1939. március 29-én született Velencében Mario Girotti, ismertebb nevén Terence Hill, gyerekkorunk kedvenc nagydumás, biliárddákóval körmösöket osztó, vigyorgó csirkefogója. Barátjával és kollégájával, a 2016-ban elhunyt Carlo Pedersolival, azaz Bud Spencerrel együtt annyi vicces westernt és krimi-vígjátékot forgattak, hogy ma már ők is ugyanolyan halhatatlan alakjai a mozgókép-történelemnek, mint Stan és Pan, Starsky és Hutch, Jack Lemmon és Walther Mathau vagy Butch Cassidy és a Sundance kölyök.

Jómagam, bár Bud Spencert is imádom, azon eretnekek közé tartozom, akiknek mindig is Terence Hill volt a szimpatikusabb csirkefogó! Leginkább azért, mert ő nemcsak a puszta öklét használta, ha rendet kellett vágni az elszemtelenedett maffiózók soraiban, hanem az eszét is – és sokszor bizony a beszólásai is viccesebbek voltak, mint amiket a morgós mackónak írtak. Sosem felejtem el az első filmet, amit tőle láttam! 1990 környékén, a nyári iskolai napköziből átmentünk az akkor még létező szolnoki Úttörőházba, mert ott volt rex, pingpongasztal és egy C-64-esen a Giana Sisterst is lehetett nyúzni, de mivel ezekhez mindig óriási gyerektömeg állt sorba, bementem inkább a videóterembe, ahol egy képmagnón egész nap másolt VHS-kazettákról mentek a jobbnál jobb filmek! A Terminátor és a Flash Gordon után a Szuperzsarut rakta be a videólejátszóba az Úttörőház gondnoka, és nekem azonnal szimpatikus lett a szőke, kékszemű mintazsaru, aki úgy tudta felfújni kipukkadás nélkül a gyümölcsös rágógumiját, hogy abból egy nagy, sárga hőlégballon lett! Aztán persze aznapi utolsó filmként le lett még vetítve a Kincs, ami nincs is, én pedig rájöttem, hogy Bud Spencer és Terence Hill együtt kétszer olyan viccesek, mint magában Terence Hill – de a Szuperzsaru még így is örök kedvenc maradt!

Épp ezért volt életem egyik legszebb napja, amikor Terence Hill tavaly szeptemberben Budapestre látogatott, legújabb filmje, a Nevem: Thomas premierje alkalmából! Óriási élmény volt a Corvin mozi legelső sorában, a színpad előtt kuporogva, mindössze két méterre lenni Terence Hilltől, és meghallgatni, ahogy ráérős, anekdotázós tempóban sokadszorra is elmeséli a sajtónak meg a rajongóknak, milyen volt a legelső találkozása Bud Spencerrel! Nagy kár, hogy mindez egy csapnivalóan megszervezett rendezvényen történt...

Az alábbiakban a Terence Hill 75- születésnapjára írt Nerdblog-posztom felpimpelt változatát olvashatjátok.

Terence Hill a saját jogán is nagy színész! Rengeteg jó westernfilmet forgatott, és sokan imádják az olyan kevésbé jól sikerült alkotásait is, mint Az olajherceg, a Menni vagy meghalni vagy a Lucky Luke tévésorozat. Sokan bizonyára azt hiszik, Terence Hill a való életben is egy folyton vigyorgó, sztorizgatós, vidám fickó – pedig pont az ellenkezője igaz. Saját bevallása szerint mindig is félénk és halk szavú volt (ráadásul a fia halála után még jobban magába fordult), erőszakellenes világnézete és buzgó vallásossága miatt pedig mindig is Don Matteo figurája marad a kedvence, nem véletlenül tart a sorozat ma már a 11. évadánál.

Terence Hill életrajzi kötetét 2013-ban adta ki a Libri. Sajnos ez nem egy olyan anekdotákkal telepakolt önéletrajzi kötet, mint korábban a Különben dühbe jövök volt Bud Spencer tollából, hanem Ulf Lüdeke kicsit talán túl szirupos válogatása az elmúlt 60 év Terence Hill-interjúiból és -újságcikkeiből. Azért néhány olyan érdekes sztorit is találtam benne, ami a hozzám hasonló, veterán Terence Hill-rajongóknak is újdonság lehet. Íme

A német színésznők melegnek hitték! 

A 60-as években az olasz spagettiwesternek mellett a németek is rákaptak a vadnyugati hősökre, hiszen Karl May miatt náluk is nagyon népszerű volt ez a műfaj. Horst Wendlant, a Rialto Film elnöke és producere ebben az időszakban folyamatosan ontotta az NSZK Winettou-filmeket, amelyek idővel legalább annyira kultikusak lettek, mint a béketábor Gojko Mitic-féle verziói. Az 1964-es Winnetou 2-ben a német nézők előtt addig teljesen ismeretlen Mario Girrotti alakította a rézbőrűek és a sápadtarcúak közt közvetítő Merill hadnagyot, aki ellen Klaus Kinski ármánykodott és Harald Rain rendező felesége, Karin Dor domborított indiánjelmezben az oldalán.

Ám míg a vásznon egy jóképű hőst alakított, a forgatáson végig udvarias, félénk és visszahúzódó volt, így az a hír terjedt el róla, hogy azért nem hajt rá egyetlen színésznőre sem, mert valójában meleg+ Karin Dor így emlékezett vissza a közös munkájukra:

„Amikor néhány nő ismét sugdolózni kezdett Mariótól, odamentem a férjemhez, Haraldhoz, és azt mondtam neki, végére kell járnom, hogy homoszexuális-e Mario. Ezután odaléptem hozzá, szájon csókoltam, amit ő viharosan viszonzott. Aztán azt mondtam, jól van, most már elég! Megfordultam, visszatértem a kis csoporthoz, és kijelentettem: Na látjátok, nem az.”

Majdnem Terence Hill lett Rambo! 

„Sok olyan ajánlatot kaptam, melyek nem feleltek meg az igényeimnek” – mesélte Terence Hill még 2009-ben a Rai 2 csatornának adott interjújában. A Rambo főszerepére például azért mondott nemet, mert túlságosan erőszakosnak tartotta, így végül egy másik olasz, Michael Sylvester Gardenzio Stallone vonult be vele a filmtörténelembe. De a Los Angeles-ben töltött évek alatt megkereste Hillt Schwarzennegger ügynöke, Freddy Fields is azzal, hogy a producerpápa Dino de Laurentiisszel közösen egy Charles Bronson Bosszúvágyához hasonló mozit akarnak forgatni vele.

„Nem csak az önbíráskodásról és az erőszakról szólna, hanem a szexről is” – ajánlották Hillnek, aki erre annyira összezavarodott, hogy azonnal kocsiba rakta a családját az összes holmijával együtt, és csak három nap autózás után, Massechusettsbe érve, a Hollywoodtól lehető legtávolabb eső helyen nyugodott meg. Hill később sem bánta meg ezt a döntését: pacifistaként mindig azokra az aggódó anyukákra gondolt, akiket sosem érhetett semmilyen kellemetlen meglepetés, amikor a gyerekeikkel együtt beültek a Spencer–Hill-páros legújabb, vérmentes akcióvágjátékára.

A nagy találkozás Bud Spencerrel

Minden Bud Spencer–Terence Hill-fan tudja, hogy a páros legelső közös filmje az 1959-es Hannibál című olasz peplum volt (azaz Itália válasza az olyan gigaköltségvetésű hollywoodi szandálos filmekre, mint a Ben-Hur és a Quo Vadis?), bár közös jelenetben nem szerepeltek. A legendás páros azonban nem ekkor látta egymást először, hanem már jóval korábban, 1951-ben. Ulf Lüdeke így ír erről a könyvében:

„Dino Risi egyik asszisztense véletlenül ugyanabban az uszodában, a Societé Sportiva Lazio Nuotóban edzett, ahol Mario. És milyen kiszámíthatatlanok a sors: volt még valaki, aki jelentős szerepet játszik majd az életében, és akire akkor már egész Olaszország tisztelettel nézett fel. Személyesen ekkor még nem ismerték egymást, mert Mario a többiekhez hasonlóan csak lélegzet-visszafojtva figyelt, mikor a nagy idol felbukkant az uszodában. A fickó, akiről szó van, időnként cigarettával a szája sarkában érkezett az edzésre, az olasz nemzeti válogatottban úszott és vízilabdázott, részt vett a helsinki valamint melbourne-i olimpián, országa sporttörténelmébe pedig azzal írta be magát, hogy az olaszok közül elsőként ő úszta le gyorson a 100 métert egy percen belül. Nem más ő, mint Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer.”

És hogy hogyan forgatta le a legelső, közös westernfilmjét, az 1967-es Isten megbocsát, én nem!-et a legendás páros? Így: Manolo Bolognini, a Django producere már ismerte Mario Girottit a Rita, a vadnyugat réme forgatásáról, ezért amikor Guiseppe Colizzi egy Django-szerű, vékony, szikár westernhőst képzelt el a jóval testesebb Bud Spencer mellé, ezt mondta neki: „Ide figyelj, itt van egy kék szemű pasas, akire ha ráteszel egy fekete kalapot, pont úgy néz ki, mint Franc Nero.” Így lett Mario Girottié a szerep, aki a Terence Hill művésznevet a producerek 24 névből összeállított listájából választotta ki: „Könnyen kiejthető, úgy írják, ahogy ejtik,  ráadásul a kezdőbetűi megegyeznek édesanyám monogramjával. Ez pedig jó ómennek tűnt.”

De nem kellett hozzá sok idő, hogy Colizzi számára is egyértelművé váljon: élete legjobb döntését hozta meg akkor, amikor a pót-Franco Nerót szerződtette le Carlo Pedersoli mellé az igazi helyett. A Bud Spencer–Terence Hill-páros hihetetlen összhangban tudott együtt dolgozni, a közönség pedig imádta őket. Colozzi a sikert kihasználva leforgatta velük a Bosszú El Pasóban-t, aztán a trilógia harmadik darabját, a Csizmadombi fenegyereket, majd a későbbi modern kori vicces-kalandos-svindlis Spencer-Hill akcióvígjátékok előfutárát, az 1972-es Mindent bele, fiúk!-at.

Colizzi sikerreceptjét időközben Enzo Barboni is tovább fejlesztette a Bosszú-trilógiánál lényegesen könnyedebb Az ördög jobb és bal keze 1-2-vel, majd a következő néhány évtizedben E.B. Clucher művésznéven olyan Bud Spencer–Terence Hill-klasszikusokot forgatott le a legendás párossal, mint a Bűnvadászok („Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!”), a Nyomás utána! („Lebukott egy emberünk Alaszkában! Kár érte, kiváló ügynök volt.”) vagy a Nincs kettő négy nélkül („Az a tény kedves kuzin, hogy a mi kis kópénk Tangónak hívja magát a szamba országában, rögtön megvilágosítja számunkra, hogy mekkora nagy seggfej.”).

Nem lenne persze teljes a Best Of Terence Hill-filmlista, ha nem említeném meg az ...és megint dühbe jövünk és a Kincs, ami nincs rendezőjét, Sergio Corbuccit, hiszen ő is csupa olyan 3-tól 103 éves korig mindenkit megnevettető, örökzöld bunyós vígjátékokak forgatott Bud Spencerrel és Terence Hill-lel, amiknek az ismétlésével a hazai kereskedelmi tévék a mai napig kiütéssel nyerik meg a nézettségi versenyt.

Mi Terence Hill elképesztő sikerének titka?

Miért imádják ennyire a magyarok Terence Hillt és Bud Spencert? Mitől ilyen népszerű ez a két kedves pofonosztó a mai napig nálunk, és miért ragad ott a tévé előtt mindenki, ha felcsendül a Különben dühbe jövünk betétdala? Hogyan lett Bud Spencer és Terence Hill mocskos-véres westernhősből vidám, verekedős vigéc? Mi köze ennek Brecht-hez és Jim Morrisonhoz? Milyen az igazi westernhumor és a macsóságmentes szépfiú? Ennek próbáltunk utánajárni a hazai popzenei és filmes újságírás középcsatár-fenegyerekével, Csepelyi Adriennel a Klubrádión, a Popfilter egyik tavaly őszi adásában. Íme:

Isten éltessen, Terence Hill! Köszönöm a „Ha kicsi a tét, a kedvem sötét!”-poénokat, és a rengeteg vicces pofont!

TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ TERENCE HILLES, BUD SPENCERES ÉS VICO-FILMES KONTENT NÉLKÜL!