Sorozatunk második Bond-lánya a jamaicai születésű, brit modell-színésznő, Martine Beswick.

Az egykori Miss Jamaica egzotikus bőrszínére és jó alakjára korán felfigyeltek a Bond-producerek: már a Dr. No karibi zenés intrójában is ott táncolt, a '63-as Oroszországból szeretettel-ben pedig ő volt a cigánytáborban verekedő lányok egyike, Zora (aki a lenti képen épp Miss Izraelt, Aliza Gurt kramolgatja).

Két évvel később viszont már nemcsak színes szoknyában láthatták őt a nézők: bikinit is villantott.

Az 1965-ös Tűzgolyóban ugyanis ő volt az egzotikus szépségű MI6-ügynök, Paula, Bond bahamai összekötője - tipikusan az a segítőkész, de végtelenül naiv szerető, akik a gonoszok elsőként ölnek meg (ugyanilyen karakter lesz egyébként évtizedekkel később Gemma Arterton a Kvantum csendjében).

Kolléganőihez hasonlóan Beswick is jól érezte magát Sean Connery társaságában:

De a többi Bond-lánnyal is szívesen pózolt:

A színésznő jól sáfárkodott a Bond-széria hozta hírnévvel: később többször is neki szóltak a producerek, ha egy egzotikus külsejű, párducprémes, harcias bombázóta volt szükségük. Ilyen típusú karaktert játszott többek között a 1966-os Egymillió évvel ezelőttben, ahol Raquel Welch-sel is verekedett:

Az 1967-es Prehistoric Womenben is megbízhatóan hozta az amazon királynőt:

Az 1971-es Dr. Jekyll and Sister Hyde című Hammer-horrorban pedig cickót is villantott:

És akkor a végére íme egy réges-régi (2006-os) írásom az oroszországból szeretettel-ről:

Terence Young második rendezése, az 1963-as From Russia with Love (a későbbi Bond-epizódokkal ellentétben) még igazi "régivágású kémfilm", a szó nemes értelmében. Inkább a klasszikus krimik stílusjegyeit viseli magán, és alig érhetőek benne tetten a második világháború óta nagy népszerűségnek örvendő filléres ponyvák olyan jellegzetes elemei, mint mikor a gonosz náci vagy az őrült tudós a földalatti tikos bázisában ülve egy ördögi szerkezet segítségével tör világuralomra. Itt az események egy, ha úgy tetszik teljesen hétköznapi katonai kódfejtő, a táskaírógépre emlékeztető LEKTOR körül forognak. A szovjet kémelhárítás büszkeségét a SPECTRE nevezetű nemzetközi bűnszövetkezet feje, Blofeld kaparintja meg (a perzsamacskát simogató figura, aki mindig háttal ül a nézőknek - az arcát majd csak a Thunderball-ban pillanthatjuk meg), ám az ő esetében egy szokatlanul lovagias főgonoszt ismerhetünk meg: jó pénzért hajlandó visszaszolgáltatni az ellopott kódfejtőt az oroszoknak.

Az arctalan Bloefeld természetesen nem maga indul el Isztambulba elrabolni a hőn áhított műszert, sokkal körmönfontabb cselt eszelt ki ennél. A nemzetközi terrorszervezethez frissen csatlakozott, veszedelmes szovjet kémnő, Rosa Klebb (Lotte Lenya) ráveszi ártatlan tekintetű spionkollegináját, Tatjana Romanovát (Daniela Bianchi): hitesse el a brit titkosszolgálattal, hogy átáll hozzájuk, és magával hozza a hőn áhított rejtjelezőt. Egyetlen feltételt szab csupán: James Bondnak (Sean Connery) kell kimenekíteni őt is és a gépet is Isztambulból. A megadott helyen és időben a Spectre egyik legmegbízhatóbb zsoldosa, Grant (Robert Shaw) először a bizalmukba férkőzik, majd lecsap rájuk, és elviszi a kódfejtőt Blofeldnek. A terv szépséghibája mindössze annyi, hogy Grantnek elfelejtették megtanítani a film elején bemutatott terrorista-kiképzőtelepen azt, hogy egy igazi angol lord (vagy egy orosz, aki annak hazudja magát) fehér bort rendel a roston sült lazachoz, és nem vöröset... Bond azonnal átlátja a helyzetet, ezért bűnhődnie kell - ám Őfelsége első számú titkosügynöke köztudottan nem adja olcsón az életét.

Az Oroszországból szeretettel tehát igazi hidegháborús kémhistória, szövevényes bűnüggyel és ragyogó európai helyszínekkel. A gond az egésszel csupán az, hogy a készítők túlságosan is tekintettel akartak lenni a nézőkre a bonyolult Fleming-regény egyszerű filmes ábrázolásakor. A történet csak nyúlik, nyúlik, mint a rétestészta: bolgár martalócok lőnek szét egy egész cigánytábort, csak hogy a mozilátogatónak ne fájduljon meg a feje a sok isztambuli kém-ellenkém konspiráció láttán, míg a LEKTOR kódfejtő látványos elrablásáig, és a patkányokkal teli pincelabirintuson való menekülésig csak a film felénél kerül sor. A néző ekkorra már alighanem elaludt - vagy ha nem, akkor az ezután következő Orient Express-es rész alatt (ami a teljes film jó egyharmadát teszi ki) biztosan el fog...

A legendás luxusvonat 1883 óta falja a kilométereket Párizs és Isztambul között oda-vissza, utasai között mindig is előszeretettel képviseltették magukat a legkülönfélébb nációk diplomatái, arisztokratái, spionjai és kurtizánjai - elvileg tehát ennél ideálisabb helyszínt keresve sem találhatott volna Fleming ehhez a kémtörténethez. A patinás kávédaráló a maga szűk fülkéivel nem alkalmas arra, hogy egy több, mint fél órás, vontatott cselekménysorozat helyszíne legyen - más Bond-filmekben ugyanis ennyi idő alatt a 007-es minimum két egzotikus helyszínt bejár, legalább három nővel szűri össze a levet és majdnem az összes Q-tól kapott játékszerét elhasználja, miközben a sarkában loholó rosszfiúk a legextrémebb körülmények között próbálják őt eltenni láb alól.

Az Oroszországból szeretettel a maga lassú tempójával, a kémek aranykorára és a Brit Gyarmatbirodalom századfordulós tündöklésére emlékeztető világával Fleming korai munkái előtt tiszteleg. Ezekben a második világháborús hírszerzői éveknek emléket állító regényekben a hordár és a taxisofőr mindig készséges, a pincér és a krupié pedig nagyon jól tudja, mikor nem szabad beleszólni az előkelő angol urak és hölgypartnereik viselt dolgaiba. Ám az űrkorszak hajnalán, azokban az években, amikor a régi gyarmati világ felbomlani látszik, sokak számára idejétmúltnak tűnhet az effajta "klasszikus" Bond-történet - még akkor is, ha történetesen ez Kennedy elnök kedvence.

Oroszországból szeretettel (1963) - Ítélet: