Csöcsös csütörtök van, így most egy igazi nehézbombázóval folytatjuk a Bond-lányokat bemutató cikksorozatunkat.

A mai biodíszlet, Margaret Nolan színésznő már a Goldfinger előtt is szerepelt brit tévés és mozifilmes produkciókban, hiszen még a legkonzervatívabb, karót nyelt szigetországi producernek is fel kellett, hogy tűnjön: ennek a szöszinek minden adottsága megvan ahhoz, hogy kamerák elé álljon. Így lett például 1963-ban titkárnő a Roger Moore-féle Angyal egyik epizódjában.

A Goldfingerben két jelenetben is láthattuk Margaret Nolant. Ő domborított a főcímdalban aranyszínűre festett, bikinis Bond-lányként:

Az ezután következő szállodai jelenetben pedig ő masszírozta Sean Connery hátát, egészen a CIA-s Felix Leiter felbukkanásáig: a 007-es ekkor egy seggrepacsival elzavarta, hiszen semmi köze a nagyfiúk kémjátszmáihoz.

Margaret teltkarcsú teste egyébként annyira bejött a producereknek, hogy még a Goldfinger filmzenei albumára is rákerült bikiniben:

A Goldfinger-beli szereplése azonnal meghozta a színésznőnek a világhírnevet. 1965-ben a Playboy-ban mutogatta a bájait, később pedig sorra kapta a buta és buja szőke nős szerepeket a legkülönfélébb sci-fi paródiákban (Toomorrow), krimisorozatokban (Minden lében két kanál) és vígjátékokban (Csak semmi szexet kérem, mi angolok vagyunk).

Oszlopos tagja volt emellett a népszerű Folytassa-komédiasorozatnak, ahol persze nem kifinomult angol humorral szórakoztatta a nézőket, hanem a görögdinnyényi melleivel. Az 1973-as Folytassák, lányok!-ban még cicit is villantott - a vén kéjenc Sid James legnagyobb örömére!

De james Bondhoz visszakanyarodva: természetesen a Goldfingerről is írtam a 2006-os Nagy Bond-sorozatomban. Íme:

A sorban harmadik, 1964-ben bemutatott Bond-film nem véletlenül vált a rajongók kedvencévé. A rendező személye új (Terence Young helyett Guy Hamilton), minden más maradt viszont a régi: a 007-es elegáns, lehengerlő modorának képtelenek ellenállni a nők, és mintegy mellékesen ismét megmenti a világot a katasztrófától. A Goldfinger a maga idejében rekord nézettséget produkált (egy ideig Guiness-csúcstartó is volt, mint a gyártási költségeit legrövidebb idő alatt visszahozó film), bár tegyük hozzá, hogy ehhez az eredményhez a kiváló alkotói gárdán túl nagyban hozzájárult a talpig aranyba mártott Shirley Eaton, és az ekkor debütáló, legendás Aston Martin DB-5, amely a mai napig az egyik legnépszerűbb "ügynök-tartozék" Q (Desmond Llewelyn) furmányos találmányai közül.

 

A régivágású krimik szellemében felépített Oroszországból szeretettel kényelmes konzervativizmusa után a készítők visszatértek a Dr. No extravagáns stílusához. Itt már nem egy titkos kódfejtő masina elrablása körül bonyolódik a cselekmény, ahol kémek és ellenkémek hangtompítós revolverekkel lövöldöznek egymásra elhagyott országutak mentén, vagy a világvárosok félreeső, szűk utcáiban. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy megalomán bűnözőzseni valamilyen őrült tervvel világuralomra tör (vagy ha nem, hát milliárdos váltságdíjat követel), és az egyetlen személy, aki képes megállítani őt, a britek első számú titkosügynöke, James Bond.

 

Ezúttal az őrült ázsiai (Dr. No) helyett egy őrült európai, Auric Goldfinger (Gert Fröbe) a főgonosz. A többi 007-es történettől eltérően (vagy ha úgy tetszik: az eredeti regényváltozathoz leginkább hűen) ő az a fajta szuperbűnöző, aki elődeitől eltérően nem szorul Ernst Boefeld, a hírhedt SPECTRE-terrorvezér atyai támogatására - mecénásként ugyanis ott állnak mögötte a Bond-filmek állandó mumusai: a kínaiak (egy ideig az öltönyös-kalapos amerikai maffiózó-elit is, de egy erődemosntráció során gyorsan likvidálja őket). Goldfinger ördögi tervének célpontja Fort Knox, az Egyesült Államok aranytartalék-raktára (azaz a Nemzeti Bank és egy igen jól védett katonai erőd keveréke), ahol annyi kincset halmoztak fel 1936 és '64 között, hogy a kövér Főgonosz hetekig csak a teherautókra rakodással lenne elfoglalva - már ha egyáltalán átjut a megerősített védműveken.

Goldfinger azonban nem véletlenül szuperbűnöző, esze ágába sincs berontani, és telerakott páncélvonattal távozni. Körmönfontabb módszerekhez folyamodik: a kínai barátaitól kapott ideggázt repülőgépekről permetezi szét a levegőben egy csinos pilótakülönítmény segítségével, majd miután egy katonai mentőautóba rejtett szuperlézerrel(!) könnyebben kinyitja az erőd páncélajtaját, mint más a sütisdobozt, atombombát robbant az erőd belsejében - évtizedekre sugárfertőzötté téve az itt tárolt aranykészletet. Számítása szerint ezzel a magánakcióval akkora konjunktúrát teremtene a nemesfémpiacon, hogy a saját (amúgy sem kevéske) aranyba fektetett vagyonának értéke villámgyorsan a többszörösére nőhet (miközben a nyugati tőzsdéken támadt káoszt kínai barátai szépen felhasználhatják a maguk kis világháborús terveikhez).

 

Goldfinger akkor követi el az első nagy hibát, amikor forró aranyba mártva meggyilkolja Bond egyik alkalmi partnernőjét, Jillt (Shirley Eaton) - az utolsót pedig akkor, amikor a Fort Knox szívében elhelyezett atombombához a brit szuperkémet is hozzábilincseli. Bond "egészen véletlenül" 0:07-nél leállítja a számlálót (az ötlet az egyik producer, Harry Saltzman humorát dicséri), feljut Goldfinger magánrepülőgépére, kilöki az apró kabinablakon a meglehetősen termetes (és itt már ki tudja miért katonai egyenruhában feszítő) gengsztert...És végül eltűnik egy ejtőernyő alatt Goldfinger időközben jó útra tért pilótanőjével, Pussy Galore-ral (Honor Blackman).

 

Csupa olyan jelenet ez, amelyek innentől kezdve meghatározó összetevőivé válnak a népszerű kémfilm-sorozatnak. A Goldfinger pontosan ezek miatt fontos mérföldkő a 007-es sikertörténetében, hiszen ez az első ízig-vérig Bond-film. Itt láthatunk először olyan "mini-történetet" a főcímzene előtt, amely mintha csak a sármos titkosügynök egy korábbi történetének záróakkordja volna, amolyan "az előző rész tartalmából"-összefoglaló. Bond egy műsirállyal a fején(!), búvárruhában érkezik meg egy valószínűsíthetően szupertitkos támaszpontra, melyet a rá jellemző hűvös eleganciával, hófehér szmokingot öltve repít pár perccel később a levegőbe - ez a jelenet (a rendező, Guy Hamiltonújítása) nemcsak megadja a kezdő löketet egy ígéretes akciófilmnek, de olyan későbbi kasszasikernek bizonyuló alkotások dramaturgiai ívét is meghatározza, mint amilyenek azIndiana Jones kalandfilmek lesznek jó húsz évvel később.

 

Az első néhány akciódús jelenetet követő főcímzene itt először egyezik a film címével -Shirley Bassey dala (azon túl, hogy annak idején első lett az amerikai slágerlistán) minőségben máig igazodási pont a későbbi Bond-filmek alkotói számára. Ugyanígy a "kötelező kellék" rangjára emelkedett a főgonosz hallgatag segítőtársa. Oddjob, a bikanyakú kínai (Harold Sakata) ugyanazt a hálátlan szerepet tölti be a Goldfingerben, mint később a méltán népszerű, két filmben is felbukkanó Vasfogú: ő a világuralomra törő szupergengszter jobbkeze, aki folyton megakadályozza Bondot abban, hogy az ügynök még a stáblista legördülése előtt végezzen a főellenféllel.

 

A Goldfinger szabadabban bánik a helyszínekkel is, mint tette azt az Oroszországból szeretettel, a maga kényelmes vonatozásával. A korai Fleming-regényekre jellemző Karib-térségbe ugyan ezúttal nem jutunk el, de kapunk helyette autós üldözést az Alpok kanyargós hegyi útjain - mely utóbbi kiváló alkalom arra, hogy megtudjuk, mi mindennel szerelte fel Q az új csodajárgányt, Bond Aston Martin DB5-ösét. Olajfecskendő, ikergéppuska (előbbi a hátsó, utóbbi az elülső fényszórók mögé rejtve), golyóálló biztonsági panel, katapultülés, néhány alattomos penge, amivel az üldözők autójának kerekeit lehet tönkretenni - ezek közül nem egy szerkezet a 007-es rendelkezésére áll majd az elkövetkezendő bevetések során is. Ám a Goldfinger pozitívuma, miszerint minden téren kötelezően követendő példa a későbbi Bond-filmek rendezőinek, egyben borzasztó nagy hátrány is: olyan magasra tette a lécet, amit már saját maga sem képes átugrani, amennyiben összességében nézzük a húsz (azaz immár a Casino Royale-lal huszonegy) ügynökfilmet.

Goldfinger (1964) - ítélet: