Elég régóta morogtak már a hazai képregényrajongók amiatt, hogy a tavaszi Képregényfesztivál és az őszi Képregénybörze (valamint a Hungarocomix) között sosincs lehetőség egy geek dzsemboriba oltott bolhapiacon könyékig túrni a Kandi Lapokkal teli dobozokban. Így most a Kingpin Kiadó kísérleti jelleggel szervezett egy Nyári Börzét a fesztiválszezon és a szabadságolások közepére, hátha ilyenkor is össze lehet csődíteni 1500 képregényszerető embert.

Greg Horn: Marvel Divas

A helyszín a korábbi Börzéktől eltérően ezúttal az Átrium Park irodaházban (XIII. Bp, Váci út 45. Eurest étterem) lett, a hazai képregénykiadók közül pedig többen is úgy kalkuláltak, hogy mindenképp a Nyári Börze idejére jelenjen meg náluk egy-két újdonság. Lássuk, mit érdemes mindenképp beszerezni vasárnap!

1. Marvel Box #1 – Vasember és a Bosszú Angyalai

A sztár virslinácikra vadászó, krumpliorrú fejvadászt alakít Kevin Smith új vígjátékában, a Yoga Hosersben.

Igen, ez a Robert De Niro-fejű, jambósapkás alkesz a Szeszélyes évszakok egyik random kocsmajelenetéből tényleg Johnny Depp!!!

Az unalmas Kanadát halálra cikiző Yoga Hosersben fog így kinézni:

A Yoga Hosers főszereplője két teljesen átlagos kanadai tinilány, Colleen és Colleen (Depp lánya, Lily-Rose Melody Depp és Kevin Smith lánya, Harley Quinn Smith), akik élik az unalmas életüket az iskolában és a vegyesboltban, ahol suli után dolgoznak, mígnem egyik nap

elkezdik terrorizálni az álmos kanadai kisvárost a virsliből mutálódott, miniatűr nácik!!!

Akiket csak egy híres, valójában persze csapnivaló kanadai fejvadász, Guy Lapointe (Johnny Depp) fékezhet meg. Ő az!

A filmhez nemrég jött ki egy vadonatúj, és természetesen fergeteges trailer:

Az amerikai premier július 29-én lesz, a magyar bemutatóról viszont semmit sem tudni egyelőre. (via Movieweb)

30 éve, 1986. április 26-án következett be a Szovjetunióban a Pripjaty és Csernobil városok melletti Lenin atomerőműben a történelem legsúlyosabb atomkatasztrófája. A sugárzás nemcsak 56 ember halálát és ezrek rákos megbetegedését okozta, de a sci-fi irodalmat is végérvényesen átírta.

"A tragédia nemcsak milliók életét változtatta meg, s hagyott nyomot számos társadalom emlékezetében, de alapvetően meghatározza posztapokaliptikus látomásainkat, fantáziánkat is. E kollektív trauma közvetve vagy közvetlenül tehát nagy hatással van az irodalomra és a populáris kultúrára egyaránt, gondoljunk csak a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics, valamint Frederik Pohl dokumentumregényére, Tatyjana Tolsztaja A macskány című regényére vagy a Café Postnuclear című magyar képregényre."

Így írt a Totalcar tavaly év végén megjelent posztapokaliptikus képregényéről, a Cafe Postnuclearról a Próza Nostra, amikor meghirdette a Csernobil 30 – Az atomkatasztrófa gyermekei novellapályázatot. 

A képregény alternatív Magyarországa ugyanis pont amiatt változott kietlen pusztasággá, mert a csernobili erőmű 4-es reaktorának robbanását a szovjetek az imperialisták szabotázsakciójának vélték, és kilőtték az atomtölteteiket az Egyesült Államokra - hogy aztán a válaszul érkező amerikai rakéták Európát és Ázsiát is nukleáris homoksivataggá olvasszák...

Ahhoz képest, hogy jogsim sincs, két teljes napot is vígan ellébecoltam a hétvégén a Hungexpón megrendezett AMTS-en, azaz a 2016-os Nemzetközi Autó, Motor és Tuning Show-n. És ha már kinn voltam, a korlátozott képességű mobilommal is fotózgattam párat, hátha látszódni fog valami a folyamatosan villódzó fényektől, meg a krómozott vasakon hanyatt eső napsugártól.

Leginkább persze azért voltunk kinn, hogy a Totalcar standjánál a tavaly megjelent képregényünket, a Cafe Postnucleart áruljuk és dedikáljuk.

(Fotó: Papp Tibor)

Lassan 10 éve okoskodok arról újságot is író bloggerként, milyen egy jó történet, milyen egy jó képregény. Tavaly viszont életemben először a másik oldalról is megtapasztalhattam, milyen az, ha a kritikusok górcső helyett (de gyűlölöm ezt a szót!) géppuskatűz alá vesznek egy képregényt - aminek történetesen én találtam ki a világát és félig a párbeszédeit, Budai Dénes pedig zseniálisan megrajzolta a saját ötleteivel kiegészített sztorit.

Számomra épp ezért hihetetlenül izgalmas volt az 2015-ös év. Budai Dénessel szinte az alapoktól építettük fel újra a szépemlékű Random képregénymagazinban 2010-ben még fekete-fehérben megvillantott "magyar Mad Max-világot", ahol a bőrdzsekis, marcona főhős nem Ford Falconnal száguldozik a sivatagban, hanem egy Skoda Felicia kabrióval, és nem egy elhagyott Texaco tölrőállomás mellett áll meg megnézni, hagytak-e ott valami zsákmányt a fosztogatók, hanem a szocializmus jól ismert ÁFOR-kútjánál.

Ha karácsony, akkor nekem mindig a Hatalom Kártyái Kártyajáték jut eszembe először - persze csak a bejgli és a szaloncukor után! 20 évvel ezelőtt, 1995 karácsonyán bontottam fel ugyanis az első két ajándékba kapott kártyapaklimat (egy Alapcsomagot és egy Hőskorszak kiegészítőt), amiben ilyen vicces nevű szörnyek lapultak:

• bombagoly,
• szárnyas gömböc,
• gonyolék,
• sötét motyogó,
• agglomerátor,
• no és az evaporőr, amiről nem nagyon tudtuk eldönteni, mit őriz...

A téli szünet után természetesen azonnal rávettem az osztálytársaimat a Hatalom Kártyái paklik vásárolgatására, és képzeletbeli varázslómesterekként kezdtük el csépelni egymást az Alanori Aréna homokján: órán az általános iskolai osztályterem padjai alatt, aztán meg tanítás után a beton pingpongasztalon. A HKK kiadója, a Beholder Kft. az elmúlt két évtized alatt bőven ellátott bennünket még több hülye nevű rémséggel (úgymint krabberek, ganüidek, triklem drakolderek, thargodaok, tguarkhanok és társaik), viszont idővel szerencsére az olyan hagyományos fantasy elemeket is sikeresen visszaszivárogtatta a HKK kezdettől fogva eklektikus világába, mint az orkok, a törpék, a sárkányok, az élőholtak vagy a lengén öltözött amazonok, papnők és boszorkányok.

Az unokaöcsém idén karácsonyra Star Wars Monopolyt kapott. Ez ugyan az ő korosztályának pompás szórakozás, mert a századik kártyahúzás és bázisvásárlás után is ugyanolyan lelkes, mint amikor Darth Vader, Luke, Kylo Ren és Finn festett figuráját bontogatta a műanyag védődobozból. Én viszont nagyjából úgy a hatodik játékalkalomnál már fejfájást kaptam attól, hogy megint 100 kreditért kell az elején bázisokkal vacakolni a Hoth-on, aztán megint addig ügyeskedni az Erő-kártyákkal, a hiperűrugrással meg a fejvadászokkal, hogy a Coruscanton mindkét "telek" az enyém legyen, amivel 480 kreditet csalhatok ki az ide érkező ellenféltől...

Szóval el is döntöttem magamban, hogy ha jövő karácsonykor is leülök vele játszani, akkor lehet, hogy előszedünk valami kevésbé önismétlő, gondolkodósabb játékot, ahol nincs ekkora szerepe a szerencsének, és ahol mindig mást tartogat a felfedezés izgalma, sóval nincs két egyforma játék! A választásom egy régi, nagy klasszikus második kiadására esett: íme a

Betrayal at House of the Hill!

Hiszen miről is szól a játék? Tinédzser fiatalok egy csoportja az idegesítő kistestvéreikkel (valamint igény szerint egy pappal/habókos tudóssal) bemennek egy ősöreg, elhagyatott házba, hogy ott mindenféle érdekestárgyat megpiszkáljanak, magukra haragítva ezzel a falak közt tanyázó boszorkányt/vámpírt/Frankenstein-szörnyet/démont/sárkányt! Melyik kissrácot ne hoznák lázba az efféle kalandok?

Ha karácsony, akkor Reszkessetek, betörők! és persze Bud Spencer-Terence Hill-filmek, nagyjából ennyibőláll évtizedek óta a kereskedelmi tévék ünnepi műsorstruktúrája. Szerencsére akadnak üdítő kivételek: idén például a Paramount Channel vetíti le gyerekkorom egyik kedvenc Karácsonyi ének-adaptációját, a Szellemes karácsonyt (a pontos időpontokat lásd a poszt alján).

Erről a filmről nekem mindig az jut eszembe, hogy a másolt VHS-kazettás időkben egy haverom véletlenül (vagy pont, hogy direkt?) azt írta a kazetta tokjára, hogy Szellemirtók 3, mi pedig simán elhittük az elején, hogy Peter Wenkman karácsonyát nézzük!

Idén 80 éves az egyik legismertebb családi társasjáték, a Monopoly, amiben akkor nyerünk, ha a táblán körbe-körbe rohangálva, a jó fekvésű ingatlanok bérbe adásával legatyásítjuk a kevésbé szerencsés játékostársainkat. A nem túl bonyolult szabályok miatt a legtöbb ember hamar megszereti, de ugyanolyan gyorsan meg is unja a Monopolyt, így a Hasbro a legkülönfélébb verziókat találta ki hozzá az elmúlt évtizedekben.

A Disney-hősös Monopoly, a Star Wars Monopoly, a World of Warcraft Monopoly és a Walking Dead Monopoly mellé most végre megérkezett a Trónok harca Monopoly is. Ahol ezúttal nem a seregeinkkel igázhatjuk le Westerost, hanem akkor ülhetünk a Vastrónra, ha a regények és a tévésorozat legfontosabb helyszíneire (Királyvár, Deres, Sasfészek, Rémvár, stb.) falvalat, később masszív erődöt építve, a Starkok, a Lannisterek, a Baratheonok és Targaryenek a támogatásával (ezek voltak a régi változatban a közmű és vasút mezők) kiforgatjuk a vagyonából a hozzánk vendégségbe érkezőket.

Nagyjából úgy 15 éve még Johnny Depp volt a kedvenc színészem, Tim Burton pedig a kedvenc rendezőm. Az előbbi még egyáltalán nem volt felkapott színész, minden filmjét össze lehetett szedegetni a dvd turkálós 990 forintos konténerből, A síró embertől A halál áráig. Burton gótikus rémmeséi pedig még újszerűnek számítottak: ő volt az a borzas hajú zseni, aki az animációs filmtől kezdve a szuperhőstörténeten át a kaszabolós horrorig minden zsánert képes volt a saját képére átformálni.

És akinél a végeredmény mindig egy szomorú mese lett, árva főhőssel, kavargó hóeséssel, vigyorgó töklámpásokkal, göcsörtös rémfákkal és persze Danny Elfman zenéjével. Na ezt a jellegzetes timburtoni kelléktárat túlta tol mára, nem csoda, hogy erről a stílusáról ma már inkább paródiavideók születnek dicsérő cikkek helyett.

10 éve egy nagyon-nagyon furcsa film került a mozikba Aeon Flux címmel. Én bevallom, akkor is és most, az újranézéskor is átaludtam a közepét - de nem vagyok benne biztos, hogy akkor is tudtam volna követni afilm eseményeit, ha nem váltok át bőrlátásra... De ebben a filmben úgysem a sztori, hanem a látvány a lényeg! Az pedig végig nagyon jó.

A kerettörténet valami olyasmi, hogy 400 év múlva az emberiség 99%-át kipusztítja egy gyilkos vírus, és csak egy fallal körülzárt városállam, Bregna áll a semmi közepén, ahol látszólag az összes római hangzású nevű lakos békében és boldogságban él.

Az 1996-os Barb Wire komoly eséllyel nevezhet a minden idők legbénább képregényadaptációja címre, mégis van benne valami bumfordi báj. A sztorija természetesen semmivel sem jobb, mint a VICO-kazettákon látott Golan-Globus akciófilmek, Pamela Anderson pedig pont annyira szörnyű színész, mint amekkora a '90-es években a szilikonmelle volt, mégsem lehet azt mondani a Barb Wire-re, hogy nem szórakoztatja az embert.

Az idén 20 éves Waterworldöt nagyon sokan tévesen csak egy béna Mad Max-klónnak és a mozgókép-történelem legdurvább bukásának tartják. Ez azonban egyáltalán nem igaz: egyrészt a film egy merész újítással végre képes volt kitörni a posztapokaliptikus zsáner örökös helyszínéből, a végtelen sivatagból, másrészt még a filmsite.org táblázata sem említi a 25 legnagyobb bukta között.

Az mindenesetre igaz, hogy Kevin Costnerék hangulatos vízi Mad Maxe 1995-ben a maga 175 milliós gigaköltségvetésével minden idők legdrágább blockbusterének számított. És egyben a legszerencsétlenebbnek is, mivel egy hurrikán miatt háromszor is tönkrement a Hawaii szigetek mellett felhúzott grandiózus és méregdrága díszlet.