A Child of Light volt idén szeptemberben az egyik ingyenes játék a Playstation Plus előfizetők számára. Így most már azok is megismerkedhettek vele, akiknek anno a 2014-es megjelenéskor a rengeteg pozitív kritika ellenére is kimaradt ez a gyöngyszem. Én is közéjük tartozom, mert két éve valahogy elkerült ez a szomorkásan szép tündérmese, pedig nemcsak a konzolokra, de PC-re is kiadták. Most viszont, első PS4-es élményként azonnal beszippantott, ráadásul egy olyan billentyűzet+egér kombóhoz szokott PC-s őskövületnek, mint én, a kontrolleres irányítást is könnyen és gyorsan megtanította (ami mondjuk a Doomról már nem mondható el, de erről majd egy másik posztban).
A Child of Light a Ubisoft Montreal játéka, amit ránézésre senki sem mondana meg, mivel a cég zászlóshajójának számító Assassin's Creed-Far Cry-Prince of Persia szentháromság helyett inkább a Raymant és az indie stúdiók platformjátékait idézi. Utóbbi stílushoz ráadásul a Ubisoft már kifejlesztett egy saját engine-t, UbiArt Framework néven – ezzel tudnak AAA kategóriás címeket gyártó gigacégként olyan 2D-s, kézzel festett, dizájnos gyöngyszemekkel kijönni, amikhez hasonlót csak a független, kis cégek portékái között találni manapság. Hogy jó-e vagy rossz az a tendencia, miszerint ma már az indie piacra is benyomultak a lényegesen nagyobb erőforrásból gazdálkodó gigastúdiók, nem ennek a posztnak a témája eldönteni. Itt most csak arról írok, hogy a Child of Light nálam az utóbbi pár év legszebb játékélményét hozta el, és ez nem azon múlott, hogy ki volt a játék fejlesztője és kiadója.
A Child of Light főhőse egy Aurora nevű, XIX. századi osztrák hercegnő (tehát szegről-végről magyar is, hiszen ez az időszak volt a Monarchia aranykora!), aki egy furcsa átok következtében legyengül és örök álomba szenderedik – hogy aztán egy különös, mágikus világban, Lemuriában ébredjen fel. Ezen a helyen valaha békében élt együtt mindenféle fura szerzet: az erdei manók, a mocsárlények és a saját várost építő, beszélő egerek. Ám most az egész vidék az Éjkirálynő rémuralmát nyögi, aki lebűvölte az égről a napot, a holdat és a csillagokat, állandósítva Lemurián egyfajta búskomor, fakószürke, esőtől cuppogó, londoni őszt. Természetesen a jóság útját járó Kiválasztottra, a címbéli Fény Gyermekére hárul a feladat, hogy legyőzze a gonosz zsarnokot – gondolom senkinek sem okoz nagy meglepetést, hogy a Lemuria világában először tétován mozgó, de idővel tündérszárnyas harcos hercegnővé fejlődő Aurora lesz a mesevilág bajnoka.
Lemuria a végjátékig viszont pont olyan, mintha életre kelt volna egy borongós hangulatú, hatalmas, ódon festmény. Nekem főleg akkor volt megkapóan szép, amikor a kis Aurorával mindenféle elhagyott helyeken, egy rég letűnt civilizáció romjain, roskatag gépezeteit beindítva, karokat húzogatva, tárcsákat tekergetve, fény-árnyék hatásokkal trükközve kellett ajtókat kinyitogatni a továbbjutáshoz
Utóbbihoz egyébként nagy segítség állandó társunk, Inviculus, a beszélő lidércfény, akivel olyan helyekre is be tudunk repülni, amiket Auora a falak miatt nem ér el (emellett tud gyógyítani és harcban képes elvakítani az ellenfelet – két kontrollert csatlakoztatva a PS4-hez őt irányíthatja a második játékos). Segítőtársból a játék előre haladtával ráadásul egyre többet kapunk: ahogy halad a történet, úgy csatlakozik a kis mesekompániánkhoz Rubella, a szomorú mutatványos lány, aki az elveszett testvérét keresi; Finn, a félős törpe, akinek a falubelijeit hollókká változtatta a gonosz Éjkirálynő; Robert, a nagyszájú egérvitéz, és még sokam mások (de inkább nem spoilereznék, hogy pontosan kik is).
A csapattagok igen jól jönnek a harcokban – mivel a Child of Light csak félig ládatologatós-ajtónyitogatós platformjáték, a másik fele elég masszívan japán RPG elemekkel van tele. A karaktereknek különféle támadó és védekező képességeik vannak: a hercegnő például ahogy fejlődik, úgy lesz egyre erősebb a sötét teremtmények elleni fényvarázslatokban, Rubella nagyon fürgén cselezve támad és képes gyógyítani, Grimm tápos tűzmágiát és egyéb őselemi varázslatokat szór, Óengus, a japán mondák kabuto maszkos szörnyetege egyet üt és minden ellenfél elterül, és így tovább. Egyszerre csak ketten tudnak harcolni, de minden csapattag kap XP-t kap a csaták után (azok is, akik semmit sem csináltak), a szintlépések során kapott fejlesztési pontokat pedig a más RPG-kből már jól ismert képzettségfán költhetjük el. Mivel a harc eléggé sajátos a maga felkészülési fázisával és ütési fázisával, nekem a kezdeti páros bizonyult végig a leghasznosabbnak: míg Aurora a gonosz teremtményeket extrán sebző fényvarázslataival büntetett, a ládákban talált ékkövekkel alaposan feltápolt, fürge Rubella minden ellenfelet be tudott előzni a kezdeményezési sávban, és mivel az akciófázisban ő ütött először, a cselekvésben megszakított ellenfelek el is vesztették a körüket, anélkül, hogy jöttek volna. Én pedig kezdtem az egészet elölről: Aurora minden gonosz fattyat telibe kapott a fénnyel, Rubella trükkösen lekezdeményezte az ellent, aki elvesztette a körét, és így tovább...
Bonyolult? A játék hevében egyáltalán nem az. Persze azért így is megizzadtam egy-két bossfightnál, amikor háromfejű sárkánygyíkokkal kellett viaskodni, meg démoni pókokat legyőzni, akik behálózták a valaha barátságos kőóriás szívét... A végére egy kicsit meg is untam a szakadatlan harcot, jobban örültem volna, ha az amúgy változatos pályákon (baljós erdő, ősi romok, nyüzsgő kereskedőváros, mocsárra épült cölöpházak, lebegő templomok, tengermélyi barlangok, a főgonosz erődje, stb. stb.) inkább a ládatologatós-kallantyúhúzgálós rejtvények megoldásával jutunk előre, mintsem az ütöm-vágom-szintetléptem taktikával. Szerencsére a Child of Light ezzel az apró szépséghibájával is egy gyönyörű képekkel és fülbemászó muzsikával elmondott, bűbájos hangulatú keserédes esti mese lett – minden örök gyereknek kötelező egyszer végigjátszania!