Az unokaöcsém idén karácsonyra Star Wars Monopolyt kapott. Ez ugyan az ő korosztályának pompás szórakozás, mert a századik kártyahúzás és bázisvásárlás után is ugyanolyan lelkes, mint amikor Darth Vader, Luke, Kylo Ren és Finn festett figuráját bontogatta a műanyag védődobozból. Én viszont nagyjából úgy a hatodik játékalkalomnál már fejfájást kaptam attól, hogy megint 100 kreditért kell az elején bázisokkal vacakolni a Hoth-on, aztán megint addig ügyeskedni az Erő-kártyákkal, a hiperűrugrással meg a fejvadászokkal, hogy a Coruscanton mindkét "telek" az enyém legyen, amivel 480 kreditet csalhatok ki az ide érkező ellenféltől...
Szóval el is döntöttem magamban, hogy ha jövő karácsonykor is leülök vele játszani, akkor lehet, hogy előszedünk valami kevésbé önismétlő, gondolkodósabb játékot, ahol nincs ekkora szerepe a szerencsének, és ahol mindig mást tartogat a felfedezés izgalma, sóval nincs két egyforma játék! A választásom egy régi, nagy klasszikus második kiadására esett: íme a
Betrayal at House of the Hill!
Hiszen miről is szól a játék? Tinédzser fiatalok egy csoportja az idegesítő kistestvéreikkel (valamint igény szerint egy pappal/habókos tudóssal) bemennek egy ősöreg, elhagyatott házba, hogy ott mindenféle érdekestárgyat megpiszkáljanak, magukra haragítva ezzel a falak közt tanyázó boszorkányt/vámpírt/Frankenstein-szörnyet/démont/sárkányt! Melyik kissrácot ne hoznák lázba az efféle kalandok?
10 évesen, 1992-ben én is imádtam a hasonló hangulatú lapozgatós könyvet, Az elátkozott házat (itt hosszabban is írtam róla), egy évre rá pedig tövig rágtam a körmöm a vérfarkasos A fenevad nyomában nyújtotta izgalmaktól, a rendszeresen kísértetházakba tévedő Scooby Doo-rajzfilmsorozatot pedig még ma is képes vagyok megnézni, ha elcsípem valahol (persze szigorúan csak eredeti hanggal, alákevert röhögésekkel!)!
Az elátkozott ház, avagy a haunted mansion régóta népszerű horrorklisé az angol és az amerikai szórakoztatóiparban. Könyvek és filmek százai szólnak arról, milyen kísérteties dolgok történnek egy-egy öreg házban, lásd például az Evil Deadet, a Poltergeistet, legutóbb a Bíborhegyet, de persze ott van Az átok is Liam Neesonnal. Szintén nagy divatja volt egy időben azoknak a kalandfilmeknek, amelyekben egy csapat nehezen kezelhető, elvált szülőknél nevelkedő gyerek menti meg a kisvárost az ufóktól, szellemektől, zombiktól és túlvilági démonoktól - lásd: Hókusz pókusz, Szörnycsapat, Kapu, Rém rom, ParaNorman, Super 8 és társai.
Na ezt a két műfajt házasította össze nagyszerűen a nagy múltú (ám most már a többi konkurenshez hasonlóan a Hasbróhoz tartozó) Avalon Hill kultikus társasjátéka, a második kiadásánál járó Árulás a hegyen épült házban, ami
3-6 játékosnak nyújt pompás szórakozást másfél órára!
A játékosok természetesen a fentebb felsorolt horrorok és ifjúsági kalandfilmek tipikus szereplőit alakítják. Az iskola tompaagyaú focikirályaként, vásárlásfüggő szépségkirálynőként, sötét múltú különcként, idegesítő kistesvérként vagy bogaras professzorként merészkedhetünk be a titkos ajtókkal teli ősi kúriába. Ahol aztán az amerikai típusú, kártyás-műanyagfigurás játékok (lásd: a tavaly bemutatott Mice Mystics) jól ismert szabályai szerint minél több hasznos tárgyat, úgymint fegyvert, elsősegélycsomagot, szerencsehozó talizmánt és egyebeket kell összeszednünk.
Ám itt jön a csavar! Minél több véletlenszerűen felcsapott szobába nézünk be, minél több ősi szobrot, elátkozott gyűrűt és szentségtelen könyvet piszkálunk meg, annál nagyobb lesz az esélye, hogy felzavarunk valami szörnyeteget. Aki aztán szépen átcsábítja a saját oldalára az egyik játékost (innen van a játék címe is), és onnantól kezdve az árulóval kell megharcolni a túlélésünkért!
Ez a rendszer nagyon vicces szituációkat tud szülni. Főleg ha azért halunk meg, mert a legtáposabb tárgyainkat jófejségből odaadtuk a játékostársunknak, aki egy körrel később megőrült, és megidézte a Necronomiconnal a Nagy Cthulhut. Szintén pozitívum, hogy sosincs két ugyanolyan játékalkalom. Az elátkozott házban ugyanis csak az előszoba helye fix, a többi helységet mindig random pakoljuk fel a táblára, és a szobákban a tárgyak, események és baljós ómenek kártyáit is véletlenszerűen húzzuk. Így az egyik játékalkalommal lehet, hogy a könyvtárszobában megmozdított koponya miatt jelenik meg óriáspók vagy egy vámpír, máskor meg a szolgák szállásán zsebre vágott nyakláncot követeli vissza egy ronda boszorkány. Akikről természetesen sosem lehet előre tudni, melyik játékost fogják a többiekre uszítani.
Az igen hangulatos Betrayal at House of the Hillnek mindössze két apró szépséghibája van:
- a műanyagfigurák nagyon puhák, így sajnos könnyen elhajlanak a lábaik,
- illetve én már tényleg annyi társasjátékot kipróbáltam, hogy azokhoz képest az itteni választható karakterek karikatúraszerű rajzai elég bénácskák...
A játékszabályok és a kártyák angol nyelvezete ne szegje viszont senkinek se a kedvét! Egyrészt 11 éves korom környékén mi már vígan játszottunk az egyik osztálytársamnál az amerikai rokonoktól kapott Dragon Strike-kal, amit 10 évtől ajánlanak, és egy szótárral simán el lehet boldogulni a nyelvezetével.Másrészt pedig a hazai társasjátékos közösség már készített magyar szabálymagyarázatot a Betrayal at House of the Hillhez, íme:
Kicsit sem félelmetes horrorjáték, rajzfilm- és szellemkedvelő tiniknek valamint komolyabb társasjátékokon edződött, veterán szörnyvadász nagyoknak!
Játékosok száma: 3-6 fő
Ajánlott életkor: 12+ (de már 10 éves kortól is vígan játszható)
Játékidő: kb. másfél óra
Nehézség: 3/5
Dizájn: 4/5
Újrajátszhatóság: bármelyik hétvégén
Magyar szabálykönyv: nincs a dobozban, de a netről letölthetőÁr: 12 990 forint / Hol kapható itthon?
Ítélet: