárkánykőtől Égigkertig, Kaszter-hegytől Királyvárig minden nemesi ház kötelezőnek érzi a részvételt, jó Duncanünk így elég hamar belecsöppen az elkényeztetett főurak pöcsméregetős hatalmi játékába. Itt mutatkozik meg először igazán G. R. R. Martin zsenialitása: a bolhavégi putrisorból felkapaszkodó, ész híján mindig a szívére hallgató Dunk ugyanis már az első néhány oldal után ezerszer szimpatikusabb az olvasónak, mint az összes Stark-rokon együttvéve.

A derék Duncannek azonban nem sok ideje marad a bajvívásra, mert folyton elvonja a figyelmét a mellé csapódó apródjelölt, Egér, na meg persze a magasságban épp hozzá illő bábjátékos lány, Tanselle. A bajt is természetesen a nő hozza hősünk fejére. Mikor a király unokája, a Viserys-klónnak is beillő Aerion Targaryen herceg elkezd keménykedni a komédiásokkal, Duncan úgy pofánbassza őkirályi felségét, hogy a lovagi tornának azonnal vége szakad, és a küzdőtéren teljes fegyverzetben felvonul a belső hatalmi harcoktól terhelt uralkodócsalád apraja-nagyja.

Westeroson ugyanis a bíróság helyett a Hetes Próbán szokás ítéletet hozni hercegverés esetén: vitás ügyekben a két ellenérdekelt fél hét-hét lovagot vonultat fel a küzdőtéren, mivel az ilyesmi láttán a hét isten is szívesebben nyilvánítja ki megfellebbezhetetlen akaratát. A történet második fele így már arról szól, hogy a nemesi udvarházak belterjes világában teljesen újonc Duncan miként próbál becsületes arcú, mesebeli szegénylegényként maga mellé beszervezni hat lovagot, akikkel beverheti a Targaryenek és a fehérpáncélos királyi testőrség fejét.

Martin utánozhatatlanul zseniális meseszövése itt mutatkozik csak meg igazán: minden olyan dolognak súlya lesz ugyanis, amit a kötet első felében még csak a szokásosan terjengős, hangulatteremtő westerosi családfabemutatásnak gondoltunk (sokan ezt a regényekben is átlapozzák, mi kifejezetten imádtuk). Anélkül hogy elspoilereznénk a legjobb fordulatokat, eláruljuk: hősünk hetes csapatához igazol többek között a magas és jóképű Ser Lyonel Baratheon is, aki akkor érzi legvirgoncabban magát, ha csatabárddal csapkodhatja le az ellenfelek sisakdíszeit, amiket aztán az őrjöngő pórnép közé hajíthat. Persze mi más lehetne a legbecsesebb trófeája, mint néhány levágott sárkányfej...

És akkor még egy szót sem szóltunk a legjobb dramaturgiai fordulatokról!

A Kóbor lovag novella önmagában is mestermű, Ben Avery veterán képregényíró, és a vele már többször is együtt dolgozó, részletgazdag, rajzfilmszerű stílusban utazó Mike S. Millar viszont nemcsak a maximumot hozták ki az alapanyagból a saját formanyelvvel rendelkező képregényes műfajban, de a filmszerű, széles paneljeikkel és az egészoldalas festményeikkel önálló életre keltették az érzelmektől túlfűtött, véres-belezős westerosi mindennapokat. A Devil's Due-nál megjelent Kóbor lovagnak szerencsére folytatása is készült Martin 2003-as The Sworn Sword című novellájából: ezt szintén az Avery-Millar páros konvertálta képregénybe, de már a Marvel kiadóóriásnál.

Reméljük, a Trónok harca tévésorozat hazai sikere a regények után a képregények eladási statisztikáit is megdobja, és jövőre magyarul is folytatódhat ser Duncan története.

(a Comment:comról átemelve)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nerdblog.blog.hu/api/trackback/id/tr663458623

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Daenerys 2012.04.04. 16:59:53

Angolul olvastam és imádom. Jó látni, ahogy mindenkinek az ősei ott vannak, és Dunk valóban egy azonnal rokonszenves karakter, lényében olyan, mint Davos egy átlag Walter Scott-hőssel beoltva. Baelor Breakspear pedig egy BAMF.

Aerion tiszta hülye, ő volt az, aki később azt képzelte, hogy a futótűztől sárkánnyá változik. Hát... nem változott. :D
Helló