Tündérmesébe oltott torture porn

2011. december 15. 21:00 - -Szűcs Gyula-

Létezik egy képregénysorozat az angolszász mainstream comix történetében, ami mellett a Watchmen (melyről ugye köztudott, hogy "az egyetlen képregény, ami felkerült a TIME minden idők 100 legjobb regényét összegyűjtő toplistájára") is csak a második leglegleg lehet. Igen, a brit születésű Neil Gaiman Sandmanjéről van szó, ami 1988-tól 96-ig jelent meg a DC fiókkiadójánál, a Vertigónál. A Cartaphilusnak hála, az első nyolc rész tavaly ősz óta már magyarul is kapható. 

Pont ezért baromi nehéz okosat és frappánsat írni a Sandmanről. Az elmúlt 21 évben már mindent elmondtak róla: mérföldkő az angolszász képregény történetében; már nemcsak egyszerű szórakoztatás az olvasni nem tudóknak, hanem maga a festett szépirodalom; az egyetlen képregény, ami elhozta a World Fantasy Awardot. Neil Gaiman az újhullámos fantasy koronázatlan királya és atyaúristene; Stephen King kedvenc képregényírója; a brit képregényipar zászlóshajója; a modernkori Midasz király, aki bármihez nyúl, aranyat csinál vele bármelyik kiadónak, satöbbi, satöbbi. Gaiman ugyanis jóval messzebbre merészkedett, mint Alan Moore a Watchmennel: nemcsak kiforgatta önmagukból a rábízott, régi DC szuperhősöket (mint amilyen a címszereplő Sandman volt), de olyan részletgazdag meseuniverzumot szőtt köréjük, ahol végül a DC-hősök lettek a legjelentéktelenebb figurák.

Persze ezt a sorozat 88-as indulásakor még senki sem tudta. A Sandman első pár sztorija ugyanis egy fantasy és horror elemekkel meglocsolt képregényes kliséhegy: 1916-ban félbolond angol okkultisták egy csoportja meg akarja idézni a Halált, de csak egy kékhajú, pucér fickót, az Álmok hercegét (az angolszász mesékben az emberek szemébe homokot szóró Sandmant) sikerül foglyul ejteniük. 72 évvel később a rab kiszabadul, és vissza akarja szerezni az időközben ellopott cuccait: a John Constantine-hoz keveredett, homokkal teli tarsolyt, a pokol egyik démonánál lévő sisakját, és egy rubin holdkőt, amit Batmanék vettek el a DC-képregények tipikus, őrült szupergonoszától, a koponyaarcú Dr. Destinytől.

Gaiman kicsit olyan, mint Tarantino, legalábbis a munkamódszerét tekintve: gátlástalanul lop mindenhonnan, két pofára zabálja a mitológiai történeteket, Shakespeare-t, a kortárs horrort, a képregényeket, a sci-fit meg a klasszikus fantasyt. Mindent megemészt, aztán kéjesen visszaböfögi. A végeredmény viszont soha nem egy hommage-ektől és kikacsintásoktól roskadozó, műfaji katyvasz lesz, hanem egy magasabb szintre emelt, végletekig letisztult, tolkieni igényességgel és alázattal kidolgozott világ egy csomó fura karakterekkel. Mrs. Whitaker vidéki házikójában megtalálja a Szent Grált (lásd: Tükör és füst novelláskötet). Káin, az Álomvidék időtlen idejébe dermedt, szadista manó minden este megöli a fivérét, Ábelt. Na ezt szokás mostanában urban fantasynek hívni. Gaimant pedig zseninek.

Ki gondolta volna, hogy a kócos hajú angolnak az elején még nyűg volt heti rendszerességgel képregényt írni? Saját bevallása szerint csak a nyolcadik (a magyar kaidásban utolsó) 24 oldalas füzettől, a Szárnyainak suhogásától érezte igazán magáénak a karaktereket. Ez a történet valóban élesen elüt hangulatilag az Álomherceg addigi cucckeresésétől és csatáitól: itt bukkan fel először a főszereplő egyik testvére, Halál, aki kegyetlenül kiosztja az önsajnálattól depressziós Morpheust.

(A későbbiekben majd részletesen is megismerjük az isteni hatalmú Endless-família többi tagját - Destiny-tDestructiont, Despairt, Desire-t és Deliriumot - akiknél a fordítóknak fel lesz adva a lecke, hogyan írják át a nevüket azonos kezdőbetűsre, bár ez a törekvés rögtön a Dream-Álom, Death-Halál esetében megbukott...)

Gaimannek természetesen a többi hét fejezet miatt sem kell szégyenkeznie. Bár útkeresésnek indult, már menet közben is tökéletes az összhang a mitológiai szereplőkkel (Káin, Ábel, a sorsfonalakat elvágó moirák) telezsúfolt Botcsinálta házigazdák epizód, az ismert DC-szereplőkben (Marsbéli fejvadász, Scott Free, Madárijesztő) tobzódó Potyautasok és a gyilokpornó legszebb hagyományait (toroktépés, ujjleharapás, tenyérszögelés, szemkiszúrás csirkegrillező rúddal) felvonultató 24 óra között. A kedvenc epizódom, az Álmaidban gondolj rám pedig akár egy Hellblazer-történetnek is megállná a helyét, mivel John Constantine, a ballonkabátos és láncdohányos okkult nyomozó életében szinte mindennapos esemény, hogy egy addig rabságban sínylődő ősi istenség (ezúttal Álom) rajta keres egy elveszett ereklyét, amit hősünk anno valamelyik egzotikus nagyváros bolhapiacán vett bagóért, de végül az exnőjénél maradt a szétköltözés után.

Az író után fényezzük agyon a rajzolókat is! Az első öt rész illusztrátora Sam Kieth és Malcolm Jones voltak, ők ketten valami egészen elképsztő látványvilággal alapozták meg a képregény hangulatát. A századforduló démonidézős jeleneteit koponyákkal és sárkányszárnyakkal lehatárolt, ízlésesen visszafogott keretekbe rakták, az Álomföldet mosolygós törpékkel, boszorkányokkal és egy rajzfilmekből szökött sárkánnyal népesítették be. A Poklot bemutató képsoroknál viszont már teljesen elszállt az agyuk: az angyalarcú Lucifer pucér seggekből és óriáscsecsemők levágott fejéből tákolt palotában lakik  testvéreivel, az ezerszemű Azazellel, meg Belzebubbal, aki egy gigantikus légy és egy ágaskodó bráner szerelemgyereke.

A hatodik résztől Mike Dringenberg váltotta Sam Keithet a rajzolói poszton - az ő ötlete volt többek között, hogy a Halál ne a jól ismert kaszás figura legyen, hanem egy nagydumás, gót tini. A 24 óra emberkínzásainál, vagy Dr. Végzet és Morpheus álomszerű párbajánál a Hang és tébolyban pedig pont az a sokkoló, hogy Dringenberg begombázott látomások és bizarr démonok helyett nagyon is evilági, hús-vér szereplőkön keresztül mutatja be az igazi földi poklot. És persze ne feledkezzünk meg Dave McKean zseniális Sandman-borítóiról sem ez a fickó már 23 éves suhancként úgy festett, hogy felfogni lehetetlen.

Gyűlölöm az olyan képregénysorozatokat, amiknek soha sem tudom meg a végét, úgyhogy arra kérek minden Könyvesblog-olvasót, most rögtön vásárolja meg, máskülönben nem fogjuk még 2020 környékén sem magyarul látni az utolsó részeket!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nerdblog.blog.hu/api/trackback/id/tr253479152

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Helló