Tavaly ilyenkor egy nagyon jó kis retró képsorozat jelent meg a Játékok a Polcról blogon, ahol az igen termékeny kontentgyártó bloggazda sok-sok régi családi fotót mutatott be, melyeken látványosan örült az ajándékba kapott G.I. Joe figuráinak. A posztnak óriási sikere lett: nemcsak a régi játékok hozták elő a kommentelőkből a szép emlékeket, hanem azok a háttérben látható szobabútorok, tévék, bakelitlemezek, posztertapéták és tarka kanapék is, amelyek tipikus berendezési tárgyai voltak egy panellakásnak a '80-as évek végén és a '90-es évek elején (sőt, olykor a mai napig is azok!). Akkor és ott a kommentek között jómagam is tettem egy ígéretet arra, hogy majd 2019-ben, amikor hazautazom karácsonyozni a szüleimhez, én is előtúrom azokat a régi, családi fotókat, amiken én is látványosan örülök egy-egy Legónak, G.I. Joe-nak, könyvnek, képregénynek és más kockaságnak... És így is történt! Rengeteg retró karácsonyi képet találtam egy szép állapotban megmaradt Helia-D(!!!)-kencés ajándékdoboz mélyén, úgyhogy most fogadjátok szeretettel ezt a kis időutazást a régi, panel lakótelepi karácsonyok csodálatos üvegezett ajtós-szőnyegpadlós-Orion tévés-padlóvázás világába!

Amekkora öröm volt rálelni a régi képekre, olyan nagy csalódást okozott, hogy sajnos a jelek szerint nem fogadtam meg gyerekkoromban nagymamám tanácsát, és nem írtam rá az előhívott fotók hátuljára gyöngybetűkkel a dátumokat... Ő persze igen, így azok a képek, amelyek a nagyszülőknél töltött karácsonyok alkalmával készültek, többségében jól lettek dokumentálva, míg más fotóknál csak egy-egy Lego-készlet vagy Matchbox megjelenési dátumából kellett kikövetkeztetnem, mikor is készült a kép. Vagy épp a szobában látható tárgyakból: színes Orion tévé volt-e a háttérben vagy még fekete-fehér Junoszty, a bécsi bevásárlókörútról hozott Huma szatyorba pakoltam-e a szajrét vagy lengyel piaci Puma sporttáskába... Vagy hogy hordtam-e a kisdobos övemet, mint a lenti képen, ami gyanús, hogy az 1989. szeptember 1-i avatóünnepségem utáni karácsonyon készült. (A gyerekkori fotóimon egyébként szinte mindig látszódik mellettem a húgom is – köszönet neki még egyszer, hogy hozzájárult az olykor vállalhatatlan frizurás és ruhás képeink publikálásához!)

A másik ok, amiért sajnos csak igen kevés gyerekkori karácsonyi fotót találtam magamról, az az, hogy nekünk otthon sokáig nem is volt saját fényképezőgépünk. Így a '80-as évek végi, '90-es évek eleji karácsonyokról jobbára csak olyan fotóim vannak, amiket még a drága jó nagypapám készített a jó öreg Kijev masinájával, amikor náluk karácsonyoztunk, és a következő év húsvétján odaadta albumba rendezve az előhívott képek másolatait. Érdekes viszont, hogy az otthoni karácsonyozásainkról nagyjából úgy 1992-től már vannak VHS-felvételeink(!!!), mivel apukám a technológiai újításokra fogékony, lelkes mérnökemberként mindig elhozott a szakközépiskolájukból egy vállra vehetős, böhömnagy Panasonic kamerát, amivel év közben az iskolai ünnepségeket (tanévnyitó beszéd, ballagás, stb.) vették fel. Vicces emlékem, hogy az éveken át rögzített, tengernyi sok karácsonyi bulis videókazettát csak és kizárólag a téli szünetben tudtuk visszanézni otthon: addig amíg nálunk volt a kamera, mert saját képmagnónk bizony nem volt a '90-es években (ellenben a 2000-es évek elején nagyon hamar lett otthon dvd-lejátszónk)!

A '80-a és a '90-es években szinte midig ugyanaz volt a téli szünetben az ünnepi forgatókönyv. Már december 23-án, szűk családi körben, elkezdtünk otthon karácsonyozni a szüleimmel és a húgommal, ami miatt nagyon irigyeltek az osztálytársaim, mert így egy nappal hamarabb kaptam ajándékot, mint ők! Igaz, így már egy nappal korábban megkezdődött az idegeskedés is, hogy vajon elkészül-e minden időben az esti vacsorához, sikerült-e minden ajándékot megvenni az összes rokonnak, vagy sokadszorra is el kell szaladni a lakótelepi ábécébe vagy a kisvárosunk karácsonyi kirakodóvásárába valamiért... No és persze ott volt a fő kérdés: belefér-e a fenyőfa abba a fránya karácsonyfatalpba, vagy megint farigcsálni kell / ki kell ékelni lécdarabokkal a törzsét? Persze mindez nem a gyerekek gondja volt, hanem a felnőtteké: amíg a szüleink a karácsonyi tennivalókkal szorgoskodtak a konyhában és a nagyszobában, mi a húgommal vagy bakelitlemezeket hallgattunk a kisszobában, vagy lázasan gyártottuk az ajándékba szánt gyerekrajzokat és egyéb saját készítésű dolgokat – lám, mi már akkor a DIY élharcosai voltunk, mielőtt az egyáltalán cool lett volna! Ma is emlékszem egy karácsonyra (sajnos a pontos évre már nem...), ahogy a Videoton magnónkon hallgattuk vissza a kazettára felvett, régebbi Rádiókabarékat, és amikor odaértek a poénpetárdák, hogy Kern András előadta a legendás taxis jelenetét, anyukám csenget a karácsonyi csengővel, jelezve, hogy a Jézuska bepakolta az ajándékokat a nagyszobába, spurizhatunk át bontogatni! Az ajándékosztás után következett az ünnepi vacsora, amire anyukám mindig nagyon készült, utána pedig mindig sokáig fenn lehettünk, akár éjfélig is elmolyolhattunk a legókkal, babákkal, könyvekkel. Persze szigorúan csak a fa körül, mert anyukám máig megtartotta azt a furcsa, de mókásan szívmelengető szokását, hogy a kibontott ajándékokat a játék vagy egyéb célból való használat után mindig vissza kell tenni a vízkeresztig álló karácsonyfa alá (kivéve persze a zoknikat, szappanokat, borotvahabokat és más fogyóeszközöket)!

Ajándékbontogatás... talán 1987 körül?

Egészen a 2000-es évekig az volt a szokás nálunk, hogy a 23-i otthoni karácsonyozás másnapján, 24-én a nagyszüleimnél gyűlt össze a nagyobb család: a nagybátyám, a nagynéném, a nagynéném szülei, az unokatestvéreim, nagymamám bátyja, és mi. Délután 1-kor kezdődött az ünnepi ebéd, ami a sok vendég, a rengeteg fogás és az ilyenkor szokásos sörözés-borozás-pálinkázás miatt szinte sosem ért véget 5 óra előtt. A nagy vendégsereg miatt persze az éneklés (Pásztorok, pásztorok, Csendes éj, Fel nagy örömre és társai) utáni ajándékosztás olykor-olykor éjfélig is elnyúlt: szabályos menetrendet kellett tervezni, szigorúan betartandó pisi-, cigi- és koccintós szünetekkel, mire az összes rokon odaadta az összes ajándékát az összes többi rokonnak! A legkorábbi ilyen „nagykarácsonyos” fotót 1988-ból találtam – anyukám akár kártyanaptár-manökennek is elmehetett volna ezzel a divatos frizurával és szemüveggel!

Ez itt alant szintén egy 1988-as karácsonyi fotó, amin hála az égnek, egy tipikusan '80-as évekbeli karácsonyt örökített meg a nagypapám: Centrum-logós szatyorban vannak az ajándékok, Junoszty tévé van a háttérben, és az apukám keze – ő ekkoriban még videókamera helyett egy hordozható magnetofonnal (Talán BRG márkájú? Segítsen, aki tud!) örökített meg minden családi eseményt. Sajnos a képen pont a „lényeg”, az én karácsonyi ajándékom nem látszik: ez 1988-ban egy olyan távirányítós autó volt, aminél nem rádióhullámokkal kellett irányítani a kocsit, mint a menő nyugati játékok esetében, hanem vezetékkel, így folyton az autó után két lépéssel kellett loholnom...

Maga a szerkezet egyébként a csehszlovák játékipar remeke, az ITES 1983-tól gyártott, Forma-1-es Lotusa volt, ami gyaníthatóan sok korombeli fiúgyereknek ott volt ekkoriban a polcán (bővebb infókért érdemes elolvasni a Játékmúzeum blog idevágó posztját, ahonnan a fotót is kölcsönöztem).

Fotó: jatekmuzeum.blog.hu

1989-ben szintén a nagyszüleimnél töltöttük a szokásos menetrend szerint december 24-én a karácsonyt, ami elég jól lett hagyományos papírképekkel dokumentálva (míg sajnos az otthoni, 23-i „kiskarácsonyról” ezúttal sem találtam fotót). A rendszerváltás előtti 1-2 évben már nagyon könnyen lehetett például Legót venni karácsonyra a gyerekeknek, köszönhetően az országszerte gombamód elszaporodott dollárboltoknak, az élelmes trafikosok zsebimportjának, no és persze az ismerősök-rokonok bécsi Gorenje-kiruccanásainak köszönhetően (a témával kiemelten foglalkozik a Játékok a Polcról blog exkluzív interjúsorozata, mindenkinek melegen ajánlom elolvasásra). Valószínűleg én is eme források valamelyikéből jutottam hozzá a lenti képen látható, 6245-ös kalózos készlethez, a Harbor Sentry-hez. Szerelem volt első látásra: mivel ekkoriban már többször is kiolvastam a Kincses szigetet és a Delfin-sorozat többi kalózos-kalandos ifjúsági regényét, éveken át a karibi legókalózok és a Napóleon-uniformisos legókatonák kisebb-nagyobb szettjeit kaptam meg ajándékba. Persze inkább a kisebbeket, mert azért nem volt olcsó mulatság a Lego a rendszerváltáskori átlagfizetésekhez képest, és ha jött is valahová szállítmány, azonnal lecsapott rá mindenki – mert hát minden magyar szülő, nagyszülő és keresztszülő azt szerette volna, hogy az ő csemetéje legyen a világ legboldogabb gyereke karácsonykor, ezért aztán a föld alól is előkerített valami legót december 24-ig! És ha addigra már csak a kisebb dobozok maradtak meg, hát akkor kis dobozt adott. De legalább adott!

Az 1990-es karácsonyról szintén nagyon sok fotót találtam: nagypapám gyaníthatóan ekkor is több 24 vagy 32 kockás Agfa-, Kodak- és Orwo-filmtekercset elkattogtatott. A '90-es karácsony ráadásul az emlékeim szerint igen gazdag volt játékok terén mind otthon 23-án, mind a 24-i „nagykarácsonyozáskor”, mivel ebben az évben az én családomból is Gorenje-turista lett, és egy kis Polskival meg egy Daciával mi is elindultunk Bécsbe! Helyesebben Bécs mellé, a Huma plázába, amilyenhez hasonló, gigantikus boltlabirintust előtte még sohasem láttunk! Innen van két 1989-es 3 in 1 Matchbox-pakkunk: a húgoméban többek között egy Volvo 760 volt, az enyémben pedig egy iskolabusz és egy pink Cadillac Allante kabrió.

De '90-ben kaptam meg a Downtown nevű G.I. Joe-figurámat is, aminek a fényképek tanúsága szerint nagyon örültem. Persze azért fél szemmel azt sasoltam, mit kap a hugi...

Ekkortájt persze aligha volt olyan kissrác, aki ne a vagány Snake Eyest vagy az elvetemült Kobraparancsnokot kérte volna ajándékba. Csakhogy ezek a figurák elég ritkák voltak, így nekem be kellett érnem egy pápaszemes, szerencsétlen kis nyüzüge G.I. Joe-val, akinek jóformán semmije sem volt az orvosi táskáján kívül. Ezért örültem ennyire, hogy a Downtown nevezetű figurát hozta meg karácsonyra „nagybátyámék Jézuskája”, mert ő volt a G.I. Joe-k a legnagyobb fegyverarzenállal ellátott kommandósra: volt egy támlábakon álló, kályhacső szerű, hatalmas aknavetője, meg egy akkora hátizsákja mint ő maga, amire egyenként fel lehetett aggatni vagy 10 gránátlövedéket! A figura a lenti képen a bal alsó sarokban látható – sajnos azt már sosem fogjuk megtudni, hogy a húgom mire csodálkozott rá ennyire.

Az egy évvel későbbi karácsony fényképeit nagyon könnyű volt előkeresni, mert a nagymamám a jellegzetes kézírásával mindegyik hátuljára gondosan ráírta: 1991. december 24. A lenti fotón szépen látszik a karácsonyfa és a csinos kis pulóverem, de az már nem annyira, hogy mit is kaptam... Talán valami autós kártyát? A kép jobb szélén egy Lego-doboz látszik, de sajnos ennyi év távlatából már nem rémlik, pontosan mi is volt ez, a többi '91-es karácsonyi fotón pedig nem találtam meg sem magamat, sem az ajándékaimat.

A következő karácsonyi fotóm 1996-os. Évszám persze ezen a képen sem volt sajna, de szerencsére ma már könnyű utólag kikeresni a keményborítós Star Wars Junior kiadási évét (Jézus úristen, ez a könyv mekkora hitványság! Ebben a gyűjteményes kötetben van benne Darth Vader kesztyűje meg Jabba apja, Zorba, a hutt). 14 éves vagyok a képen, már van szemüvegem és serkenő huszárbajszom, és ekkoriban már volt nekünk is fényképezőgépünk, úgyhogy az otthoni, december 23-i „kiskarácsonyokról” is készültek végre fényképek. Kár, hogy korábban nem fotóztunk, mert akkor a hátam mögötti falon még látszódott volna a panellakások elengedhetetlen kelléke: a pálmafás-tengerpartos/őszi erdős posztertapéta! Azért a tarka fotel szerencsére elárulja, hogy masszívan a '90-es években járunk!

Retróposztom utolsó fotója 1998 karácsonyán készült rólam – ez is ugyanúgy, mint szinte minden évben, a nappaliban, a tarka fotel és a zöld ruhásszekrény mellett. Két ekkor megjelenő, vadiúj képregényt kaptam a tesómtól: a Szukits okkult nácikkal és vad amazonokkal teli Tarzan-füzetét, valamint egy Semic-kiadású Star Warst, amiben épp ekkor indult el magyarul a Timothy Zahn-trilógia adaptációja, A Birodalom örökösei címen futó első résszel. Most, hogy már kopaszodom és őszülök, csuda nagy öröm látni, hogy 16 évesen micsoda pompás, dús Beavis-frizurám volt! De hogy miért egy lengyel piaci (azaz 3 helyett 2 csíkos) Adidas-melegítőben karácsonyoztam, mikor előtte gyerekként mindig szépen fel voltam öltözve, és azóta is felveszek legalább egy inget a farmerhez karácsonykor, rejtély. Az viszont biztos, hogy nagyjából a '90-es évek második felében fordult meg végérvényesen az ajándékozós trend odahaza, mert a sci-fi, a fantasy, az RPG-k és a videojátékok akkori látványos előretörése engem is elkapott: legók és akciófigurák helyett azóta is mindig könyvet és képregényt kapok karácsonyra!

TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ KÉPREGÉNYES, RETRÓ AKCIÓFIGURÁS ÉS VICO FILMES KONTENT NÉLKÜL!

Régen minden jobb volt? Mindened a retró? Bejön a '80-as évek tárgykultúrája? Imádod az autókat és az akcióhősöket? Akkor Az országút harcosa előzményképregény is pont neked szól! Bátran lapozz bele, és ha tetszett, rendeld meg a GooBoo webshopjából, mielőtt kifogy a készletük!