Mindig az ördög nyer, de ez így van rendjén - Diabolik

2018. december 01. 13:51 - vackor úr

Szerencsére nálunk is egyre népszerűbbek az olasz képregények, és a Diabolik közöttük is egy igazán különleges darab.

diabolik_boritokep.JPG

Óriási változások zajlanak a magyar képregénypiacon, már szinte nem is lehet követni, épp milyen klasszikus jelenik meg (pénzzel biztos nem). Ám az utóbbi évek legnagyobb jósága, hogy végre magyarul is olvashatunk fumettit, azaz olasz képregényt. Ha csupán a praktikus oldalát nézzük: Olaszországban és a volt Jugoszlávia egyes országain kívül nem nagyon terjedtek el, angolra is mindössze maroknyit fordítottak - simán elképzelhető, hogy mi, magyarok ennél már jobban állunk. A fumettik alapvetően ponyvák, nem is akarnak másnak, többnek látszani, és a sorozatok közös jellemzői, hogy alkotóik jórészt a zsánerek bevett sémáit követve innen-onnan összecsipegetnek (lopkodnak) elemeket, de úgy gyúrják azokat össze, hogy mégsem valami sokszor látott utánérzést kapunk, hanem egy egészen új minőséget.

Magyarul jelenleg öt sorozat fut (Dylan Dog - a jelenlegi felhozatal legjobbja, Dampyr, Dragonero, Diabolik és Morgan Lost), de már jövő hónaptól (kezdetben) négy újabb címmel bővül a kínálat a Maximum Bonelli című kiadvánnyal, ami az olasz Bonelli kiadó címeiből válogat. És homályos bejelentések azt sejtetik, hogy jövőre még tovább fog bővülni a fumettik sora. 

 

 

Az Olaszországban komoly kultusszal rendelkező Diabolik több szempontból is különleges. Egyrészt jóval kisebb, zsebkönyv méretű, terjedelmében is megegyezik az eredeti olasz formátummal, és a panelfelosztása is végtelenül egyszerű: oldalanként kettő, legfeljebb három. Ezek a külsőségek is jelzik, hogy a Diabolik rendkívül gyorsan fogyasztható olvasmány. A karakterábrázolás és minimális, a sztorinak egyszerű és fordulatos, de nincsenek különösebb mélységei, hiszen ezekre nem is lenne hely, lehetőség a rövidke kötetekben. Ez azonban ne riasszon vissza senkit, ugyanis a Diabolik a szó legjobb értelmében ponyva, és ha ráérzünk az ízére, még többet akarunk belőle.

Van azonban még egy sajátossága a többi, itthon megismert fumettivel szemben, nevezetesen a címszereplő. Diabolik hidegvérű bűnöző, mestertolvaj - van ugyan egy morális mércéje, de nem vacakol, lelkiismeretfurdalás nélkül végez a gonosztevőkkel. Legalábbis ennyi derült ki az eddig magyarul megjelent történetekből.

Az Anagram Comics gondozásában megjelent kötetek mindegyikének végén találunk egy-egy rövidke írást, amelyek az 56(!!!) esztendeje futó képregénysorozat hátterét mutatják be. Diabolikot Luciana nevű húga segítségével a milánói Angela Giussani teremtette meg. Tudatosan kereste azt a képregényformátumot, amit könnyen magával vihet az ember, akár munkába menet is gyorsan olvashatja - és a kis méretben, illetve a 2-3 paneles oldalakban találta meg a tökéletes megoldást. Magát a karaktert egy vonatülésen felejtett Fantômas-regény ihlette - a legendás francia bűnözőzseni a Louis de Funes-filmekkel lett szélesebb körben ismert, de azok jócskán változtattak az eredetin, hiszen alapvetően humorosak, és a címszereplőből is egy Blofeld-szerű figurát csináltak. A regények szereplője egy gonosz, végtelenül kegyetlen gyilkos - szakasztott ilyen volt Diabolik is a sorozat elején, de az évtizedek folyamán a karakter finomodott, a maga módján humánusabb lett, már a harmadik részben kapott egy állandó társat, a gyönyörű Eva Kantot, egy menő autót és egy egész mitológiát.

 

 

Eddig öt kötet jelent meg - a december 2-án rendezett Hungarocomixra érkezik a következő kettő -, szándékosan úgy válogatva, hogy minél több típusú történetet ismerhessünk meg. Ami általában közös bennük, hogy Diabolik és Eva Kant épp el akarnak rabolni valami nagyon drágát, a fondorlatos terv során afféle Mission: Impossible-típusú, élethű maszkokat viselnek, aztán jön a fordulat, a nagy átverés, amit általában utólag magyaráznak el. Egyszerű történetek ezek (bár a Mérgek szigete elég nagy meglepetést tud okozni), de nem jelenti azt, hogy primitívek lennének, mert egyik-másik olyan fontos társadalmi problémát is feldolgoz, mint a drogfüggőség, a pedofília vagy a vállalatok környezetszennyezése. Ami azonban bugyutának tűnhet (tulajdonképpen az is), Diabolik álarca, ami úgy néz ki, mintha feketére festették volna az arcát, a szempillái is eléggé... furák, illetve a maszkok használata - sokszor nem is tudni, az imposztort látjuk-e, de legalább a történet végére mindenre fény derül. Lehet, hogy az elején nem sikerül rögtön elcsípni a sztorik hangulatát - legalábbis én így jártam -, de ha ráérzünk, akkor nem fogjuk megbánni.

Az elmúlt jó fél évszázadban nyilván rengeteg kitűnő történet jelent meg a sorozatban, van hát miből válogatni, és  kis szerencsével talán olvashatunk majd azokból az időkből is, amikor Diabolik is jóval agresszívabb, erőszakosabb gazfickó volt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://nerdblog.blog.hu/api/trackback/id/tr7814406436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Helló