Batman idén 75 éves: a Detective Comics magazin "1939 május" feliratú, 27. számának borítóján villantotta meg a kívül hordott alsógatyáját és a denevérszárnyait (bár maga az újság már április 18-án a hírlapárusoknál volt).

Ennek örömére a Comment:comra írtam pár sort az elmúlt évtizedek legjobb és leggyalázatosabb tévésorozatos Batmanjeiről, a legendás Bruce Timm-féle animációs széria viszont annyira zseniális, hogy muszáj vele külön is foglalkozni. (A Batman-képregényekről amúgy itt, a mozifilmekről itt, a Batmobilokról pedig itt volt szó bővebben az Index Nagy Batman Napján.)

Emlékszel még a daliás '90-es évekre, amikor a Kandi lapok képregénysorozat gagyi Bobói és Góliátjai után egyszercsak Alan Moore gyilkos tréfáját is meg lehetett venni az újságárusoknál, címlapján a pszichopata Jokerrel, aki elrabolja és megkínozza Gordon felügyelőt egy horrorvidámparkban? Még ma is beleborzongsz, amikor a Hasbeszélő bandája a Láz című füzetben a dagadt Loui hullájában csempészte be a drogot Gothambe, a Véres videókban pedig egy kőgazdag, perverz csoport VHS-kazettákra vett bunyókon élvezkedett?

Ezek a Batman-képregények még ma is a rajongók kedvencei - és nem csak Magyarországon! Nem véletlenül: ez volt a brit invázió korszaka, amikor Alan Moore mellett már kezdte bontogatni a denevérszárnyait a brit 2000 A.D.-tól átigazolt, zseniális Alan Grant-John Wagner írópáros is, akiknek a következő években Norm Breyfogle tonnaszám szállította a torz vízköpőkkel és groteszk Batman-árnyakkal teli, baljósan gyönyörű képregényoldalakat.

Bruce Timm és Eric Radomski legendás, 1992-es animációs szériája pont ennek a maffiózós-horrorisztikus irányvonalnak volt az egyenes folytatása, jó arányérzékkel vegyítve Tim Burton gótikus Batman-filmjeit a '70-es évek kísértethistóriás Dennis O’Neil-Neil Adams-füzeteivel és a korai Batman-képregények hamisítatlan, fedorakalapos ponyvaregény-stílusával.

A Warner stúdió animációs részlegénél ugyanis úgy akartak új életet lehelni a Denevérember hányattatott sorsú figurájába, hogy a végeredmény minden korosztálynak nyújtson valami újat – azaz a negyven fölötti, fanatikus képregény-gyűjtők is ugyanolyan kíváncsian telepedjenek le hétről hétre a tévé elé, mint a farsangon Batman-jelmezbe öltöző nyolcévesek. A küldetés sikerült. Bruce Timmék kiváló atmoszférájú rajzfilmsorozatot hozott össze, ahol legalább akkora dicséret illeti a rajzolókat, mint a forgatókönyvírókat (utóbbiak csapatában 30 szerző váltotta egymást a négy évad alatt!).

A sorozat atmoszférateremtő hatása bámulatos. A sötét tónus és az erőteljes fény-árnyék hatások itt is ugyanolyan dominánsak, mint a '80-as évek újhullámos Batman-képregényeiben, ám a sorozat igazi esztétikai élményét a film noir és a '30-as években divatos art deco stílusjegyeinek összemosásából született “dark deco” látványvilág adja.

Bruce Timm Gotham-je olyan, mintha az 1939-es világkiállítás hatvan éven át tartott volna: hatalmas léghajók úsznak magasan a felhőkarcolók felett, lekerekített formájú autómatuzsálemek járják az utcákat, gőzmozdonyok robognak a városból kivezető síneken, Batman földalatti szuperszámítógépe pedig mindent tud – de akkora, mint a régi idők kétszobányi, lyukkártyás masinái, és még a képernyője is fekete-fehér.

És nem csak a díszletek idézik fel a gengszterkorszakot, hanem a város lakói is. A Denevérember életét megédesítő ill. -mérgező nőkben, legyenek bár szőkék vagy vörösek, ott bujkál a krimikből jól ismert végzet asszonya. A gothami férfiaknál pedig kötelező a puhakalap, a nyakkendő, és a hosszában csíkos öltöny – ám feltűnően sokan vannak olyanok, akik dobtáras Tommy Gunt rejtegetnek ezen utóbbi alatt.

A készítők igen ügyesen csempészik bele ebbe a maffiafilmek inspirálta környezetbe Batman jól ismert ellenfeleit: az ördögi Joker és az állatszelídítő Pingvin is Stetson-kalapos, géppisztolyos díszkíséretet kapott, az egykori államügyészből Kétarccá változó Harvey Dent figurája pedig kifejezetten jobban működik ebben a kaszinókkal, mulatókkal, és sötét sikátorokkal teli miliőben, mint a Joel Schumacher-féle cukormázas giccs-vidámparkban.

És ahogyan a Batman: Kezdődik! egyik főkolomposa, Carmine Falcone is egyenértékűvé válhatott Batman olyan ellenségeivel, mint Raz Al Ghul vagy a Madárijesztő, a rajzfilmsorozatban is egyértelmű, hogy Gotham igazi urai a maffiafőnökök (Rupert Thorne és Arnold Stromwell), akik – mintha csak Frank Miller Sin City-jéből bújtak volna elő – kéz a kézben járnak az üzleti élet olyan korruptabb tagjaival, mint Roland Dagett.

A rajzfilmsorozat nem csak azzal teszi hihetőbbé, vagy ha úgy tetszik, emberközelivé a Batman-mítoszt, hogy egy újabb tarkaruhás passzosgúnyás helyett az öltönyös gengsztervilág krémjét teszi meg rendre főellenségnek, hanem azzal is, hogy igen hatásosan árnyalja a gonosz karaktereket.

A profi forgatókönyvíróknak hála, úgy ismerjük meg egy-egy epizód aktuális szuperbűnözőjének lelkivilágát, hogy tökéletesen értjük, milyen emlékek vagy események motiválják őket. Ezek a motivációk természetesen csak ritkán lépnek túl az olyan jól bevált dramaturgiai kliséken, mint a bosszú vagy a szerelem, mégis sokszor olyannyira jól vannak felépítve, hogy azt számos “élőszereplős” hollywoodi alkotás megirigyelhetné.

A 83 epizód mindegyike egy-egy különálló kis történet, ám az események látszólag egymástól független láncszemei – mint ahogyan az a jobb sorozatoknál szokás – sok helyen kapcsolódnak egymáshoz, különféle visszautalásokkal. Egyes szereplők (mint például a maffiafőnökök, Joker, vagy a Madárijesztő) rendre visszatérnek, mások csak egyetlen rész erejéig bukkannak fel. Utóbbiakhoz tartozik a Szürke Szellem is, aki a '40-es évekbeli képregények igazságosztóinak világát, és a Bogart-filmek hangulatát idéző, karcos, szépiaszerű képekkel operáló epizódban (a sorozat egyik legjobb darabjában!) tűnik fel.

Természetesen Danny Elfman zenéje és Mark Hamill Joker-hangja is nagyban hozzájárult a sorozat sikeréhez, amit végül maga a DC kiadó is respektált: a Jokerbe szerelmes bohóclány, Harley Quinn karaktere innen került át a hivatalos képregényes kánonba!

Mégis, a többször visszatérő szereplők között inkább Kétarc története az, ahol a készítők kiváló arányérzékkel vegyítik a régi horror-mozik klasszikus elemeit (pl. ijesztő szörnypofa, dramaturgiailag pont a megfelelő pillanatban becsapó villámmal a háttérben) és a maffiafilmek hangulatát. Ugyanígy a Madárijesztős epizódok is kiemelkednek egy kicsit a sorozat egyébként végig kiváló színvonalú részei közül.

Különösen igaz ez az utolsóra, ahol záróakkordként oda kerül a sajátos munkamódszeréről és mániákus bűnüldözési kényszeréről elhíresült Sötét Lovag, ahová sokak szerint igazából való: az Arkhami Elmegyógyintézet egyik apró, ablaktalan börtöncellájába…

A poszt második fele félig-meddig egy 2006-ban írt cikkem, innen. 

Batman - The Animated Series (1992-1998) - ítélet: