Afrika még a nácikból is KISZ-tagot csinál

2011. december 19. 09:00 - -Szűcs Gyula-

Trenka Csaba Gábor 1990-ben megjelent regényét kultkönyvként emlegetik mindenhol - nem véletlenül. Az Egyenlítői Magyar Afrika látszólag egy sodró lendületű, lőporfüstös ponyva meg egy fájdalmasan életszagú gyerekkori napló keveréke, valójában azonban az erjedő diktatúrák végnapjairól szól. Az Agave kiadó 20 év után végre leporolta Trenka klasszikusát.

Kérdés persze, hogy ennyi idő után mi jön át a műből a fiatalabb ponyvarajongóknak, mert ez a könyv arról a ma 40-es korosztályról szólt, akiknek még kötelező volt pókerarccal építeni a szocializmust, de már csak lyukas malterosvödröt kaptak hozzá. És miután a KISZ-bulik mámorában szőtt világmegváltó tervekkel fejest ugrottak az ismeretlenbe, utóbb keservesen eszméltek rá: valójában semmi sem változott. Nem nehéz ugyanis párhuzamot vonni az 59-es születésű regényíró-irodalmár Trenka, és a párhuzamos valóság-béli alteregója, Lajtai Gábor között, akinek az anyakönyvi bizonyítványát 1960-ban állították ki az egyenlítői Hungaroville-ben, a német, magyar, arab és törzsi kultúrák züllött és erotikától túlfűtött, óceánparti olvasztótégelyében.

Lajtai, a kiégett, harmincas világcsavargó és életművész önkéntes afganisztáni száműzetésben írja memoárját: régi, gondatlan életének pillanatképei folyamatosan váltják egymást a kabuli magyar diaszpórában megélt kozmikus magányával. Igen, valószínűleg Kerékgyártó István is nagy Trenka-rajongó lehetett a 90-es években, mert az itt magasztalt Trüffel Milánban pont ilyen szerkezetben mesélt egy léha, jég hátán is megélő, ügyeskedőről, aki a sárból vakarta ki magát, mindent megszerzett (pénz, nők, hatalom), ám barátok helyett mindig csak ellenségek jutottak neki. De míg Kerékgyártó a fő karakter és annak konfliktusai köré az utolsó fémszegecsig felépítette a maga kis békebeli, századfordulós, nagyvárosi milliőjét, addig Trenka csak alibinek használja a történelmet. Nála igazából nincs jelentősége annak, hogy a nácik nyerték meg a II. világháborút, és a fullasztó levegőjű afrikai dzsungelt a magyaroknak, a sivatagot meg a románoknak adták.

Somssich Pongrác a 60-as években csupa vadromantikus-lövöldözős kalandot élt át Afrikában, amikor a Kávéexportáló Vállalat helyi főnöke lett. Trenka sosem járt Afrikában, a honlapján ezt írja a regény keletkezési körülményeiről: "Egy párás korahajnalon partra szálltunk Krétán, Iraklionban. A polgárságot elvitték a buszok, mi meg magunkra maradtunk a fények peremén. Elindultunk a hátizsákjainkkal a tengerparton, néma és mozdulatlan sikátorok torkolatát kerülgetve. Magas és romos mediterrán gyarmatváros, ahol évezredekben mérik az időt. Inkább látszott afrikainak, mint görögnek. Volt egy leszakadt kocsma a parton, az is zárva. Estére nyilván kinyitják majd, ouzót isznak, sült húst esznek, és a gazdasági fellendülést várják, mint nemzedékek óta mindig. Ezt néztem, a gyarmati fővárost a világvégén, meg a vendéglőt, és öt perc múlva kész volt a regény. Itthon már csak le kellett írni."

Trenka tehát az utazásaiból, a tankönyveiből és az egyetemi KISZ-es bulijaiból hegesztette össze a bantu sámánok, arab bicskások és a csak párttagkönyvük szerint náci bürokraták afrikai városát, Hungaroville-t. Mesterien csinálta, és csak azért nem adok a könyvre az A osztályzatok valamelyikéből, mert az Egyenlítői Magyar Afrikában három kötetnyi kraft van, ha a szerző kicsit hiúbb, simán összehozhatta volna a posztmodern Ábel-trilógiát. Már a történet első harmada külön regényt érdemelne: Lajtai Janus-arcú gyerekkoráról szól, amikor otthon, a burokban nevelt eminens mostohatestvértől a latin műveltséget szippantotta magába, a szegények általános iskolájában viszont ököllel kellett tekintélyt szereznie a verekedős néger tolvajok és a húgaik szüzességét késekkel védelmező arab kölykök között.

Lajtai középiskolás évei a marihuánafüstbe és alkoholgőzbe vesző egyetemi KISZ-bulik világát idézi: a vagány és szerelmes Lajtai minden létező csajt megdug, kivéve az igazán imádott lányt, az elvarázsolt, fura ruhákban járó, keleti szerzetesek bölcsességét sugárzó Miriamet, legjobb barátja ikertestvérét. További gyötrődést okoz neki, hogy első nagy szerelme, a vademberek között felnőtt Hunyadi Ági soha nem lehet igazán az övé. Lajtai ebben a korszakában követhetetlen mennyiségű, a világot a sarkaiból kiforgatni akaró afrikai magyarral haverkodik össze, csak az a baj, hogy a huszadik ugyanolyan beszívott arc után már nem emlékszünk az előző tizenkilenc haver nevére sem. Ezt ki lehet ugyan magyarázni azzal, hogy a szerző a huszonévesen szövődő barátságok felszínességéről mond keserű ítéletet, de én inkább az írói trehányságot és egy keménykezű szerkesztő hiányát látom benne.

Az utolsó harmad szintén felemás: Trenka bámulatosan építi fel Lajtai politikai karrierjét, ahogy sok 70-es, 80-as években szocializálódott magyar politikushoz hasonlóan ő is csak érdekből vállalja a párttagságot, és a vörös csillag horogkereszt árnyékában kizárólag a saját pecsenyéjét sütögeti. Maffiafilmekbe és politikai krimikbe illő leszámolások közepette mutatkozik meg a diktatúrák jellegzetes fonáksága: az egyenlőség és a testvériség hangzatos eszméi mögött minden politikai kalandor azon versenyez, hogy a lehető letöbb pénzt talicskázza haza a közösből, miközben a lehető legkiterjedtebb, árulóktól mentes klientúra vegye körbe, és kövér keresztespókként ülhessen a kapcsolati háló közepén.

A felforgató eszmékkel mindig is rokonszenvező Lajtai pálfordulása azonban nincs kellőképpen előkészítve. Egyik nap még néger tinilányokból szervezett bordélyházában cumiztatja a saját, hegyes mellű kis Péntekjét, aztán a félalvilági testőreivel egyszer csak gondol egyet, és meglép Afrika pöcegödréből. Féle értés ne essék, ez a rész is izgalmas, de 25 oldal helyett akár 250-et is megérdemelt volna az az akciófilmekbe illő menekülés, amikor Lajtai az afrikai magyar gyarmat Becstelen Brigantyjai élén szétgéppuskázza a Román Szaharát, és ezer sebből vérezve előbb a Közel-Keleten, utóbb az afganisztáni hegyekben próbálja megtalálni az élet értelmét és a számára kijelölt út végét.

Érdekesség, hogy az 1990-en kiadott, extrém béna borítós Egyenlítői Magyar Afrikához egy azonos című Napoleon Boulevard lemez is megjelent a Magneotonnál, hasonlóan fapados dizájnnal. A popcsapat jó érzékkel nyúlt az alapanyaghoz, fülbemászó törzsi és keleti motívumokkal megbolondított kísérőzenét hoztak össze, és a számok szépen végigkövetik a regény fontosabb dramaturgiai pontjait. Nagy kár, hogy a YouTube-on csak a lenti két dalt lehetett megtalálni (bár tény, hogy a 20 évvel ezelőtti Csiszár Jenő látványa megfizethetetlen).

 

B+
Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika
Agave kiadó, 2010, 256 oldal, 2780 Ft.

(Könyvesblogról átemelve)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nerdblog.blog.hu/api/trackback/id/tr883479025

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Helló