Mostanában nagy divat lett kutyázni a nemzeti filmipar megújításáért felelős kormánybiztost, Andy Vajnát. De főleg az örökös bulvárszereplő nejét, Vajna Timit, amiért botránykönyvírás, volt szeretőkről Blikkben pletykálás és negyedévente másik híres focistával/színésszel csőrözés helyett egyszerűen csak lelkesen posztolgatja a búvárkodós, síelős és Schwarzeneggerrel szelfizős fotóit a Facebookjára meg az Instagramjára. Lásd a legújabb cannes-i képét:

Szerintem viszont ő ezt tényleg hardcore filmrajongóként, lelkesedésből csinálja, és őszintén örül, hogy a vén Terminátor ott vigyorog mellette. Ráadásul Vajnánéként duplán jól jár: a vele egykorú jó csajokkal ellentétben Timi anélkül dumálgathat és bulizhat az összes kedvenc színészével, hogy be kellene bújnia az ágyukba. Zimány Linda például mikor tudna ilyen vagány fotót készíteni Jason Stathammel, mint ez itt?

Batman idén 75 éves: a Detective Comics magazin "1939 május" feliratú, 27. számának borítóján villantotta meg a kívül hordott alsógatyáját és a denevérszárnyait (bár maga az újság már április 18-án a hírlapárusoknál volt).

Ennek örömére a Comment:comra írtam pár sort az elmúlt évtizedek legjobb és leggyalázatosabb tévésorozatos Batmanjeiről, a legendás Bruce Timm-féle animációs széria viszont annyira zseniális, hogy muszáj vele külön is foglalkozni. (A Batman-képregényekről amúgy itt, a mozifilmekről itt, a Batmobilokról pedig itt volt szó bővebben az Index Nagy Batman Napján.)

Emlékszel még a daliás '90-es évekre, amikor a Kandi lapok képregénysorozat gagyi Bobói és Góliátjai után egyszercsak Alan Moore gyilkos tréfáját is meg lehetett venni az újságárusoknál, címlapján a pszichopata Jokerrel, aki elrabolja és megkínozza Gordon felügyelőt egy horrorvidámparkban? Még ma is beleborzongsz, amikor a Hasbeszélő bandája a Láz című füzetben a dagadt Loui hullájában csempészte be a drogot Gothambe, a Véres videókban pedig egy kőgazdag, perverz csoport VHS-kazettákra vett bunyókon élvezkedett?

Ezek a Batman-képregények még ma is a rajongók kedvencei - és nem csak Magyarországon! Nem véletlenül: ez volt a brit invázió korszaka, amikor Alan Moore mellett már kezdte bontogatni a denevérszárnyait a brit 2000 A.D.-tól átigazolt, zseniális Alan Grant-John Wagner írópáros is, akiknek a következő években Norm Breyfogle tonnaszám szállította a torz vízköpőkkel és groteszk Batman-árnyakkal teli, baljósan gyönyörű képregényoldalakat.

Kijött egy újabb tévészpot az idei év talán legjobban várt kardozós-szandálos filmjéhez, a szinte teljes egészében Magyarországon forgatott Hercules - The Thracian Warshoz.

De kit érdekel a fél percet végigüvöltő izomhegy, Dwayne „The Rock” Johnson, mikor a lényeg 0:11-nél látható, ahol Magyarország büszkesége, Palvin Barbara szupermodell néz bánatosan a kamerába.

Itt van a jelenet animgifben is:

Elképesztően vicces kontentet találtam, amikor egy hülye bug miatt könyékig túrtam az Index szerkesztőfelületén az egyszer már megírt, ellenben sohasem élesített cikkeim között!

Alant olvasható az első felindulásból elkövetett "élménybeszámolóm" a MOZIFANATIKUSOK II nevű, 2009-es Palace-Red Bull dzsemborihoz kinyomott óriásplakátok elkészítésének körülményeiről.

Én a magam részéről könnyesre röhögtem magam rajta, és természetesen egyetlen betűt sem írtam utólag hozzá:

A Red Bull tényleg az Isten háta mögé két utcával, a Soproni úti Fuse Stúdióba szervezte a fotózást. A környék tiszta Szolnok: sehol senki, csak a nyomasztó drótkerítés a hangárszerű raktárakkal. Akár a Vízművek zsírtalanító műhelye is lehetne, ahol gimisként a lúgos kádban mostuk a Coca Colának sorozatgyártott alumíniumpolcokat. Pornófilmet szoktak ilyen helyen forgatni.

 

Naiv hozzáállás volt a "Csak pár óra, és megleszünk.", már az 90 percig tartott, amíg felismerhetetlenre sminkeltek minket. Norbi rajtam röhögött, hogy punkból Buddy Holy lettem a próbafotókon, mert nem volt időm beugrani a fodrászhoz. Én meg rajta, mert több alapozót meg szemfestéket kapott, mint a partizó Pimaszúr, így ő is ráncos 40 évesnek nézett ki 20 helyett.

 

A Playmate-videók alapján azt hittük, jó buli egy ilyen fotózás két jó nővel, de valójában a világ legunalmasabb eseménye. A Star Trek-lányokat külön fényképezték, Norbi meg én nem is lehettünk velük egy teremben, mert vagy őket röhögtettük, vagy túl hangosan ökörködtünk a raktárban talált lomokkal (fénykardozás teleszkópos álványokkal és társai). Délután 2-kor kerültünk sorra, Természetesen nálunk romlott el a digitális fényképezőgép, halt le a vakuk infraportja és a mi fotóinkhoz nem volt már elég a fény.

 

Az kaja kimerült a száraz pogácsákban, az ötödik ingyen Red Bull után pedig már rosszul voltam, de természetesen még elraktam egy csomót a táskámba, mint valami őrült hörcsög (amúgy két napig elképesztő alvászavarom volt tőlük). Boltba menni túl fáradt voltam, és különben sem volt pénzem, mert a reggeli kapkodásban otthon hagytam a tárcámat. Előző héten is Csillától meg Norbitól kellett kölcsönkérnem az ebédhez, nem akartam megint égni, maradt az éhezés.

 

A raktárban kallódó egyetlen National Geographicban sok volt a szöveg és kevés a kép, hamar meguntam. Norbi állandóan molyolt valamivel, nem hagyott aludni (a műbőr díványokon nem is lehetett, mert azon a részen már kabátban is hideg volt). Kínunkban idióta Mozifanatikus-videókat kezdtünk tervezgetni: a biciklis rohamosztagos az Endorból gyorsulási versenyt rendez egy Hajtás Pajtásossal a Queen I Want to Ride my Bycicle számára, a Császár-jelmezes mozifanatikus forgószékeket próbálgat az IKEÁ-ban, vagy hogy a klónkatonák ellenőrzést tartanak a józsefvárosi kínai piacon, de megkergetik őket a szamurájkardos eladók.

Aztán végül eszünkbe jutott egy csomó idétlen képregény terve - ezek később mind elkészültek, bár nem tudom, hogy a legyártásukban társtettes kollégáim, Szémann és Etele is ugyanolyan jókat röhögnek-e rajtuk most, mint én.

2013-ban a vhs-kazettás korszak szerelmesei Schwarzenegger nagy visszatérései, az Erőnek erejével és a Szupercella mellett Stallone oldszkúl akciómoziját, a még 2012-ben leforgatott Bullet to the Headet várták a legjobban.

A film végül csak dvd-n jelent meg, Fejlövés címmel, de aki megnézte, biztosan nem csalódott benne. A 67 éves Stallone most is ugyanolyan jól hozza benne a betyárbecsületű, kőarcú pisztolyhőst, mint a Bérgyilkosokban vagy a Kobrában.

A sztori annyi, hogy egy zöldfülű washingtoni zsaru (Sung Kang) a hírhedten kemény és öntörvényű fejvadász, Jimmy Bobo (hát persze, hogy Stallone) segítségét kéri, mert az egyik kokainozó-kurvázó nyomozó meggyilkolása egészen a New Orleans-i alvilággal haverkodó politikusok, és az ottani korrupt rendőrök világába vezet.

Sajnos továbbra sem sikerült megszereznem George R. R. autogramját, de a sorozatszereplők szignójával ellátott Királyok csatája mellé sikerült kitennem a polcra a Királyok csatájából is egy egyedi példányt: a 4. évad dubrovniki forgatásán ugyanis nem papírfecnikre kértem aláírást Gwendoline Chrsitie-től, ahogy a többi újságíró, hanem egy agyongyűrt, magyar kiadású Kardok vihara-kötet függelékébe. Íme:

A Brienne-t alakító színésznővel egyébként interjúztam is, itt lehet elolvasni. Korábban pedig a Tyriont alakító Peter Dinklage írt egy ehhez vicces szignót a Királyok csatájába, az így néz ki:

Amikor a B-filmeseknek nincs elég ötletük vagy pénzük egy lézerpuskás sci-fi vagy csatabárdlengetős fantasy leforgatásához, általában két dolgot tesznek.

Az egyik verzió: tüskékkel, láncokkal és géppuskatoronnyal szerelnek fel egy fekete autóroncsot, hiszen a Mad Max filmekben vígan megfér egymás mellett a bőrdzsekis-kardos főhős és a puskás-párducbikinis amazon. Tipikusan ilyen a Nerdblogon már kivesézett Tiszturak, vagy a Puszta acél és a Dűneharcosok, amikre a következő hetekben mindenképp sort kerítünk.

A másik jól bevált filmes klisé az, hogy a lézerpuskás-kardos hősöket a sajátjukétól totálisan különböző világba hajítják át egy térkapun vagy időalagúton keresztül: nevezetesen a '80-as évek Bundaseliga-sérós csajozógépei és dauerolt hajú aerobicozó cicababái közé, hogy ott mindenféle viccesnek és izgalmasnak tűnő kalandokba keveredve a főszereplő megmenthesse a saját világát. Tipikusan ilyen gagyifilm a Dolph Lundgren-féle He-Man, az első részt meg sem közelítő Vadak Ura 2 vagy jelen recenziónk tárgya, Mark Hamill méltán elfeledett sci-fije, Az idő száműzöttje (persze ebben a '80-as évekbe időutazós alzsánerben néha olyan mozitörténeti mérföldkövek is születhetnek, mint a Terminátor).

Ennek a fércműnek már az alcíme is beszédes: míg a Star Wars főszereplői közül Harrison Ford a kultikus Blade Runnerrel öregbítette a hírnevét, Mark Hamillnak csak a B-kategóriás Time Runner jutott. Ez tényleg a jobb sorsra érdemes Luke Skywalker/Joker legostobább filmje, amolyan "szegény ember Halálosztója", amiben egy bőrdzsekis, marcona pisztolyhős visszautazik egy haldokló, jövőbeli disztópiából a múltba, azaz a nézők jelenébe, hogy ott elintézzen pár rosszfiút, és megmentse ezzel az egész emberiséget. Csak itt már nem volt pénz a kibernetikus organizmusra, és nincs semmiféle élő szövet a belső fémvázon. 

1939. március 29-én született Velencében Mario Girotti, ismertebb nevén Terence Hill, gyerekkorunk kedvenc nagydumás, biliárddákóval körmösöket osztó, vigyorgó csirkefogója. Barátjával és kollégájával, Carlo Pedersolival, azaz Bud Spencerrel együtt annyi ötvenedik ismétléskor is vicces westernt és krimi-vígjátékot forgattak, hogy ma már ők is olyan halhatatlan alakjai a mozgókép-történelemnek, mint Stan és Pan, Starsky és Hutch, Jack Lemmon és Walther Mathau vagy Butch Cassidy és a Sundance kölyök voltak.

Terence Hill persze saját jogán is nagy színész: rengeteg jó westernfilmet forgatott, és sokan imádják az olyan kevésbé jól sikerült alkotásait is, mint a Szuperzsaru, vagy a Lucky Luke tévésorozat. Sokan bizonyára azt hiszik, Terence Hill a való életben is egy folyton vigyorgó, sztorizgatós, vidám fickó - pedig pont az ellenkezője. Saját bevallása szerint mindig is félénk és halk szavú volt (ráadásul a fia halála után még jobban magába fordult), erőszakellenes világnézete és buzgó vallásossága miatt pedig mindig is Don Matteo figurája marad a kedvence, nem véletlenül tart a sorozat már a 9. évadánál.

Tegnap egy vicces, geek gyerekeknek szóló, rajzos ABC-t posztoltam, most viszont már egy újabb kering a neten, ami sokkal több agyalást követel az egyszeri olvasótól, mert nem olyan egyértelműek az utalások, mint a B = Batman.

Megoldókulcs legalul, a képek után!

Emlékszem, 1988-ban még madárral meg Wesselényi fejével tanították nekünk általános iskolában az M meg a W betűt (persze nekem nem, mert én már az óvodában is tudtam olvasni, így amíg a többiek a betűk szóképeivel gyötrődtek, én Hahotát meg Kockást olvastam a pad alatt), pedig mennyivel jobb lett volna, ha a B betűt Batmannel, az R-t a Robotzsaruval, a Z-t meg egy ronda zombival illusztrálják, nem?

Jeff Victor illusztrátornak is ilyesmi juthatott eszébe, amikor összedobott egy popkulturális ábécéskönyvet az angolszász kölyköknek. Íme:

Ariel, Batman, Cobra Commander/Kobraparancsnok

Doctor Who, Edward Scissorhands/Ollókezű Edward, Futurama Fry

A napokban találtam ezt a Daenerys-Mona Lisa képet a Facebookon:

Amiről azonnal eszembe jutott a reneszánsz Megan Fox:

Meg Nicolas Cage:

Egyszerre bizarr és vicces Star Wars-rajzoktól hangos ma a geek sajtó! Denis Medri grafikus ugyanis olyan stílusban álmodta újra a klasszikus Csillagok háborúját, mintha Luke, Leia, Han és a droidok középiskolások lennének a '80-as-'90-es években, Darth Vader és bandája pedig a suli rémei.

Bár a gimis élet mint filmtéma nálunk nem annyira népszerű mint Amerikában, a Parker Lewis sohasem veszít és a Disney-mesedélután A suli (Hull High) című sorozata (vagy akár a Rémálom az Elm utcában-széria) nekünk is bepillantást engedett az amerikai iskolások életébe, ahol a focibajnokságok és a ponpomlányok mindig fontosabbak voltak a tanulásnál. Íme a zseniális Star Wars-Parker Lewis crossoverek:

Régen minden jobb volt? Na ne röhögtess! Valamelyik este belenéztem Dennis Hopper és Bob Hoskins 1993-as Super Mario-filmjébe, és leestem a székről a vinnyogva baszdmegeléstől, amikor a megboldogult Dennis Hopper mangahajú, őrült zsarnokként hajtotta uralma alá a gyíkemberes pixelvilágot, aztán meg az igazit!

Oké, hogy ahhoz a generációhoz tartozom, ameilyik Nintendo-konzolok meg másolt VHS-filmek előtt ülve nőtt fel, és az eredeti Emlékmást/Robotzsarut mindig is jobbnak fogjuk tartani a gagyi remake-eknél. De ez a kígyónyelvű, ízléstelenül öltözködő, a hatalmas lézerpuskákhoz betegesen vonzódó Főkopa-Hopper egyszerűen gyalázatos! A pornóbajszos Bob Hoskinsról nem is beszélve! 

Nem kell mindent fikázó újságírónak lenni ahhoz, hogy a film premierje után 21 évvel is mínuszba pontozzuk Mariót. Ha meg akarjuk idézni az 1993-as év geek szellemét, nézzünk meg inkább egy Elektor Kalandor-adást, Dévényi Tibi bácsival, egy kazettányi Capri-Sun üdítőitallal, Hungároton cédékazetákkal, autóápolási cikkekkel, "gyönyörű plakáttal", Pesti Hírlappal, Polaroid fényképezőgéppel és más botrányosan nevetséges termékelhelyezéssel!