Neil Gaiman egy zseni, a ponyvába oltott szépirodalom maga, ezt számtalanszor megírtam már a Könyvesblogon. Az Álomország újabb bizonyíték rá, hogy nem csak úgy úri hóbortból beszélünk kizárólag szuperlatívuszokban a borzas, bőrdzsekis britről: a harmadik gyűjteményes Sandman-kötetben olvasható Szentivánéji álom (az egyetlen képregény, ami World Fantasy-díjat kapott novella kategóriában!) egyedi Shakespeare-újraértelmezése egyértelművé teszi: a képregény nem a könyvgyűlölő hülyegyerekek műfaja.

A Sandman-sorozat 19. részéről, a Szentivánéji álomról sokan írtak már az elmúlt 20 évben, és csupa jót, úgyhogy én most rövidre fognám az ömlengést. Valóban bámulatos, ahogy Gaiman összemossa ebben a történetben a Shakespeare-kori valóságot és a képzeletet: Oberon és Titánia halhatatlan törénetét ugyanis maga Oberon és Titánia, valamint egy seregnyi tündér, kobold, manó és egyéb szárnyas-szarvas fura szerzet nézi végig Wilmington mezején, miután a domboldalba rajzolt pogány óriás feltépte a valóság szövedékét, átjárót nyitva a két világ közé.

Gaiman nemcsak briliánsan hasznosította újra az eredeti komédia szövegét, újabb szinttel is gazdagította a színdarab a színdarabban-technikát. A patás-szarvas-lepkeszárnyas tündérek ugyanis végig kommentálják a Shakespeare-társulat előadását, és miután Borsóvirág is kidühöngi magát azon, hogy nem hasonlít rá a darabbeli énje, megtárgyalja inkább a barátaival, hogy a női ruhákban valójában férfi színészek vannak, akiknek a húsa a nyúléra emlékeztet.

Gaiman persze a komikus elemek mellé tragédiát is bőven sűrített a Szentivánéji álomba. Aki olvasta a Babaházat, biztosan emlékszik arra a jelenetre, amikor Shakespeare alkut köt az Álmok Hercegével, hogy a drámáin keresztül halhatatlan lehessen, de legalábbis híresebb, mint barátja és vetélytársa, Christopher Marlowe. Gaiman meselogikája szerint a két drámaíró vetélkedését Shakespeare nyerte meg, hiszen az Álomúrnak ajánlott Szentivánéji álom azóta is az angolszász diákszínjátszó körök kedvenc darabja. Ennek azonban súlyos ára volt - de hogy mi, azt semmiképp sem akarjuk elspoilerezni, hiszen a történet egyik legfontosabb, jóllehet, egyáltalán nem szájbarágott csattanója. Gaiman egyébként a Sandman-fősodor lezárásakor, a 75. részben mutatja be az örök hírnévért cserébe írt második Shakespeare-drámát, A vihart (a Szentivánéji álomhoz hasonlóan az utolsó történetet is a szárnyas-szarvas manók mestere, Charles Vess rajzolta, akit később a Vertigo egy Gaiman nélküli Gaiman-spinoffhoz, a Books of Faerie-hez is leigazolt tündérfelelősnek).

A kötet maradék három epizódja már nem kapcsolódik szorosan a Sandman fő sztorijához. Gaiman bevallottan az időnyerésért szállította ezeket a "képnovellákat" a Vertigónak: végre kiírhatta magából a fejében motoszkáló ötleteket, és közben rákészülhetett a korábbi részekből már megismert Lucifer, Barbie és a Végtelenek nagy visszatérésére. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többi történet gyengébb lenne a sorozat többi részénél, sőt!

Az Álarc például a sztreccsruhákon és igazságosztáson túli szuperhősképregények mintapéldánya, sorstragédia 24 oldalban. Gaiman egy elfelejtett ezüstkori DC-hőst, Element Girlt választott főszereplőnek: ez a nő volt a 60-as években Metamorpho párja, aki egy radioaktív meteor megérintése után a periódusos rendszer bármelyik elemévé át tudott alakulni. A világmegmentős évtizedeknek viszont vége lett, Gaimannél a kormány már kényszernyugdíjazta a szuperképességekkel rendelkező, derék asszonyt, aki ahelyett, hogy élvezné a nyakába szakadt szabadságot, csak ül otthon depressziósan.

Mondjuk igaza van, elvégre ki találkozgatna szívesen egy olyan nővel, akinek bármelyik pillanatban szétmálhat az arca a sugárfertőzés miatt? A magányos Element Girl már az öngyilkosságot fontolgatja, de még ez sem akar sikerülni neki, hiszen a pisztolygolyó lepattan róla, és ha ki is ugrik az emeleti ablakból, pár perc múlva simán összekanalazza magát. Gaiman torokszorítóan jól feszegeti a szuperhős zsáner határait, így lesz az Álarc az amerikai comics történetének egyik legjobb, de egyben legszomorúbb sztorija.

Az 1000 macska álmában Gaiman sokadszorra vall színt macskaőrületéről (ezt korábban olyan novella-gyöngyszemekben is megtette, mint a Tükör és füst Ajándéka, amiben egy fekete macska éjjelente a Gaiman-ház verandáján vív meg az Ördöggel). A történet már-már kvantumfizikába hajlóan boncolgatja az álmok hatalmát és az álomvilág mibenlétét, ami már rengeteg író nyúltagyát birizgálta az elmúlt évszázadban, és olyan művek születtek belőle, mint a Dzsuang Dszi álma vagy az Eredet.

A főszereplők a címnek megfelelően macskák: kicsik, nagyok, sziámik és korcsok, akik ha álmukban cuppognak és futnak, akkor épp egy ősi macskabirodalomba vágyódnak vissza. Gaiman elképesztő könnyedséggel szövi bele meséjébe a már agyonkoptatott fantasy elemeket (Csontok sivataga, Kísértetek erdeje, kapuőrző sárkányok és griffek, stb.), Kelley Jones madárcsontvázas-angyalszobros rajzai és Daniel Vozzo minimalista, kék-barna-szürke-fekete színvilága pedig nagyon jól illnek a történet hangulatához.

Bár a fenti sztorik is mind zseniálisak, a kötetből nekem mégis a nyitótörténet a kedvencem. A Kalliopé főszereplője egy alkotói válságban szenvedő író, Rick Madoc, aki az első regénye után képtelen újabbat írni. Viszont mindennél jobban vágyakozik a sztárírósággal járó vaskos csekkekre, a sznob kokainszippantós partykra és a műveinek megfilmesítésére, a padlásszobájába zárja az egyik görög múzsát, Kalliopét. A fiatal szőke lány sorozatos megerőszakolásával Madoc befutott sztár lesz, de egyre inkább kivetkőzik emberi mivoltából. Kalliopé végső kétségbeesésében régi szerelme, Morpheus segítségét kéri, aki miután kiszabadul az okkultisták fogságból (lásd: Sandman #1), bosszút áll Madocon.

A bűn és bűnhődés klasszikus témáját a writers's block állapot görcsös megoldani akarásával vegyítő történetben Gaiman író-olvasó találkozókon, tévés beszélgetős műsorokon és szivarfüstös produceri irodákon keresztül mutatja be a híres írók életének fényes és kevésbé fényes oldalát (hasonló témákat boncolgatott egyébként egy másik zseniális Tükör és füst-novellájában, a hollywoodi filmstúdiók rideg, számító és lekezelő stílusát bemutató Az aranyhalas medence és más történetek-ben is).

A Kalliopé rajzai sajnos csak átlagosnak vagy épp gyengének tűnhetnek a Sandman-sorozat többi részéhez képest. Ráadásul a szöveges forgatókönyvet átolvasva utólag már úgy tűnik, Kelley Jones néha nemcsak egyszerűsített Gaiman vizuális elképzelésein, de önkényesen a saját panelrendezői stílusát erőltette a képregényre, amivel sokszor inkább rontott, mintsem javított az összhatáson. A szöveges forgatókönyv minden sorából árad viszont, hogy Gaiman egy írózseni, mert ő még a legunalmasabb képkockaleírásokból is képes horrornovellát kanyarítani, például amikor a 11. oldalra ilyeneket ír a rajzolónak:

"Hajnali fél hat van, a tévében valami oknyomozó riport megy a kanadai vasútbezárásról. Hajnali négykor valaki - vagy valami - háromszor egymás után felhívott, de nem szólt bele a kagylóba. Először azt hittem, hogy valaki az Államokból hív, csak rossz a vonal, de a harmadik alkalommal mintha zörgést és lihegést hallottam volna. Megmondom őszintén, majdnem összecsináltam magam ijedtemben. Na mindegy, ma estére be akartam fejezni a 12. oldalt, de örülök, ha a 11. végéig eljutok." A szöveg mellett kék tollal Kelley Jones válasza: "Nem én hívtalak. K"

A Kalliopé-forgatókönyből ráadásul olyan részleteket is megtudhat az olvasó, milyen referenciák alapján készül a képregények egy-egy városa, épülete, szobája vagy szereplője. Könyvhalmok között gépelő, rendetlen újság- és képregényíróként természetesen a főszereplő íróasztalát bemutató panelhez írt utasítás volt a kedvencem:

"8. oldal 3. panel
Most Madoc dolgozószobájában vagyunk, ugyanott, ahol az első oldalon Madoc egy széken ült a számítógépe előtt. Cigarettázik, és nagyon elégedettnek látszik. Ajkán mosoly. A lábát felteszi az asztalra. A füst felfelé száll a cigijéből. Mezítláb van, farmerben és trikóban." Oldalt Gaiman piros tollal írt kiegészítése: "Csináltam néhány fotót a saját dolgozószobámról, hogy Kelley tudja, milyennek képzeltem a helyszínt. Kelley zavarbaejtő pontossággal rajzolta meg."

(Itt balra az első kép egy részlet a Kalliopéből, a második képen pedig Gaiman olvasószobája látható - valóban kísérteties a hasonlóság.)

A Kalliopé még a gyenge rajzaival is egy csukafejes Gaimanországba: egyrészt az író hangulatosan mutatja be, hogy a saját kis fantasy világa olvasztótégelyében vígan megférnek egymás mellett az angolszász mesehősök (mint a címszereplő Sandman) és a görög mitológia alakjai (mint Kalliopé és a többi múzsa), másrészt a forgatókönyvből gyönyörűen kirajzolódik, hogyan is készülnek a popkulturális utalásokból, olvasmányélményekből és önéletrajzi elemekből összedrótozott Gaiman-klasszikusok.

A+
Sandman - Az álmok fejedelme: Álomország
Írta: Neil Gaiman, rajzolták: Kelley Jones, Charles Vess, Malcolm Jones, Coleen Doran

Cartaphilus kiadó, 2010, 160 oldal, 3380 Ft. Fordította: Totth Benedek

(Könyvesblogról átemelve)