Nem nagyon emlékszem olyan gyerekzsúrra vagy este 8-kor véget érő általános iskolai házibulira a '90-es évekből, ahol nagyon aggódnia kellett volna a szülőknek, hogy egy csapat visítozó, vásott kölyök szétszedi a lakást. Ekkoriban maximum amiatt voltak vitáink, hogy ki mennyit nyúzhatja az unokatesó Bécsből hozott C-64-esét, apu szövegszerkesztésre használt, terítővel letakart 486-osát, vagy a lengyel piacon beszerezhető, „1001 szuper videojáték” felirattal ellátott a Nintendo-klónokat.

Ma már néha nekem is nehezen elképzelhető, hogy 20-25 évvel ezelőtt videojátékokkal játszani (avagy „számítógépezni”) nem azt jelentette, hogy hétvégén lesz egy kis időm, beletolok 6-8 órát egy jó kis játékba, hanem sokkal inkább azt, hogy 6-8 tini játszik valamit egy órán keresztül a monitor előtt ülve. Mint ahogy én és a kis barátaim tettük ezen az ősrégi, 1993-as videofelvételen, 11 éves korunkban – épp a Sim Cityben menedzseltük a városunkat, hogy utána Godzilla jól széttaposhassa!

Ezúttal három olyan böngészőben is elindítható játékot szedtem össze, amivel a '90-es évek elején nagyon sokat játszottam az osztálytársaimmal és a rokon gyerekekkel.

Tank 1990 (Battle City)

A Nintendo-tulajdonosok Battle City néven ismerhették ezt a klasszikust, amiben akár ketten is vadászhattunk az ellenséges harckocsikra, mielőtt azok szétlőtték volna a bunkerünkben őrzött sast. Nintendója persze nem nagyon volt senkinek sem a '90-es évek elején (kivéve persze az Elektor Kalandort vezető Dévényi Tibi bácsit a tévében). A szolnoki lengyel piacon viszont príma kis Famiclone-okat lehetett kapni, amelyek 999 szuper játékot kínáltak a reménybeli játékosoknak – persze ezek valójában csak a Contra, a Super Mario és Tank 1990-nek átkeresztelt Battle City különböző pályái voltak, átvariált színekkel vagy épp egy fél képernyőnyit ugró Luigivel. Ez természetesen egy percig sem zavart bennünket, tízéveseket: ahogy azt majdnem 10 éve a KMK-blogon is megírtam, péntekenként már az első órán elkezdett körbemenni a papír a "Délután tankolunk?" felirattal, aztán suli után már rohantunk is a „nintendós” haverhoz. Bár a pályák kifogyhatatlanok voltak, minket előbb-utóbb mindig szétlőttek, így az editorban bosszúból saját pályákat építettünk, ahol mindig az volt az első, hogy átlőhetetlen üvegtéglából csináltuk meg a sasmadarat védő bunkert!

Klikk ide, és már lődözhetsz is a böngésződben az ellenséges tankokra - sajnos ezúttal a haverod nélkül...

Contra

Íme a Konami 1987-es arcade klasszikusa, ami egy évvel később NES-re is kijött – így természetesen az iskolai haver kicsi és savanyú Nintendóján, a Famiclone-on is ott virított, legalább százféle változatban. Ezekben hol egy csomó pályával előrébb ugorhattunk (például rögtön az Alienből lenyúlt arctámadókhoz!), hol örök életünk lett, hol meg alapból a három irányba lövő szuperfegyvert kaptuk meg. Csoda, ha ezek után nekem nem a kis nyomi Mario lett a kedvenc Nintendo-karakterem, hanem a Contra két izomtrikós fenegyereke, Bill és Lance? Gyerekként nagyon bejött, hogy az összes bokorban rosszarcú katona meg lézerágyú lapult, de a derék kommandósunk szétlőtt mindenkit, pont mint Stallone a Rambóban, Schwarzenegger a Kommandóban vagy Chuck Norris az Ütközetben eltűnt-ben!

Klikk ide, és már lövöldözhetsz is a dzsungelben - sajnos ezúttal a haverod nélkül...

Micro Machines 2: Turbo Tournament

Sosem felejtem el az 1996-os születésnapi bulimat a lakótelepi panelban! Nyolcan szorongtunk a szobámban apukám 486-osa előtt, ahol javában zajlott az egyenes kieséses Micro Machines-verseny, a fődíj pedig egy nagy kupac Németországból hozott csoki volt (ekkoriban ugyanis még nagy biznisz volt kéthetente dupla sporttáskával kijárni a törökökhöz vagy a németekhez, hogy az ott diszkontáron megvett édességeket nagy haszonkulccsal eladjuk itthon – a '90-es években valószínűleg mindenkinek volt egy „Csokis Margit” nevű családi ismerőse)! A kockás abroszon, a homokozóban, a kerti virágágyásban vagy épp a budiülőkén egymást lökdöső kisautók sofőrjeit a gép sorsolta össze, nekünk mindössze annyi volt a dolgunk, hogy a Sound Blasterből üvöltő, 16 bites rock&roll muzsika taktusaira leszorítsuk az ellenfelet a satupadról meg a billiárdasztalról. Vagy úgy meglökjük, hogy már pont ne tudjon felhajtani a vonalzókból tákolt hídra.

A Micro Machine-széria alkotói zseniális humorral nyúltak a lakásban és a ház körül randalírozó miniautók világához. A pixelsofőrök mókás rajzfilmfigurák voltak: a szemüveges gyógyegértől kezdve a bőrdzsekis vagányon és a bélpoklos melákon át az üresfejű cicababáig mindenki tiszteletét tette a tinivígjátékok kötelező karakterei közül. A pályák tele voltak ötletes gegekkel, és maximálisan ki lettek használva az egyes tematikákban rejlő poénlehetőségek: aki nem kanyarodott időben, az egyik pályán egy ottfelejtett CB-rádión kenődött szét, a másikon viszont már egy magnókazettának, iratgyűjtő mappának vagy strandvödörnek hajtott neki. De nagy kedvenceim voltak azok az apróságok is, amikor borsószemekkel volt kirakva a versenypálya széle a kockás abroszos konyhai futamon, a fürdőkádban pedig lehúzhatott az örvény. És ha ez a sok dili valakinek nem volt elég, akkor a PC-s verzióban akár saját versenypályát is szerkeszthetett magának! A '90-es évek közepén emlékeim szerint fergeteges partyjátéknak számított az MM2, és én még most is fülig érő vigyorral tudom nyúzni, órákon át!

Klikk ide, és már száguldozhatsz is az étkezőasztalon vagy a fürdőkádban – a haveroddal együtt!