A tavalyi Tanya Roberts-posztomon felbuzdulva idén új cikksorozatot indítok: minden héten újabb Bond-lány ürügyén írok majd pár bekezdést a 007-es franchise-ról!

Az első "csütörtöki csöcsös csaj" természetesen az első Bond-lány, Ursula Andress lesz, aki egyébként majdnem kimaradt az 1963-as Dr. Nóból, mert a készítők eredetileg a Doktor Zsivágó bombanőjét, Julie Christie-t szemelték ki a habokból előbukkanó kagylógyűjtő lány szerepére. Az egyik producer viszont látott róla egy fotót valamelyik magazinban, és két héttel az első Bond-film forgatása előtt leigazolták Ursulát Honey Rider szerepére.

Arról nem szólnak pletykák, hogy a durva német akcentussal beszélő színésznőnek volt-e viszonya Sean Conneryvel a forgatáson, az mindenesetre tény, hogy nagyon jól érezték magukat együtt:

Mint ahogy az is tény, hogy Ursula Andress az 50-es évektől kezdve megfordult többek között James Dean, Ryan O'Neal, Dean Martin és Jean-Paul Belmondo ágyában is, mielőtt feleségül ment volna John Derekhez és fiút szült Harry Hamlinnak.

A Dr. No 1962-es premierje után Ursula Andress hihetetlen karrierlehetőséget kapott, kapkodtak utána a hollywoodi stúdiók és a férfimagazinok. 1965-ben, '75-ben és '76-ban is a Playboy címlapján domborított, majd ledobta a textilt többek között a Kék Max, a Dél csillaga, A tökéletes péntek, A vörös nap, Az ötödik muskétás valamint a La montagna del dio cannibale című filmjeiben is. 

Végezetül pedig íme egy 2006-os, ma már kissé megmosolyogtató stílusú írásom a Dr. Nóról:

1962-ben egy új akcióhős tűnt fel a vásznon. Bond. James Bond. Hűvös eleganciájú brit tikos ügynök, aki felrázva, és nem keverve issza a Vodka-Martinit, Őfelsége különleges engedélyével lelkiismeretfurdalás nélkül végez a gonosztevőkkel, gátlástalanul elcsábítja az ellene küldött kémnőket - és negyvennégy év után is változatlan népszerűségnek örvend.

 

A 007-es szülőatyja, Ian Fleming állítólag egykor maga is ezt az azonosítót használta, amikor a második világháború idején a brit tikosszolgálat elhárító tisztjeként tevékenykedett. A hírszerzésnél eltöltött évek alatt, majd később, tőzsdeügynökként és aReuters valamint a Sunday Times külföldi tudósítójaként bejárta a fél világot, végül mégis Jamaica szigetén talált rá önmagára: Goldeneye névre hallgató tengerparti nyaralójában 1953-ban megírta első James Bond-regényét, a Casino Royale-t. Majd sorban a többi tizenkettőt. Fleming és az általa megteremtett halhatatlan hős sok tekintetben hasonlít egymásra: mindketten szeretik a gyors autókat, a drága italokat és a dúskeblű nőket, odavannak az elegáns szállodákért, a művészi gonddal összeállított vacsorákért - és úgy általában az angol ipar hagyományosan megbízható termékeiért, legyen az öltöny, szivar, vagy villanyborotva.

(Ursula Andress és Ian Fleming a Dr. No forgatásán)

Fleming saját bevallása szerint mindig is puszta kedvtelésből írt. Ám idővel a sokadik nagy népszerűségnek örvendő, milliós példányszámot produkáló regénye után úgy érezte, itt az ideje, hogy kitalált hőse a könyvesboltok bestseller listái után a filmvilágot is meghódítsa. A kezdeti lelkesedése azonban hamarosan alábbhagyott, mivel a Thunderball, amely eredetileg nem is regénynek, hanem filmforgatókönyvnek indult, nem nyerte el a producer-világ tetszését. A CBS csatorna (amely már 1954-ben leforgatott egy igen vérszegényre sikerült Casino Royale tévéfilmet) 1958-ban megkereste Fleminget egy sorozat-tervvel, aki el is készítette hat epizód vázlatát, ám végül nem valósult meg egyik ötlete sem. Hasonló sorsra jutott az NBC félórás epizódokból álló kalandfilm sorozata is, a Jamaica parancsnok - bár ennek egyes elemei később visszaköszöntek a Dr. Noforgatókönyvében. Kevin McClory, aki egykor aThunderball regény- és forgatókönyv-változataiba is besegített, szintén el akart készíteni ezidőtájt egy filmetJames Bond, a titkosügynök címmel, ám kellő mennyiségű pénz híján ez a próbálkozás is zátonyra futott.

 

Filmes berkekben úgy tartották, hogy a Fleming-regények népszerűségénél csak a Bond-történetek megfilmesítése körüli jogi huzavona nagyobb. Ekkor bukkant fel színen két igazán "nehézsúlyú" producer: Harry Saltzman és Albert R. Broccoli. Nem egyik vagy másik regény érdekelte őket, hanem az összes, és rendelkezésükre állt annyi pénz, hogy - a Casino Royale kivételével - megvásárolják mind az addigi, mind a később megjelenő Bond-történetek filmjogát. A producer-páros igen elszánt volt, mindent egy lapra tettek fel. Kezdettől fogva egy egész sorozatra való, látványos kémfilmben gondolkoztak, és kifejezetten e célból alapították meg az EON filmstúdiót (beszédes név, amely jelmondatukra - Everything or Nothing, mindent vagy semmit - utal), majd szerződést kötöttek az United Artisttal a Bond-filmek anyagi támogatására. Számításuk bevált: a türelmetlenségéről és a 007-es filmjeibe csempészett zseniális ötleteiről híres Saltzman,valamint a kövérkés, jó kedélyű Broccoli (akiről elsőre azt gondolnánk, a zöldség után nevezték el, pedig épp fordítva történt!) egészen a sorban kilencedik Az aranypisztolyos férfi elkészítéséig együtt bábáskodott a sikersorozat fölött.

 

Ám 1962-ben, mikor a két producer úgy döntött, egyesült erővel álmodják vászonra a népszerű brit titkosügynök történetét, még egyáltalán nem volt biztos, hogy megtalálják a megfelelő főszereplőt. Az elvárások hatalmasak voltak: világszerte olvasók milliói ismerték és szerették Ian Fleming hősét, és mindannyiuknak meg volt a határozott elképzelésük arról, hogyan néz ki, mennyire elegáns, és hogy tényleg jobban áll-e a kezében egy Walther PPK, mint a "nőies" Beretta. Saltzman és Broccoli számos brit színészt meghallgatott a szereplőválogatásokon - többek között Roger Moore-t is, aki az akkortájt induló, népszerű tévésorozta (The Saint - Az angyal) miatt csak jó tíz évvel később álhatott be duplanullásként Öfelsége titkosszolgálatába (ez volt az 1973-as Élni és halni hagyni). A producerek viszont pont hogy egy tehetséges, ám kevésbé ismert színészt kerestek, akire élete végéig úgy emlékeznek majd a nézők, mint "a" 007-es.

 

Ez az ismeretlen színész a korábban úszómesterként, koporsófényezőként és tejesemberként is dolgozó Sean Connery volt - aki származását tekintve ugyan nem angol arisztokrata, hanem munkáscsaládból származó skót, ráadásul bozontos szemöldökével és a rendre kivillanó medvebunda-jellegű mellkasával (mai szemmel legalábbis) nem az a kimondottan jóképű és sármos férfi... A Saltzman-Broccoli duó azonban olyannyira bízott új felfedezettjében, hogy rögtön egy több filmre szóló szerződést írattak alá vele. Döntésük végül őket igazolta: a mozilátogatókat meggyőzte Connery robbanékonysága, vibráló egyénisége és személyes vonzereje, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1962-es Dr. No-val életre kelt Fleming-hős népszerűsége máig töretlen.

(Broccoli, Connery, Fleming és Saltzman Bond-meetinget tart)

A legelső Bond-film kedvező fogadtatása persze nem csak a tőkeerős producereknek és a jól megválasztott főszereplőnek (vagy a köztudatba szabályosan berobbanó, modellből lett színésznő, Ursula Andressb ájainak) köszönhető, sokkal inkább a jó időzítésnek. 1962 igen mozgalmas év volt: John Glenn asztronauta sikeresen megkerülte a Földet, az addig brit gyarmati státuszban lévő Jamaica kinyilvánította függetlenségét, és ez év végére esett a kubai rakétaválság is, amely napokon át egy pusztító nukleáris háború rémképével fenyegette a világot. Az űrverseny, a jobbára üdülőhelyként ismert Karib-térség "sötét titkai", és az egymásnak feszülő atomhatalmak egy olyan fojtogató légkört teremtettek, amely '60-as évek (és a későbbi időszak) Bond-történeteiben igen népszerű díszletnek bizonyult. A Dr. No már csak azért is tökéletes választás volt egy kémsorozat indító mozifilmjének, mert a fentiek közül mindegyik elem megtalálható benne: Dr. No, az őrült zseni karib-tengeri titkos támaszpontja mélyén focipálya méretű masinákkal zavarja az USA rakétakísérleteit - egészen addig, amíg a britek elsőszámú szuperkémje bele nem löki őt egy radioaktív folyadékkal teli medencébe.

 

Fleming Dr. No-ja még egy kőkemény hidegháborús kémtörténet volt, ami a vásznon némileg szelídült, hiszen a producerek bíztak abban, hogy a Bond-filmek előbb vagy utóbb népszerűek lesznek a vasfüggönyön túl is. Míg Dr. No rakétakísérleteit a regényben a szovjetek pénzelték, a filmben már egy félelmetes nemzetközi terrorszervezet, a SPECTRE az, aki a két nagyhatalom egymásnak ugrasztásával ki akarja robbantani a harmadik világháborút - a félig kínai, robotkezű tudós pedig, mint a politikai rosszakarat szürke statisztája szíves örömest segít a bűnszervezet titokzatos vezérének, az ekkor még teljesen ismeretlen (és a későbbi részekben is csak egy fehér macskát simogató), Blofeldnek. A Terence Young által jó arányérzékkel levezényelt első Bond-film kiválóan felvázolja azt a csapásirányt, amelyet követve később egyre ötletesebb, izgalmasabb és látványosabb 007-es történetek születnek - így alighanem megbocsátható, hogy itt még teljesen hiányzik a jellegzetes főcímzene, és az előtte lejátszódó akciódús "előkaland"...

 

És hogy Q trükkös szerkezetei helyett Bond ezúttal sajnos csak egy hajókoffer méretű Geiger-Müller sugárzásmérőt kap "szuperkütyü" gyanánt a felső vezetéstől.

Dr. No (1962) - Ítélet: