2016 októbere helyett csak idén márciusra készült el a hazai képregénytörténelem egyik legnagyobb horderejű vállalkozása, a Budapest angyala, amit az amerikai karrierjét építgető magyar sztárillusztrátor, Futaki Attila rajzolt meg Tallai Gábor forgatókönyvéből. Akkor miért csak most, fél évvel a megjelenése után írok róla? Mert egyrészt a világ vicce, hogy egy '56-os témájú képregény nem tud elkészülni a forradalom 60. évfordulójára – holott lényegében végtelen mennyiségű közpénzt költhettek el rá, hiszen a forgatókönyvet a Terror Háza programigazgatója írta, a kiadásért pedig a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány és az '56-os Emlékbizottság felelt.

Oké, rendben, elhiszem, hogy nem volt zökkenőmentes a munkafolyamat, hiszen a Terror Házánál nem képregényszerkesztők dolgoznak, ez volt az első ilyen projektjük. Én magam is tisztában vagyok vele, hogy egy mutatós, keménytáblás, színes A4-es album összehozása nem olyan, mint egy fotóautomata, ahol felül bedobom a pénzt alul meg kijön a kép: évek telhetnek el, mire az első forgatókönyvvázlattól eljutunk oda, hogy lefóliázott tízes pakkokban hozzuk el a nyomdából a kész képregényt.

A fő ok, amiért nem foglalkoztam eddig a Budapest angyalával, leginkább az volt, hogy a március 29-én a Terror Házában tartott „premieren” Bayer Zsolt mutatta be Futakiék képregényét.

Kell-e nekem bármilyen szinten is foglalkozni egy olyan képregénnyel, amit az a Bayer Zsolt mutat be a közönségnek, aki pár éve szerencsétlen, ócska fasznak nevezett engem egy publicisztikájában, aztán elküldött a bánatos picsába?

(Roppant szórakoztató írás egyébként, mivel a Népszabadság egykori újságírója görcsösen próbálja benne bizonygatni, hogy bizony ő már 1987-ben is belülről bomlasztotta szocializmust. Mert amíg a gazdag, virsliujjú, kopasz kommunisták a Gyárfáshoz, Tasnádi Péterhez és Biszku lányaihoz kötődő Fonográf Klubban teniszezgettek, Bayer a klub portásaként az öltözőben és a szaunában huncutkodott a bombázó kommunistafeleségekkel...)

Fél évig morfondíroztam, mire úgy döntöttem: igen, kell foglalkozni a Budapest angyalával. Mert az alkotók között sok ügyes magyar képregényes van: Futaki rajzait Szabó Levente színezte, Lanczinger Mátyás, Felvidéki Miklós és Haragos Péter beíróként és műszaki szerkesztőként dolgoztak a köteten – ez a hazai all star csapat pedig vajmi keveset tehet arról, hogy a Terror Háza ilyen Bayer-féle alakokkal reklámozza a portékáját. És hát ugye nekem sem esett volna jól, ha mondjuk a jobboldali Mandiner azért nem írt volna 2015-ben a Cafe Postnuclear című képregényemről, mert akkoriban épp az Index újságírója voltam. Na de a hosszú felvezető után térjünk is rá a lényegre!

Most akkor jó vagy rossz képregény a Budapest angyala? 

Nem rossz. Megjelenésben mindenképpen impozáns, sok-sok ehhez hasonló, míves albumra lenne szüksége a hazai képregényiparnak, legyenek azok történelmi vagy fikciós témájúak. Futaki Attila a jelenlegi Top3 legprofibb magyar rajzoló közt van, aki pont 7 éve csinálta meg a Disney-nek a bestseller Villámtolvajt, azóta pedig már rajzolt Conant a Dark Horse-nak, horrort az Image kiadónak és századfordulós kémsztorit a franciáknak Hypnos címmel. Technikás művész, aki ügyesen egyensúlyoz a Spirálban látott, realisztikus stílus és a rajzfilmes dizájn határmezsgyéjén. Az egyes paneljai közel sem statikusak, hanem sodróan lendületesek, a beállításai modernek, filmszerűek.

Különösen az '56-os forradalom idején játszódó, fekete-fehér jeleneteknél volt olyan érzésem, hogy itt nem is egy képregényt olvasok, hanem egy olyan animációs szuperprodukció kimerevített képkockáit nézegetem, mint amilyen a Titan A. E. vagy az Anasztázia volt. A kötet második felét jellemző kihaltság, sivárság, panoptikum jelleg itt még nem zavaró, hiszen be lehet tudni annak, hogy a romok között a forradalom végóráiban már csak a legelszántabb szabadságharcosok mászkáltak az utcákon, a passzív többség inkább valamilyen épület biztonságában próbált túlélni.

Sajnos a '80-as években játszódó jeleneteknél már jóval erősebb a panoptikum-feeling. Sőt, itt már kifejezetten azt éreztem, hogy a rajzoló gyerekkorának tárgykultúrája és kedves emlékei felülírták az eredeti koncepciót. Mintha csak azért került volna az egyes panelekre egy Csemege kosár, egy Pepsi logó, egy Skála embléma, egy Casco plakát vagy egy Hungária koncert reklámja, mert Futaki szeret ilyeneket retró dolgokat rajzolni, és nem azért, mert ez volt a forgatókönyvben. Bár a rajzoló saját bevallása szerint személyesen járta és fotózta végig az '56-os forradalom ikonikus budapesti helyszíneit a Corvin köztől a Szent Rókus Kórházig, a '80-as évek pesti utcái, azon belül is a történet végi nagy leszámolás színhelyéül megjelölt Üllői úti metrómegálló a felszín felett és alatt is olyan, mint valami Kommunista Emlékmúzeum. Már csak a szuvenírbolt Misa mackós bögréi meg vörös csillagos usankái hiányoznak.

A falanszterszerű magyar főváros persze bizonyára az alkotói koncepció tudatos része volt, a Budapest angyala ugyanis egy több idősíkban játszódó, szenvedélyes bosszútörténet. 1988-ban kezdünk: John Angel, a sikeres amerikai üzletember San Diego-i luxusvillájában hírét veszi, hogy pont azt a Petrovot nevezik ki új budapesti szovjet nagykövetté, aki '56-ban a pesti utcákon valósággal vadászott az alakulatával a forradalmárokra. A régi vágású, keményvonalas komcsi nagykövet ráadásul pont a Corvin közben akarja átvenni a kinevezését. Angel, azaz Angyal János ekkor dönt úgy, hogy ennél tökéletesebb, szimbolikus helyet nem is találhatna a bosszújára: Budapestre utazik, hogy elégtételt vegyen Petrovon az '56-ban történtekért.

Ezután következik egy csupa fekete-fehér képből álló, szívbemarkoló visszatekintős rész, amiben megtudhatjuk, milyen vagány Corvin-közi forradalmár volt a fiatal János, és hogyan próbált minél több embert – többek között a saját későbbi feleségét, Évát – megmenteni a szovjet géppuskák golyóitól. Majd ismét 1988-ra váltunk, ahol Angyal János a szegény ember Charles Bronsonjaként látványos lövöldözések és Molotov-koktél hajigálások közepette bosszút áll Petrovon. 

Csakhogy ez a képregény egyáltalán nem vesz tudomást arról, hogy '56-ban nemcsak a vagány pesti srácok bujkáltak az utcákon a tankok elől. Volt szobordöntés, volt tüntetés a Parlament előtt (ahol még Nagy Imre is úgy kezdte ugye a beszédét, hogy „Elvtársak!”), sortüzet adtak le máig ismeretlenek a Földművelésügyi Minisztérium tetejéről, volt egy székházostrom a Köztársaság téren, és napokon át keresték a forradalmárok az ÁVH titkos földalatti börtöneit – ezeket azonban egyetlen bélyegképnyi jelenetben sem mutatja be a képregény. És nem minden hős forradalmár mellé jutott egy átállt ávós, aki aztán 32 évvel később is segít a régi cimborának a KGB és a magyar III/III elleni harcában. Bár kétségtelen, hogy egy magyar akcióképregényben igencsak jól mutatnak az ilyen hollywoodi típusú dramaturgiai fordulatok.

Az viszont totális tévút, hogy az egész bosszúállást és nagy leszámolást 1988-ba helyezte az író, Tallai Gábor. Dühítő, hogy pont a Terror Háza történésze nézi hülyének az olvasót és sulykolja belénk a saját történelemolvasatát, hiszen a '80-as évek második felének Magyarországán már egyáltalán nem volt olyan kőkemény, szovjet típusú diktatúra, mint az '50-es években. Az állampárti vezetés ekkorra már pont hogy egy „kis Nyugatot” épített fel,  hogy ne kelljen egy újabb '56-tól rettegniük – persze ekkorra már az is világossá vált, hogy a súlyos államadósság árán összehozott, viszonylagos jólét tarthatatlan, gazdasági reformokra van szükség. Ami Gorbacsov Szovjetuniójában a glasznoszty és a peresztrojka volt, az nálunk ugyanúgy lejátszódott, csak kicsiben.

Viszont ha itt tényleg akkora kommunista elnyomás lett volna még 1988-ban is, mint ahogy azt Tallai állítja ebben a képregényben, akkor hogyan történhetett meg az, hogy az MDF-es Király Zoltán már az 1985-ös, többjelöltes választáson bekerült a parlamentbe? Egy elnyomó, totalitárius diktatúrában miként volt lehetséges az, hogy Bihari Mihály 1987-ben már Reform és demokrácia címmel írt tanulmányt, és nemcsak hogy megalakult a Magyar Demokrata Fórum, de a tagjai olyan jó viszonyt ápoltak az MSZMP-s Pozsgay Imrével, hogy sokáig úgy tűnt, az '56-os ellenforradalmat népfelkelésnek nevező pártfunkcionárius lesz az ország első köztársasági elnöke? 1988-ban tényleg budapesti nagykövet lehet egy '56-os tömegmészáros, mikor '88 márciusában már létezik a Szabad Kezdeményezések Hálózata (a későbbi SZDSZ), és ugyanebben az évben pár garbós-farmerdzsekis KISZ-titkár a társadalompolitikai intézet MSZMP-tag munkatársával meg a szakkollégiumi haverokkal megalapítja a Fideszt?!?

Nagyon szomorú, ha egy nívós képregényalbum egy ponton túl már nem is nívós képregényalbumként akar funkcionálni, hanem állami pénzből nyomatja a sajátos múltértelmezést. Mert ahogy a hazai filmiparban, úgy a hazai képregényiparban sem lenne ördögtől való dolog az állami finanszírozás, főleg ha a végeredmény egy profi rajzolóval létre hozott, politikai pártállástól függetlenül is jó, akár külföldön is piacképes kiadvány.

Tallai Gábor, Futaki Attila: Budapest angyala
Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány
2017, 60 oldal, 2990 forint

Ítélet: