Imádom a fumettit, azaz az olaszok olvasmányos és kalandos, jellegzetesen fekete-fehér horror és fantasy képregényeit. Sőt, szinte már izgatottabban várom az újabb magyar nyelvű megjelenéseket, mint ygerekkoromban a Kandi Lapokat, Pókemberrel meg Batmannel – pedig annak idején azokban a füzetekben is olyan ínyencfalatokat kaptunk, mint a Kraven utolsó vadászata, a Titkos háború, a Gyilkos tréfa vagy Norm Breyfogle torz vízköpőre hajazó Denevérember-figurája. Jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már három hazai kiadó is biztosítja nekünk az éves betevő fumetti-adagunkat: a Frike prosperáló Dampyrja és Dylan Dogja valamint a Diabolikot megjelentető, újonnan megalakult  Anagram Comics mellett a képregényveterán Tálosi „Spuri” András kiadója, a Goobo is igyekszik maximálisan kiszolgálni az olasz kalandképregények szerelmeseit. Mire ezeket a sorokat leírom a Dragonero 2-ről, már talán meg is vásárolható a harmadik rész, sőt, nyomdában a negyedik (és akkor még nem is beszéltem a Goobo következő nagy dobásáról, a Maximum Bonelli című kiadványról, amiben olyan sci-fi húzónevek lesznek, mint Nathan Never vagy az Árvák)!

A Dragonero a legjobb „orkok vs. emberek”-típusú, grandiózus történet a Gyűrűk Ura és a Warcraft óta!

Ezt még a nyáron írtam a Dragonero #1-ről, de a második kötetet elolvasva sem változott a véleményem. Az olaszok egyszerűen zseniálisak abban, hogy fogjanak egy tipikus, angolszász zsánert, és kicsit talán már paródiába hajlóan, néhány szerethető karakter főszereplésével felvonultassák benne az adott műfaj összes ismert toposzát és kliséjét. A végeredmény pedig minden esetben hihetetlenül szórakoztató! Elég csak Enzo G. Castellari beszédes című Mad Max-koppintásaira gondolni (The New Barbarians! Warriors of the Wasteland!) vagy felidézni Bud Spencer és Terence Hill korai westernfilmjeit. Vagy ha már képregényes példánál tartunk, ott a személyes kedvencem, a Dampyr, amiben egy Ralph Fiennes-arcú vámpírvadász a kultikus horrorfilmek blődségein nevetgél a többi főszereplővel, miközben épp felaprítanak egy barlangnyi veszett vámpírt.

A Dragonero esetében sincs ez másképp. Adott egy jókötésű, loboncos hajú, bátor harcos, aki egy fantasy világ vad vidékeit járja, és kardélre hány minden ocsmány szörnyeteget – Iant, a történet főhősét lényegében csak az különbözteti meg Conantól, hogy ő ruhát is hord, és néha azért az eszét is használja mielőtt fegyvert ránt, mégiscsak egy prosperáló birodalom titkos küldetésekben járó ügynöke. A barátai sem túl eredeti figurák, minden valamirevaló kalandozócsapatban láttuk már őket, az AD&D-regényektől kezdve a Cherubion-könyvekig: Gmor egy nagydarab ork harcos, Sera egy boszorkányos ügyességű, cserfes elf, Myrva, Ian technokrata húga pedig puskaporral meg egyéb találmányokkal harcol a gonosz ellen ebben a mágia uralta világban, de sosem lehet róla igazán eldönteni, hogy tényleg a testvére oldalán áll-e, vagy az alkimisták rendjének végez épp valami titkos megbízatást. Ian exbarátnője, az első kötetben megismert Xara is a technokraták ügynöke volt, mostanra pedig főgonosszá lépett elő, mivel az elolthatatlan tűzzel égő lángsárból meg a láthatatlanná tevő szerkezetével pusztító fegyvereket készített, és behódoltatva néhány ork nemzetséget épp a világ elpusztítását tervezgeti a címbéli sötét toronyban.

Csak a daliás főhős és a segítőtársai lehetnek olyan ügyesek, bátrak és vakmerőek, hogy átverekedjék magukat a technokrata erőd halálos csapdáin, és ott szembeszállva a legjobb ork harcosokkal, legyőzzék a tornyában gubbasztó, gonosz zsarnokot, mielőtt még az a világra tudná szabadítani pusztító gépezeteit! Úgy hangzik, mint egy Kaland-Játék-Kockázat fülszövege, igaz? Nevetni fogsz, még a rajzok is olyanok ebben a kötetben: itt egy fullasztó mocsár, ott egy félhomályos erődfolyosó, súlyos rácsokkal és tagbaszakadt őrökkel  – minden oldalból árad a hamisítatlan, '80-as évekbeli fantasy hangulat! Viszont az is nyilvánvaló lesz a kötet végére, hogy az olasz képregényesek nemcsak a kliséhalmozáshoz értenek, hanem a drámához is. Ianék ugyanis hol máshol lopóznának be a rettegett erődbe, ha nem a konyhából a föld alá vezető, bűzös csatornarendszeren át (hiszen ugye az első lapozgatós könyvek óta tudjuk, hogy minden labirintusba kell bolt, könyvtár és konyha!), a leszámolás a főgonosszal és annak James Bond-filmeket idéző, ördögi segítőtársával viszont igencsak érzelmesre sikerült – aki nem hiszi, olvassa el maga, én például nagyon megsajnáltam a végére a kissé bomlott elméjű Bond-segéderőt! A Dragonero minden képregénygyűjtőnek és fantasy rajongónak kötelező vétel!

Dragonero #2 – A sötét erőd
GooBo kiadó, 2018, 200 oldal, 3000 forint

Ítélet:

TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ KÉPREGÉNYES, VICO-FILMES ÉS STAR WARSOS KONTENT NÉLKÜL!

Kedveled a fantasyt és a képregényeket? Imádtad anno a Kaland-Játék-Kockázat könyveket? Akkor a Mesék az ágy alól is pont neked készült! Bátran lapozz bele, és ha tetszett, rendeld meg akciósan itt!