Az első X-Men-élmény pontosan olyan, mint az első szex, vagy az első csalás nélkül végigvitt Kaland-Játék-Kockázat: sosem felejted el, és életed végéig elkísér a pillanat!
Mi, magyar képregényrajongók először 1992. áprilisában találkozhattunk az X-ekkel a Pókember extrahosszú, 52 oldalon terpeszkedő 35-ös számában. Bár most olyasmi is rémlik, mintha Kolosszusnak és Árnyéknak már hónapokkal előtte hirdetett volna a Semic kiadó egy névpályázatot, de mivel internet híján fogalmunk sem volt, hogy kik ők, csupa Ördögman és ehhez hasonló, nyelvtani szörnyszülöttek érkeztek be névajánlatnak, amiért később jól ledorongolta a levrov szerkesztője a honi ifjúságot...
A Pókember-vendégtörténet kiválasztása azonban ennyi év távlatából is jó döntésnek tűnik. Az ütős vámpírherceges sztori az eredeti The Uncanny X-Men széria 159. száma volt: ez harangozta be itthon az új szuperhőscsapatot, akik '92 nyarán már önálló sorozatot is kaptak, mai szemmel csupa mókás, hamisítatlan '90-es évekbeli borítókkal. (lásd: "Pókember barátai!" vagy a még ennél is gázabb "Színes tévét nyerhetsz!")
Igaz, az Uncanny X-Men #159 eredeti Night Screams, azaz Éjszakai sikolyok címe nálunk A sötétség hercegére finomodott:
Ez a sztori a hagyományos vámpírtörténetek modernkori megfelelője volt, így már eleve szimpatikus lehetett egy horrorra fogékony célcsoport számára, hiszen Drakula gróf rémtettein mindig is szeretett borzongani az ember, életkortól függetlenül. Ráadásul a kalandot végigolvasva Rozsomák, Árnyék, Kolosszus, Vihar és Kitty Prdie még azok számára is szimpatikussá válik, akik első alkalommal vesznek a kezükbe X-Men képregényt.
A karakterek jelleméről és szuperképességeiről már az első néhány oldalon kristálytiszta képet kapunk. Ez persze nem véletlen: a tengerentúli professzionális képregényiparnak gondolnia kell azokra is, akik nem a legelső számoktól vásárolják az adott szuperhősmagazint. Már itt Rozsomák volt mindenki kedvence (akit ugye a filmekbe Farkasnak, a rajzfilmekben meg Pézsmapatkánynak hívnak), mert még akkor is kivont karmokkal ront be egy szobába, ha az egy ismerősé, és ha elmarad a verekedés, némi morgolódás után egyből leül sörözni és szivarozni.
Az akkori csapatból a második kedvencem Kurt Wagner, azaz Árnyék volt, aki Rozsomáktól eltérően illedelmesebb, mint a rajnai palotagróf, és két teleportálás között úgy mesél a németországi vándorcirkuszban töltött éveiről, hogy az olvasónak szinte fel sem tűnik: ezek az információk igazából neki szólnak, és nem a kékbőrű krampusz aktuális beszélgetőpartnerének.
Az is tetszett, hogy a bolondos tinilánynak, Kitty Pride-nak egyszerűbb volt átsiklania egy ajtón, mint kinyitni azt:
Ráadásul ebben jelenetben pont úgy nézett ki, mint Indiana Jones, amikor megmentette Coronado keresztjét a hullámsírba zuhanástól (bár a vámpíros X-Men sztori '82-es, az Utolsó kereszteslovag pedig '89-es...)
Kitty egyébként már itt is szemmel láthatóan gyengéd érzelmeket táplált a csupaszív óriás, Kolosszus iránt - aki balhé esetén azonnal bivalyerős vasgólemmé változik, és igen ütőképes párost alkot Rozsomákkal. Mondjuk az a rész, ahol megmarkolja Rozsi seggét, ma már, amikor köztudott, hogy az Ultimate-világbéli Kolosszus meleg, enyhén szólva megmosolyogtató intermezzo:
Vihar, a történet központi szereplője viszont jó ideig nem mutatja meg az időjárást kontrolláló hatalmát. Aztán amikor már látszólag a vámpírherceg uralma alatt áll, váratlanul odacsap Drakula grófnak:
Aki erre elmondja (félig-meddig persze szájbarágósan az új olvasóknak), miért pont Vihart választotta maga mellé vámpírhercegnőnek:
És ahogy a szupergonoszok általában, gyorsan elmenekül, hogy egy későbbi részben majd újra összecsaphassanak.
X-Men: A sötétség hercege/The Uncanny X-Men #159 - Ítélet: