A Dark Horse 2014-es, négy minisorozatból és egy one-shotból, összesen 17 füzetből álló története ügyesen használja fel a Prometheus rejtélyeit, és ugyan egészen más kérdéseket boncolgat, de kenterbe veri az Alien: Covenantot.
A crossoverek jóval kevesebbszer sülnek el jól, mint szeretnénk, egy hármas crossover pedig gyakorlatilag borítékolhatóan eget rengető baromság lesz. És ha még hozzáveszzük azt is, hogy az alien- és predator-sztorik lényegében mind ugyanazok (a dögök kinyírnak mindenkit és a dögök kinyírnak mindenkit), akkor beláthatjuk, hogy címenként is csak akkor lesz jó egy-egy történetük, ha izgalmas és eredeti a körítés. A Prometheus pedig annyira nagy katyvasz volt, telis-tele logikai ellenmondásokkal, hogy alapként tisztességesen felhasználni bizony elég nagy feladat.
Nyilván ezek a füzetek nem tartoznak a kánonba, de az új film után eljutottunk odáig, hogy azt hiszem, megengedhetjük magunnak, hogy a baromságokat kihajigálva ízlés szerint válogassuk össze a nekünk tetsző kánont - az Alien: Covenant mehet is a kukába. A Prometheus jó része is, bár nagyon sajnálom, hogy elszúrták, mert az alapötlete és a hangulata egészen különleges, és ha nem pakolják tele a szörnyes marhaságokkal és a kóla meg kukorica mellé böfögött, okosnak tűnő ostobaságokkal, akkor még jó is lehetett volna.
A kánont most igazából csak egy dolog kapcsán hoztam fel: a képregényben az LV-426 (azaz az Acheron) és az LV-223 (a Prometheus-expedíció célja) egyazon gázóriás körül keringó, szomszédos holdak. Hogy ez már korábban is így volt-e, vagy csak a képregényben kapcsolták össze, nem sikerült kiderítenem.
A képregény főleg a Prometheusra támaszkodik, illetve annak vallási és filozófiai kérdéseit boncolgatja - az alienek, de leginkább a predátorok csak a crossover miatt szerepelnek, és főleg az utóbbiak hiányát igazából meg sem éreznénk, bár azért nekik is jut egy-két jobb pillanat.
Több, mint 120 évvel a Prometheus rejtélyes eltűnése után, 2219-ben mentőcsapat érkezik az LV-223-ra, hogy felderítsenek egy korábban lezuhant hajóroncsot. A holdra leszállva elég nagy meglepetés éri az űrhajósokat: kopár kietlen felszínre számítottak, és helyette sűrű, burjánzó dzsungelt találnak, gazdag élővilággal: fura növényekkel és elég ronda állatokkal, no meg a pocsolyákba gyűlt fekete trutyival (a Xenopedia szerint a tisztességes elnevezése: Chemical A0-3959X.91 – 15, de nevezhetjük akár Agent A0-3959X.91 – 15-nek is!). Ahogy haladnak befelé a dzsungelben, lemészárolt állatokat találnak, de nem tudják mire vélni, így nyomulnak tovább, míg végre megtalálják a keresett roncsot. Az Onager jó 40 éve ért itt földet, és a szomszédból, az LV-426-ról érkezett, mint ahogy később kiderül, közvetlenül a Bolygó neve: Halál eseményei előtt. Amikor a xenomorfok megtámadták a Hadley's Hope kolóniát, néhányuknak sikerült elmenekülniük, és leszállniuk az LV-223-on. Csakhogy néhány dögöt is sikerült magukkal hozniuk, a kis csapat pedig meg is ritkul valamelyest. Közben egy Tervező is ide-oda kolbászol az erdőben.
A hajó kapitánya bevallja, hogy a roncsvadászat csak kamu volt: valójában a Prometheus eltűnésének titkát akarja kideríteni, sikerült ugyanis kiderítenie, hogy Thomas Weyland nem a Földön halt meg, ahogy mindenki hitte, hanem eljött az expedícióval.
A csapat jó része csak azért van, hogy széttrancsírozzák, de az író, Paul Tobin a fontosabb karaktereket elég tisztességesen összerakta. Angela, a hajó kapitánya határozott, ellentmondást nem tűrő nő, míg Galgo, a biztonságiak nagy pofájú főnöke egy igazi rohadék, aki csak a saját bőrét menti, akár mások életének árán is, és még filozófiát is gyárt hozzá, hogy hite szerint jól jöjjön ki belőle. De a történet legfontosabb szereplői Francis, a hajó asztrobiológusa és egy szintetikus, Elden, és az ő kapcsolatukból fakad a történet legfontosabb szála. Francis rákos, ezért minden mélyűri utat elvállal, hogy míg alszik, közben hátha megtalálják a gyógymódot, Elden pedig egy elég együgyű android, aki a maga egyszerű módján barátjának tartja a férfit. Az LV-223-on azonban rálelnek egy barlangra, ahol korábban élt valaki (a Hadley's Hope egyik túlélője), és telis-teli van a jegyzeteivel - Francis ezekből tudja meg, hogy a fekete trutymónak eléggé sajátos tulajdonságai vannak. Nosza, puszta kísérletképp be is oltja vele a szintetikust, hátha kiderül, hogyan gyógyíthatná meg saját magát. És ezzel kezdődik az igazi történet.
A képregény nem kamuzik össze-vissza, mint a Prometheus, hanem elég szépen meghatározza a trutyi képességeit: felgyorsítja az élőlények evolúcióját, egyúttal folyamatosan javítja és ellenállóbbá teszi azokat. Vannak ugyan furcsaságok (néhány sokkoló jelenetben elég erőteljesen megjelenik John Carpenter Dologjának kiszámíthatalan biohorrora), de a sztori azért nagyjából következetesen viszi végig ezt az elgondolást. A beoltott Elden durva változáson megy át, és rohamosan fejlődik - és a Fire and Stone valójában az ő útkereséséről szól. Szerencsétlen olyan gyorsan alakul át valami mássá, és a fejlődés különböző fázisaiban olyannyira eltávolodik minden ismert létformától, hogy a kérdései mélysége is egyre inkább eltolódik: az elején még a szintetikus és az ember viszonyán és különbözőségén töpreng, később viszont már magának a teremtésnek az okait kutatja. Persze közben harcolnak az alienekkel a felszínen és a hajón is, beköszönnek a predatorok, az erdőben bóklászgat a Tervező, akiről most sem tudunk meg semmit, csak annyit, hogy egy barom, és a fekete trutymó is okoz jó néhány meglepetést, de a Fire and Stone valójában Elden testi és szellemi evolúciója, egy egészen zavarba ejtő végkifejlettel.
A Fire and Stone messze nem tökéletes képregény, a hibáit főleg a zsúfolt crossover miatti kötelezettségei jelentik, és a történet olykor elég darabos, de messze jobb és hangulatosabb, mint a xenomorfokból bohócot csináló Alien: Covenant.
