Elképesztő tempóban jönnek ki egymás után magyar nyelven a jobbnál jobb európai képregények! Az október 28-án megrendezésre kerülő Őszi Képregénybörzén debütál többek között a Blacksad #5 és az Incal #4 – ami azt jelenti, hogy óriási lemaradásban vagyok, mert csak most jutott időm megírni a kritikát az Incal #3-ról. Úgyhogy csapjunk is bele az űrlecsóba, és próbáljuk meg megfejteni, mitől olyan delejesen vonzó ez a Jodorowsky-Mœbius négykezes klasszikus!

Aki rendszeres olvasója a Nerdblognak, annak aligha kell bemutatni az Icalt: ez az a képregény, ami lényegében azért született meg, mert Alejandro Jodorowsky megsértődött azon, hogy nem tudta leforgatni a szürreális, 14 órás Dűne-filmjét, amiben David Carradine lett volna Leto Atreides, Orson Welles Harkonnen báró, Alain Delon Duncan Idaho, Dalí pedig a császár! Szerencsére Jean Gireaud rajzolóval átmentették a Dűne karaktervázlatait (lád lent) közös kultképregényükbe, az Incalba, ami a sok repkedő autójával, futurisztikus épületével és furcsa szerzetével később Luc Bessonra és az Ötödik elem képi világára is óriási hatással volt.

Az Incal főhőse John DiFool, a távoli jövő egyik túlzsúfolt nagyvárosának részben igen dörzsölt, részben iszonyú balfácán magánnyomozója. Miután a birtokába kerül egy értelemmel bíró, csodás képességekkel rendelkező techno-ereklye, a Fényes Incal, akaratlanul is részese lesz egy rakás militarista űrlény és vallási fanatikus háborújának. És miközben a galaxis legrafináltabb elméi üldözik, mindenféle kalandokba keveredik egy lebegő erődökkel, mogorva fejvadászokkal és gyönyörű harcosnőkkel teli, furcsaa világban.

Az 1. kötet végén hősünk a technopapok fogságába került, akik meg akartál tőle szerezni a Fényes Incalt – csakhogy pont hogy DiFool kaparintotta meg tőlük a Fényes Incal és a beszélő madár, Deepo segítségével a Sötét Incalt. A 2. kötetben viszont oda is adta mitikus ereklyét egy óriáspatkányon lovagló, lenge öltözetű amazonnak, Animah-nak.

Csakhogy eközben az Amok nevezetű, földalatti lázadó csoport épp fellázadt a galaxist vaskézzel uraló, sziámi iker Császára és annak kissé idióta, bulibáróskodó helytartója ellen. Ráadásul Amok úrnője túszként magánál tartotta a Metabáró fiát (igen, ANNAK a Metabárónak a rokonai ők, aki a nálunk mindössze egyetlen kötetet megélt Metabárókban szerepelt), és csak akkor lett volna hajlandó elengedni, ha a galaxis legjobb és legnemesebb harcosa az úrnő színe elé viszi John DiFoolt. Ez meg is történt a 2. kötet végére, csakhogy addigra a felkelők közül a szépséges úrnőn és hűséges, kutyafejű testőrén kívül jóformán senki sem maradt életben, így kényszer szülte szövetséget kötöttek a Metabáróval és annak fiával. Valamint DiFoollal, aki ekkorra már egészen biztosan elveszítette a történések szövevénye fonalát – valószínűleg egy-két olvasóval együtt...

A 2. kötet végén a sikeresen összemesélt, botcsinálta kalandozócsapat elindult tehát az egyetlen lehetséges menekülési útvonal felé: a Metabáró szuperjárgányával próbáltak kivergődni a halálos savóceánból, nyomukban az ismert galaxis legkegyetlenebb gyilkológépével, a Nekrodroiddal.

A 3. kötet szerencsére már nem olyan túlzsúfolt őrültekháza, mint az előző volt. Sokkal inkább hasonlít a Flash Gordont, a Star Warst, A Galaxis Őrzőit meg a többi jól ismert űroperát és space fantasyt idéző, vicces és látványos űrkalandra. Hőseink ennél jobban nem is különbözhetnének egymástól, folyamatosan izzik körülöttük a levegő (hol a gyűlölettől, hol a szeretettől, hol a váratlanul kiderülő rokoni viszonyoktól), mégis, kénytelenek összefogni, ha nem akarnak rút halált halni a Nekrodroid acélmarka vagy lézernyalábja által.

Jodorowsky itt már szerencsére visszavett a korábbi kötetek pszichedelikus hullámvasútjából, és egy buddhista szerzetes nyugalmával, ráérősen mutat be egy igen különös, idegen világot. Ami tele van aranybolygókkal, kristályerdőkkel, transzdimenzionális platformokkal és prizmákkal, óriásira nőtt patkányokkal, bolondos bölcs öregekkel. No meg a kedvenceimmel, a kozmosz számkivetett Mad Max-utánzataival, a hegynyi kidobott kacat között, hordákban guberáló, mutáns szemétfalókkal!

Mœbius mester pedig szemkápráztató képekben álmodta papírra Jodorowsky őrülten zseniális ötleteit, szinte minden aprólékosan kidolgozott, mégis letisztultan elegáns képkockáját (pardon, paneljét) órákig lehetne nézegetni! Én egyébként még mindig jókat röhögök azon, hogy a karvalyorrú, slampos és bunkó DiFool fizimiskája a szemünk láttára változik át a tündérmesék arisztokratikus arcélű, szőke hercegévé, ahogy haladunk előre a történetben. Remélem, a magyar kiadásban is eljutunk majd oda, hogy hősünk peches suttyóból a kozmosz bajnoka lesz!

Az Incal #3 az előző két kötethez hasonlóan kétféle borítóval jelent meg. A fenti, vörösborítós-robotkarmos a normál változat, míg a lenti, kékes árnyalatú a hardcore gyűjtőknek szánt, limitált példányszámú kiadás.

Incal #3 – Ami odalent van (Pesti Könyv Kiadó, 56 oldal, 4990 forint)

Ítélet:

TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ KÉPREGÉNYES, VICO-FILMES ÉS STAR WARSOS KONTENT NÉLKÜL!

Imádod a '80-as évek sci-fijeit? Bejönnek a képregények? Mindened a retró? Akkor a Mesék az ágy alól pont neked készült! Bátran lapozz bele, és ha tetszett, rendeld meg akciósan itt!