Alias

A fülszöveg ugyan kriminek és thrillernek nevezi - jobb híján fogadjuk el -, de azért ez túlzás, mert a történet soványka, darabos, nem is érdemes kategorizálni. Viszont a hangulata egészen egyedi, és az teszi különlegessé Brian Michael Bendis hamar klasszikussá vált képregényét.

A főszereplő, Jessica Jones valaha egy ZS-kategóriás szuperhős volt, nem túl egyedi képességekkel, béna jelmezzel és még bénább frizurával. Végül, rájött, hogy nem neki való az az élet, és Alias néven megnyitotta egyszemélyes magánnyomozó irodáját. A szokásos pitiáner rutinmelók mellett olykor belefut egy-egy komolyabb ügybe is, némelyikhez még a legnagyobb szuperhősöknek is közük van. Bendis nem megy nagyon bele az ügyek felgöngyölítésébe, illetve hamar kiderül a turpisság, a lényeg inkább az, hogy a Marvel-univerzumot, és úgy általában a szuperhősöket az átlagember szemszögéből mutassa. 

Magyarul is olvashattunk már "alulról" láttatott szuperhőssztorit - például a Kingpin által kiadott remek Csodák korát -, de az Aliast azt teszi igazán érdekessé, hogy Jessica Jones egykori vacak kis szuperhősként a jelmezesek közé is tartozik, meg nem is, így akár azt is feltételezhetnénk, hogy otthonosan mozog a világukban. Pedig nem így van. A Bosszú Angyalai, a Fantasztikus Négyes amellett, hogy köztiszteletben álló hősök, gyakorlatilag megközelíthetetlen celebek, még egykori kollégájuk számára is. A kötet legjobb jelenetei azok, amelyekben Jessica Jones megpróbál kapcsolatba lépni valamelyikükkel: az Angyalok kúriájába biztonsági kapu nem engedi be, az ügyfélszolgálati forró vonalukat kell hívnia, hogy esetleg el is jusson hozzájuk az üzenet, az F4 főhadiszállásán pedig lehetetlenség túljutni az akadékoskodó recepcióson. 

Kicsit szerencsétlen helyzet, hogy aki eddig nem olvasta eredetiben az Aliast, nagy valószínűséggel csak a Netflix sorozatában találkozott Jessica Jones karakterével. A kettőt összevetve így a képregény talán egy picit csalódás - de nem úgy, ahogy először gondolnánk. Jessica a sorozatban jóval lepukkantabb, elcseszettebb nő, de képregényes eredetije sem egyszerű lélek. Sok szó van a főszereplő magánéleti problémáiról, amelyek ugyanazok, mint egy átlagemberé, és ennek megfelelően rendkívül sok - első látásra talán ijesztő mennyiségű - a párbeszéd is - ám ezek jól megírt párbeszédek, nem túltoltak, életszagúak. (Szép Eszter a kilencedik.hu-n írt erről egy alapos elemzést.) Az viszont olykor elég zavaró, megúszós megoldás, hogy a rajzoló, Michael Gaydos a hosszabb, beszélgetős jeleneteknél egyszerűen egyetlen panelt használ, sokszor egymás után - különösen akkor, amikor az utcán a beszélő mögött rendre ugyanazokat a járókelőket látjuk ugyanabba a pózba meredve.

Magáról a kötetről mit lehetne mondani? A szokásos pazar Fumax-minőség. Öröm kézbe venni.

Rick és Morty

Kétségtelen, hogy a Rick és Morty az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi években a popkultúrában történt. Ennyire összetett, az őrülete ellenére is emberi, sokszor zavarba ejtő történetet ritkán látni. És amíg a következő évadra várunk, a (sokadik) újranézés mellett, éhségünket valamelyest csillapíthatja a Pesti Könyv nemrég indult képregénysorozatának első kötete. Alapvetően nem nagyon szeretem az egyszerűbb grafikájú rajzfilmek alapján készült képregényeket, pláne, hogy a sorozat alkotói, Justin Roiland és Dan Harmond zakkant zsenik, így előítélesen azt gondolhatnánk, hogy ami nem teljesen az ő művük, az csak gyengébb lehet. Nos, azért ez nem így van: a képregényben is visszaköszön a sorozat humora - több felnyerítős poén is van - és eszelőssége, és akinek megfelelő hozzá a fantáziája, a szövegeket olvasva akár "hallhatja" is a szereplőket. Öt hosszabb, lazán összefüggő történet kapott helyet a kötetben, illetve öt pár oldalas, amelyek közül a legjobb az, amelyik Jerry szánalmas, szomorú életét mutatja be.

Azaz ha rajongó vagy, feltétlenül be kell szerezned a képregényt, ha meg nem, akkor ideje elkezdeni rajongani, és azért kell beszerezni a képregényt.

Máskülönben soha nem fogod megtudni, hogy ki az a Pióca-pincér!

Február elsején érkezik a második kötet.

Vasember: Palackba zárt démon 

A Marvel képregénygyűjteményben jelent meg a sokat emlegetett Démon a palackban, amiről azt mondják, hogy mennyire komolyan beszél az alkoholizmusról, és hogy ez milyen nagy szó volt akkoriban (1979). Nos, lehet, hogy az volt, de újból bebizonyosodott, hogy a klasszikusként emlegetett sztorik jó része tulajdonképpen elég vacak. 

A Hachette kötetében az aktuális kaland is tele van logikátlansággal, sutasággal és arcpirító baromsággal (spoiler: az ármánykodó fegyvergyáros, Justin Hammer távirányítással megbuherálja Vasember páncélját, ami mintegy önálló életre kel, és egy nagy sajtónyilvánosságú ceremónián közvetlen közelről agyonlő egy embert. Ezek után a rendőrök simán elengedik Vasembert - akiről egyébként senki sem tudja, kicsoda, Tony Stark "testőre", oké - , mert "látja a szemében, hogy őt is megviselte a dolog"...

Maga az alkoholizmus bemutatása úgy zajlik le, hogy Tony egyre többet piál, egyre borostásabb és ingerültebb, aztán amikor beüt a baj, és leszoktatják - ugyan nem írják meddig tart, de a sztori alapján néhány nap alatt sikerül kikúrálni, az elvonási tünetek meg annyiból állnak, hogy a pornóbajszos Tony Stark az egyik oldalon izzad kicsit és remeg -, egy oldalnyi montázzsal letudják az egészet. Tony utána már nem nyúl piához, sikerült a terv! David Michelinie író valószínűleg soha nem látott alkoholistát, legfeljebb képeken, mert ez már nem is röhejes, inkább szánalmas - bár, fene tudja, egy olyan képregényben, amiben Hammer ZS-kategóriás szupergonoszokból álló hadseregének olyan tagjai vannak, mint Férfiölő és Ugróbéka (az egész kötet egyetlen szórakoztató része ez az idétlen banda), akkor ezek a "drámai" pillanatok is talán rendben vannak. Mindenesetre ne ezt a képregényt ajánlja bárki is, ha valami komolyabb darabot szeretne ajánlani az ismerősének.