Az 1967-es Csak kétszer élsz sztárja, a Kissy Suzukit alakító Mie Hama már a '60-as évek elején is "a japán Bridget Bardónak" számított Ázsiában.

Szerepelt többek között a '62-es King Kong Vs. Godzillában, és Woody Allen egyik Bond-paródiájában, a Mi újság, Tiger Lily?-ben is.

A szintén James Bond-paródiába hajló, 1967-es King Kong bosszújában pedig ő volt Madame Piranha.

A Csak kétszer élszben eredetileg a filmbéli gonosz japán kémfőnök egyik nindzsájának szerepét szánták neki. De olyan rosszul állt az angoltanulással, hogy a Bond-producerek kirúgták. Mie Hama erre bánatában harakirit akart elkövetni, aminek a hírére Broccoliék inkább visszavették a filmbe, és odaadták neki a kamu Bond-feleség szerepét, mert ott alig kell beszélnie (ezt a karaktert eredetileg Akiko Wakabayashinak szánták).

További érdekesség, hogy Mie Hama hiába lakott egy szigetországban, nem tudott úszni, ezért a víz alatti jeleneteiben Sean Connery akkori felesége, Diane Cliento helyettesítette őt fekete parókában. (Más visszaemlékezések szerintviszont  tudott úszni, csak épp gyomorbántalmai voltak azon a bizonyos forgatási napon, ezért inkább nem vállalta be a bikinis-fürdőzős jelenetet.)

A Csak kétszer élsz premiert megelőző, elképesztő méretű, világkörüli Bond-reklámkampány közepén egyértelmű volt, hogy a Playboyt is be kell vetni: Mie Hama volt az első ázsiai lányok egyike, aki ledobta a textilt Hugh Hefner előtt! A fotói 1967-ben, a júniusi számban jelentek meg.

Majdnem 10 éve egyébként ezt írtam a Csak kétszer élsz-ről, ami a mai napig az egyik kedvenc Bond-filmem a titkos vulkánsziget mélyén ördögi terveket szövögető, macskasimogató, kopasz főgonosz miatt!

Az 1967-ban bemutatott Csak kétszer élsz tökéletes folytatása a Tűzgolyónak, hiszen a dramaturgia és a felvonultatott trükkök tekintetében nemcsak kiválóan követi, de néhol túl is szárnyalja a negyedik, búvárhadsereges-cápaakváriumos Bond-film "szélesvásznú kalandregény" stílusát. A recept tehát a régi, csak a rendező új: Lewis Gilbert azonban kollégáival ellentétben nem akarja saját szája íze szerint megreformálni a sorozatot, bőven megelégszik annyival, hogy tartja az előző részek színvonalát. Kiváló arányérzékének köszönhetően a Csak kétszer élszben benne van minden, amit a közönség szeretett a Dr. No-ban és a Tűzgolyóban: szikrázóan kék tenger, fürdőruhás Bond-lány, trükkös kémfelszerelés, nyaktörő üldözéses jelenetek, szupertitkos földalatti támaszpont a világ végén - és végre itt van személyesen a Főgonosz, Blofeld is, akit eddig legfeljebb csak macskát simogatni láttunk.

 

Az egyetlen dolog, amiben Lewis Gilbert mégis eltér elődeitől, a főcím előtti mini-történet. Ezúttal nem bukkan fel Bond, amint felrobbant egy titkos fegyverraktárt, vagy leszámol egy hosszú ideje keresett nemzetközi bűnözővel - most "csak" egy aerodinamikus űrhajó úszik be a vászonra, hogy elnyeljen egy amerikai űrkompot (később persze egy szovjetet is), hatalmas káoszt és rémületet okozva ezzel a földi irányító központban. Az adott kor elvileg legmodernebbnek számító csillagközi járműveit játszi könnyedséggel bekebelező, majd a Földre még ugyanazzal a lendülettel visszatérő acélmonstrum természetesen Blofeld (Donald Pleasence) játékszere.

 

A SPECTRE nevű bűnszervezet elsőszámú gonosztevője titkos támaszpontját ezúttal egy vulkán belsejében építette ki, valahol a csendes-óceáni szigetvilág eldugott szegletében. Belső építésze igazi zseni lehetett (mellesleg a valóságban is az volt: Ken Adam, a Bond-filmek állandó látványtervezője), a rejtett rakétakilövő bázis enteriőre ugyanis bővelkedik a szellemes berendezési tárgyakban: saját használatú egysínű vasút (az ehhez járó retrósan futurisztikus szállító-alkalmatosságokkal); piranhákkal teli medence, takaros kis függőhíddal a tetején, melynek közepe gombnyomásra nyitható-csukható - az efféle búvóhely a könnyed kalandfilmek és szuperhőstörténetek Főgonoszainál azóta is klasszikusnak számít.

 

Bond titkosügynök-státusza viszont alighanem megkopott az utóbbi időben, hiszen felettesei kénytelenek eljátszatni a 007-essel a saját halálát (innen a hangzatos cím is), hogy tényleg a legnagyobb titokban küldhessék a Távol-Keletre nyomozni. Mert a nagyhatalmak eltűnt űrhajóinak ügye mögött természetesen most is a kínaiak (a korai Bond-filmek állandó hunyói), állnak. Blofeld a közülük toborzott, passzosruhás magánhadsereggel figyeli nevetve, ahogyan az Egyesült Államok és a Szovjetunió egymást gyanúsítja az űrkomp-rablással - a kopasz terroristavezér reményei szerint kirobbantva ezzel a harmadik világháborút. Sajnos Blofeldnek ezúttal sincs szerencséje. A 007-es jön, lát és győz (közben persze kitanulja keleti kollégái jakuza- és szamuráj-módszereit, valamint a látszat kedvéért megházasodik). Teszi ezt olyan eleganciával és tűzerővel, hogy az eredmény láttán a legmegátalkodottabb ellen-Bond-rajongó is alighanem elégedetten nyugtázza: nem véletlenül ez fickó a nyugati világ hírszerzőinek legjobbika.

 

A Csak kétszer élsz egyetlen fájó pontja az addig háttérben meghúzódó Blofeld nem kellő odafigyeléssel megkomponált felbukkanása (Alexander Walker brit filmkritikus egyenesen úgy fogalmaz: "a várva várt, rettegett főgonosz egy székben ücsörögve monologizál, miközben úgy néz ki, mint egy tojás, amelynek a héja megrepedt főzés közben..." Való igaz, Donald Pleasence Blofeldjét mai szemmel nézve már akaratlanul is Dr. Genya jut eszünkbe Mike Myers kémfilmparódiáiból). Ezért a kis bakiért persze fölösleges kárhoztatni a filmet, hiszen bőven kárpótol bennünket a japánok szamurájiskolát járt hírszerző főnökének fegyverbemutatója (robbanótöltetes cigaretta, rakétapisztoly, zárnyitó bomba), és Q "ajándéka", a néhány aktatáskányi alkatrészből összerakható, "Little Nelly" névre hallgató girokopter - amely valóban létező repülő masina, és amelynek a Bond-széria egyik legemlékezetesebb légi párbaját köszönhetik a rajongók.

Csak kétszer élsz/You Live Only Twice (1967) - Ítélet: