Hamarosan itt a Halloween, ezért elkezdtem olyan horrorfilmeket nézegetni, amelyek annyira rosszak, hogy az már jó. Sajnos a 2006-os Night of the Living Dead 3D, a régi nagy klasszikus sokadik remake-je csak szimplán szar, pedig akár jó is lehetett volna.

Az addig oké, hogy a remake tele van tehetségtelen színészekkel (a Danny Trejóhoz hasonló, önálló ZS-filmes jelenség Sid Haiget kivéve), mert ez valahol  a műfaj sajátja. De bosszantóan kevés benne a vér és a humor, a zombik sokszor csak amatőr módon kifestett gumibabák, ráadásul azzal, hogy a film végig egy temető melletti, régi kúriában játszódik, rosszul bevilágított, olcsó bútorok között, az egészet belengi egyfajta szomorúan fapados tévésorozat-feeling. Mintha a Szomszédok vagy a Barátok közt egyik random jelenetét széttrollkodná néhány nevetséges zombijelmezbe bújt statiszta a Kész átverésből.

Ez a Night of the Living Dead-verzió méltatlan erre a valaha jól csengő névre. Mert 45 évvel ezelőtt, amikor George A. Romero elszabadította a zombifilmek máig tartó áradatát a Night of the Living Deaddel, ott még volt mondanivaló és társadalomkritika. Az élőholtak ugye mi magunk vagyunk: a II. világháború utáni jóléti társadalom tagjai, az amerikai Aranykor rádiójátékokkal, tévévetélkedőkkel és reklámokkal agymosott fogyasztózombijai. Akiknek az olyan váratlan kataklizmák, mint mint egy szovjet offenzíva (lásd még: inváziós sci-fik) vagy egy atomcsapás után előmászó sugárfertőzött horda (lásd: hidegháborús para) egycsapásra felborítja az elkényelmesedett életüket.

Az eredeti Élőholtak éjszakájában a 68-as emberjogi mozgalmak hatására már egy tökös fekete fickó lett a zombikiller akcióhős (ez a motívum később a Holtak hajnalában is visszaköszön még Romerónál), akit viszont ugyanúgy lelőttek a redneckek, mintha egyetlen perc sem telt volna a el a Ku-Klux Klán lángoló keresztes akasztásai óta. A kultfilm tévébemondós jeleneteiből és a katonás-terepjárós-helikopteres lezárásból ráadásul egy igen egyértelmű vietnami háborús párhuzam is kiolvasható. A tényt, miszerint a 68-as Élőholtak éjszakája megkerülhetetlen mozitörténeti mérföldkő, az új verzió rendezője, Jeff Broadstreet is elismerte: nála a nagy vidéki házban élő, drogtermesztő hippicsaládja pont Romero klasszikusát nézi a zombiinvázió kellős közepén.

Ám míg Romerónál a naturalitás kimerült a tántorgó zombik sebhelyeiben és a literszámla fröcsögő vérben (ami valójában Bosco márkájú csokiszirup volt, és a fekete-fehér képsorokon tökéletes low budget vérpótléknak bizonyult), Broadstreet jobb híján bevetette a horrorfilmek egyik legöncélúbb, ám mindenképpen hatásos kliséjét, a fedetlen kebleket is: 

Sajnos a sok csöcs és zombi mellé nem sikerült épkézláb történetet barkácsolnia. Holott remake lévén nem is kellett volna nagyon megerőltetnie magát. A nagy házban rekedt, füvező szereplőkért egy másodpercig sem aggódunk, a rájuk támadó zombik jelmeze pedig egyáltalán nem félelmetes, inkább röhejesen gagyi.

A forgatókönyvíró, Robert Valding pedig egy óriási dramaturgiai hibát is vétett: míg Romero sosem magyarázta meg, miért elevenednek meg a holtak (a folytatásban is inkább csak meglebegtette, hogy egy lezuhant műhold lehet az oka), a 2006-os verzióban a horrorveterán Sid Haig rágja a szánkba, hogy a zombiinváziót ő maga okozta, amikor a zugkrematóriumában nem égetett el néhány őrült orvosi kísérletből megmaradt hullát.

(A filmet október 28-án, hétfőn, hajnali 0:45-kor a Film Mánia is levetíti.)

Az élőholta éjszakája 3D (2006) - ítélet: