1939. március 29-én született Velencében Mario Girotti, ismertebb nevén Terence Hill, gyerekkorunk kedvenc nagydumás, biliárddákóval körmösöket osztó, vigyorgó csirkefogója. Barátjával és kollégájával, Carlo Pedersolival, azaz Bud Spencerrel együtt annyi ötvenedik ismétléskor is vicces westernt és krimi-vígjátékot forgattak, hogy ma már ők is olyan halhatatlan alakjai a mozgókép-történelemnek, mint Stan és Pan, Starsky és Hutch, Jack Lemmon és Walther Mathau vagy Butch Cassidy és a Sundance kölyök voltak.

Terence Hill persze saját jogán is nagy színész: rengeteg jó westernfilmet forgatott, és sokan imádják az olyan kevésbé jól sikerült alkotásait is, mint a Szuperzsaru, vagy a Lucky Luke tévésorozat. Sokan bizonyára azt hiszik, Terence Hill a való életben is egy folyton vigyorgó, sztorizgatós, vidám fickó - pedig pont az ellenkezője. Saját bevallása szerint mindig is félénk és halk szavú volt (ráadásul a fia halála után még jobban magába fordult), erőszakellenes világnézete és buzgó vallásossága miatt pedig mindig is Don Matteo figurája marad a kedvence, nem véletlenül tart a sorozat már a 9. évadánál.

Terence Hillnek tavaly jelent meg életrajzi kötete a Librinél - bár ez sajnos nem anekdotákkal telepakolt önéletrajzi kötet, mint korábban a Különben dühbe jövök volt Bud Spencer tollából, hanem Ulf Lüdeke kicsit talán túl szirupos válogatása az elmúlt 60 év Terence Hill-interjúiból és -újságcikkeiből. Azért néhány olyan érdekes sztorit is találtam benne, ami a hozzám hasonló, veterán Terence Hill-rajongóknak is újdonság lehet. Íme:

A német színésznők melegnek hitték! 

A 60-as években az olasz spagettiwesternek mellett a németek is rákaptak a vadnyugati hősökre, hiszen Karl May miatt náluk is nagyon népszerű volt ez a műfaj. Horst Wendlant, a Rialto Film elnöke és producere ebben az időszakban folyamatosan ontotta az NSZK Winettou-filmeket, amelyek idővel legalább annyira kultikusak lettek, mint a béketábor Gojko Mitic-féle verziói. Az 1964-es Winettou 2-ben a német nézők előtt addig teljesen ismeretlen Mario Girrotti alakította a rézbőrűek és a sápadtarcúak közt közvetítő Merill hadnagyot, aki ellen Klaus Kinski ármánykodott és Harald Rain rendező felesége, Karin Dor domborított indiánjelmezben az oldalán.

Ám míg a vásznon egy jóképű hőst alakított, a forgatáson végig udvarias, félénk és visszahúzódó volt, így az a hír terjedt el róla, hogy azért nem hajt rá egyetlen színésznőre sem, mert valójában meleg. Karin Dor így emlékezett vissza a közös munkájukra: "Amikor néhány nő ismét sugdolózni kezdett Mariótól, odamentem a férjemhez, Haraldhoz, és azt mondtam neki, végére kell járnom, hogy homoszexuális-e Mario. Ezután odaléptem hozzá, szájon csókoltam, amit ő viharosan viszonzott. Aztán azt mondtam, jól van, most már elég! Megfordultam, visszatértem a kis csoporthoz, és kijelentettem: Na látjátok, nem az."

Majdnem ő lett Rambo! 

"Sok olyan ajánlatot kaptam, melyek nem feleltek meg az igényeimnek" - mesélte Terence Hill még 2009-ben a Rai 2 csatornának adott interjújában. A Rambo főszerepére például azért mondott nemet, mert túlásgosan erőszakosnak tartotta, így végül egy másik olasz, Michael Sylvester Gardenzio Stallone vonult be vele a filtröténetbe. De a Los Angeles-ben töltött évek alatt megkereste Hillt Schwarzennegger ügynöke, Freddy Fields is azzal, hogy a producerpápa Dino de Laurentiisszel közösen egy Charles Bronson Bosszúvágyához hasonló mozit akarnak forgatni vele.

"Nem csak az önbíráskodásról és az erőszakról szólna, hanem a szexről is" - ajánlották Hillnek, aki erre annyira összezavarodott, hogy azonnal kocsiba rakta a családját az összes holmijával együtt, és csak három nap autózás után, Massechusettsbe érve, a Hollywoodtól lehető legtávolabb eső helyen nyugodott meg. Hill később sem bánta meg ezt a döntését: pacifistaként mindig azokra az aggódó anyukákra gondolt, akiket sosem érhetett semmilyen kellemetlen meglepetés, amikor a gyerekeikkel együtt beültek a Spencer-Hill páros legújabb, vérmentes akcióvágjátékára.

A nagy találkozás Bud Spencerrel

Minden Bud Spencer-Terence Hill-fan tudja, hogy a páros legelső közös filmje az 1959-es Hannibál című olasz peplum volt (azaz Itália válasza az olyan gigaköltségvetésű hollywoodi szandálos filmekre, mint a Ben-Hur és a Quo Vadis?), bár közös jelenetben nem szerepeltek. A legendás páros azonban nem ekkor látta egymást először, hanem már jóval korábban, 1951-ben. Ulf Lüdeke így ír erről:

"Dino Risi egyik asszisztense véletlenül ugyanabban az uszodában, a Societé Sportiva Lazio Nuotóban edzett, ahol Mario. És milyen kiszámíthatatlanok a sors: volt még valaki, aki jelentős szerepet játszik majd az életében, és akire akkor már egész Olaszország tisztelettel nézett fel. Személyesen ekkor még nem ismerték egymást, mert Mario a többiekhez hasonlóan csak lélegzet-visszafojtva figyelt, mikor a nagy idol felbukkant az uszodában. A fickó, akiről szó van, időnként cigarettával a szája sarkában érkezett az edzésre, az olasz nemzeti válogatottban úszott és vízilabdázott, részt vett a helsinki valamint melbourne-i olimpián, országa sporttörténelmébe pedig azzal írta be magát, hogy az olaszok közül elsőként ő úszta le gyorson a 100 métert egy percen belül. Nem más ő, mint Carlo Pedersoli, alias Bud Spencer."

És hogy hogyan forgatta le a legelső, közös westernfilmjét, az 1967-es Isten megbocsát, én nem!-et a legendás páros? Így: Manolo Bolognini, a Django producere már ismerte Mario Girottit a Rita, a vadnyugat réme forgatásáról, ezért amikor Guiseppe Colizzi egy Django-szerű, vékony, szikár westernhőst képzelt el a jóval testesebb Bud Spencer mellé, ezt mondta neki: "Ide figyelj, itt van egy kék szemű pasas, akire ha ráteszel egy fekete kalapot, pont úgy néz ki, mint Franc Nero." Így lett Mario Girottié a szerep, aki a Terence Hillt a producerek 24 névből összeállított listájából választotta ki: "Könnyen kiejthető, úgy írják, ahogy ejtik,  ráadásul a kezdőbetűi megegyeznek édesanyám monogramjával. Ez pedig jó ómennek tűnt."

De nem kellett hozzá sok idő, hogy Colizzi számára is egyértelművé váljon: élete legjobb döntését hozta meg akkor, amikor a pót-Franco Nerót szerződtette le Carlo Pedersoli mellé az igazi helyett. A Spencer-Hill-páros hihetetlen összhangban tudott együtt dolgozni, a közönség pedig imádta őket. Colozzi a sikert kihasználva leforgatta velük 1968-ban a Bosszú El Pasóbant és a későbbi vicces-kalandos-svindlis Spencer-Hill filmek előfutárát, az 1972-es Mindent bele, fiúk!-at.

Colizzi sikerreceptjét Enzo Barboni fejlesztette tovább Az ördög jobb és bal keze 1-2-vel, majd a következő néhány évtizedben E.B. Clucher művésznéven olyan Bud Spencer-Terence Hill-klasszikusokot forgatott le a legendás párossal, mint a Bűnvadászok („Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!”), a Nyomás utána! („Lebukott egy emberünk Alaszkában! Kár érte, kiváló ügynök volt.”) vagy a Nincs kettő négy nélkül ("Az a tény kedves kuzin, hogy a mi kis kópénk Tangónak hívja magát a szamba országában, rögtön megvilágosítja számunkra, hogy mekkora nagy seggfej."). 

Nem lenne persze teljes a Best Of Terence Hill-filmlista, ha nem említeném meg az ...és megint dühbe jövünk és Kincs, ami nincs rendezőjét, Sergio Corbuccit, hiszen csupa olyan 3-tól 103 éves korig mindenkit megnevettető, örökzöld bunyós vígjátékok ezek, amiknek az ismétlésével a hazai kereskedelmi tévék a mai napig kiütéssel nyerik meg a nézettségi versenyt.

Isten éltessen, Terence Hill! Köszönöm a "Ha kicsi a tét, a kedvem sötét!"-poénokat, és a rengeteg vicces pofont!