Már nálunk is vetítik a mozik az új Pókember-filmet, ami kiváló ürügy egy kis nosztalgiázásra: ki volt a leghülyébb magyar nevű mellékszereplő a Kandi-lapok szériában megjelent Pókember-füzetekben? Rakéta Robi? Boronás Jónás? A Démanó? Kedélyes múltidézés, tömény 80-as és 90-es évek feelinggel.

1. Rakéta Robi: Mikrobi gördeszkás verziója, a pitiáner bűnözőből afroamerikai szuperhőssé és ösztöndíjas egyetemistává váló Robert Farrel egyszer-kétszer összeverekedett Pókemberrel, de végül egyesítették erejüket a náci kocsonyaember, Keresztes Eddie, alias Bőrfej ellen. Magyarországi felbukkanása: Csodálatos Pókember 1. szám, 1989.

Az Indexre írt 30 éves a Tűzhegy varázslója cikk után derült ki, hogy Tóta W. Árpádot a húzós közéleti témák mellett nem csak olyan geek dolgok érdeklik, mint a Star Wars vagy a náci ufók, hanem a lapozgatós könyvek is, ráadásul régen pont a Haláltalizmán volt a kedvence. Ez adta az ötletet, hogy a cikksorozatomat a Fighting Fantasy-széria egyik legellentmondásosabb kötetével folytassam, amit egyfelől mindenki imád a Tolvajok városát idéző, züllött urbánus helyszínek és a horrorelemek miatt, de sokan gyűlölik, amiért nem Titánon játszódik, tele van filler fejezetpontokkal és bosszantóan lineáris.

Én még most is az első csoportba tartozom, mert 30 évesen is képes voltam végigizgulni, amikor egy csapat tolvajjal háztetőkön ugrálva, csapdákat és őröket kikerülve kellett behatolni az egyik főgonosz, Hawkana templomba, mert már teljesen elfelejtettem, mit kell csinálni a címbéli Haláltalizmán visszalopásakor, ha nem akarunk lebukni. És még mindig nagyon para, amikor az egyik funkciótlan mellékszereplő, a halottidéző Mortphilo vudu kunyhójáról kiderül, hogy nem bambuszból, hanem lábszárcsontokból készült, a szomszédban pedig egy bizarr szertartás zajlik, ahol a csuklyás, vámpírfogú hívek közé rejtőzve nekünk is innunk kell a misebor helyett felszolgált embervérből... Ötletes húzása a könyvnek, hogy ha nálunk van az elátkozott réztigris amulett, a kocsmajelenetben teljesen máshogy reagálunk a szereplőkre: folyamatosan beszólogatunk és bunyókat provokálunk.

A sztori Titán helyett Orb világán játszódik, ami nem lenne baj, de sajnos borzasztó zavaros az egész. A Földről átrángatva ősi istenek kérnek meg minket arra, hogy segítsünk a gonosz fészkének számító Hasadékban rekedt kereszteslovagokon: csempésszük ki a veremből a gonoszok játékszerét, a Haláltalizmánt és rejtsük el a Földön, mert onnan a Csontváz Király már nem tudja visszaszerezni, így újra béke lehet Orbon. A hazáig vezető utunk során eljutunk a dinoszauruszok földjétől a züllött Ingoványi Szürkecéheken át az Égigérő hegyig, de mivel igazán emlékezetes események csak a városban történnek velünk, a fejezetpontok harmadát fölöslegesnek érezzük. Ahogy az illusztrációkat is: bár Bob Harvey most is, mint mindig, megbízhatóan hozza az olasz akicó- és horrorképregények szemet gyönyörködtető, fekete-fehér stílusát, jobb lett volna, ha a szarvasembernek beöltözött jégdémon, a két sárkányos rajz és a Hawkanát dögös papnő helyett ronda boszorkányként beállító három(!) kép helyett inkább bemutatja a Szürkecéhek tetőin kommandózó tolvajokat vagy Mortphilót és vérivó barátait...

Sajnos nem a Tűz és jég dala-regényciklust megálmodó írófejedelem, George R. R. Martin adott autogramot a Királyok csatája elejére, de azért így is egy egyedi példányt tehettem a könyvespolcom díszhelyére. A Trónok harca tévésorozat 2. évadának horvátországi forgatásán ugyanis nem jegyzetfüzetből kitépkedett papírlapokra kértem aláírást a színészektől, ahogy a többi újságíró, hanem a magyar kiadású Királyok csatája függelékébe.

Ezek itt például Jack Gleeson gyöngybetűi:

A srácnak az írásképe és a fizimiskája alapján nagyjából általános iskola negyedik osztályt tippelnénk, pedig valójában már főiskolás Dublinban. Azért a dubrovniki hotel bárjában ő még nem ihatott volna legálisan: a tavalyi interjúnk idején még csak 20 éves volt.

A kultikus Kaland-Játék-Kockázat könyvek megszületésének 30. évfordulója alkalmából indított cikksorozatomban ezúttal a gyilkos fűszálakat, pszichedelikus gombamanókat, torz halembert és trükkös galócát felvonultató Végzet erdejét mutatom be, ami ráadásul (a Káosz fellegvárához hasonlóan) egyetlen harccal végigjátszható! Még úgy is, ha a karaktelalkotáskor csupa egyest dobunk, és 7-es Ügyességgel, 14-es Életerővel meg 7-es szerencsével vágunk bele a kalandba.

A Végzet erdejét a magyar rajongók viszonylag későn, 1991-ben, a Rakéta Kiadó sorozatának utolsó előtti darabjaként ismerhették meg - holott az eredeti Fighting Fantasy-szériában ez volt a Tűzhegy után következő játékkönyv. Azok közül pedig a legelső, amiket Ian Livingstone egyedül, Steve Jackson nélkül írt meg, mivel 1983-tól a Tűzhegy óriási sikere miatt a párosnak már külön-külön kellett dolgoznia, hogy évente 6-8 könyvet le tudjanak szállítani a Puffin Booksnak.

Sajnos ez a kötet nem tartozik a jó játékkönyvek közé. Malcolm Barter illusztrációi szörnyűek: ritkán szöveghűek és hangulatban meg sem közelítik a Tűzhegyet benépesítő Russ Nicholson munkáit vagy John Blanche utánozhatatlanul torz figuráit a Sorcery!-sorozatból (nem is szerződtették többször a Végzet erdeje után). És míg Steve Jackson zseniálisan kitágította a műfaji határokat a sorozatban harmadikként megjelenő Káosz fellegvárával, Livingstone kalandja óvatos szárnypróbálgatás lett, ahol a játéktechnika és a hangulat is több sebből vérzik.

Idén lett 30 éves Steve Jackson és Ian Livingstone játékkönyvsorozata, a Fighting Fantasy, ami Magyarországra ugyan több éves késéssel jutott el, de azonnal fantasy-rajongót csinált minden tinédzserből.

A jubileum alkalmából elindított cikksorozatomban ezúttal a 84-es Hóboszorkány barlangjait mutatom be, aminek a hazai megjelenése (1990) egybe esett az általános iskolánkban tomboló AGFA-kazettás Guns N Roses-korszak kezdetével, így az eredeti Caverns of the Snow Witch címet mi például többször is Caverns of the Snow Bitch-nek mondtuk, és ugyanúgy röhögtünk rajta, mint a többi csúnya szón.

Akkor még nem is tudtuk, hogy ez az alternatív cím mennyire találó. A címbéli gonosz Hóbószorkány, azaz a jégdémonnal lepaktáló, szörnyhadseregnek parancsoló, Sharella nevű vámpír ugyanis nem egyéb, mint Ian Livingstone tisztelgése a 70-es és a 80-as évek fantasy- és horrormagazinjaiban domborító, párductestű Frazetta- és Vallejo-amazonok előtt, akik még ma is rendszeresen felbukkannak a sword&sorcery műfajban.

Az Eidos játékkiadó élethossziglani elnöke, Ian Livingstone (aki a Steve Jacksonnal közösen jegyzett Fighting Fantasy-szérián keresztül milliókkal szerettette meg a fantasy műfajt a 80-as és a 90-es években), már januárban bejelentette: új játékkönyvvel ünnepli meg a '82-es Tűzhegy varázslója megjelenésének 30 éves évfordulóját. Az augusztusra elkészülő kötet az olvasók szavazatai alapján a Wolfenstein-játékokat idéző Escape from Zombie Castle helyett a Blood of the Zombies címet kapta, és Steve Jackson kultikus Elátkozott házához hasonlóan ez is egy jelenkorban játszódó horrorsztori lesz - a World War Z-vel és a Walking Deaddel elszabadult zombiőrülethez igazodva sok-sok csoszogó hullával.

Livingstone a Retro Gamernek adott interjújában is megerősítette: a Blood of the Zombies középpontjában egy romániai kísértetkastély áll majd, ahol a foglyul ejtett főhősnek kell a zombis műfaj szokásos fegyvereivel (balta, láncfűrész, shotgun, stb.) lemészárolnia az élőholtakat, majd a végén megölni a vár urát, a zombihadsereget gyártó, ördögi terveket dédelgető, őrült dokit. A szerző saját bevallása szerint ezzel a kötettel szeretne tisztelegni a kedvenc zombifilmjei és horrorképregényei előtt, amiket az elmúlt négy évtizedben fogyasztott el.

Idén lett 30 éves Steve Jackson és Ian Livingstone kultikus Fighting Fantasy-játékkönyvsorozata, amin keresztül olvasók milliói szerettek bele örökre a fantasy-be. A széria 1982-es nyitókötetéről, a Tűzhegy varázslójáról az Indexre írtam egy hosszabb cikket, pár hete pedig leteszteltük a könyv alapján készült, Ügyesség-Életerő rendszerrel működő társasjáték verziót is, ami ráadásul egyedül is játszható. Ian Livingstone idén nyárra ígérte, hogy egy vadonatúj kaland erejéig visszatér Titán földjére, de hogy addig se unatkozzunk, kétheti rendszerességgel bemutatom a sorozat régi köteteit, making of-érdekességekkel, személyes élményekkel és komplett végigjátszással.

Steve Jackson első önálló kalandja, az 1983-as A Káosz fellegvára egy iszonyúan nehéz és elképesztően bizarr játékkönyv (az utóbbi a szerző mellett a Tűzhegyet is illusztráló Russ Nicholson érdeme), de pont emiatt az egyik legjobb a Kaland-Játék-Kockázat sorozatban, így mindenképpen bérelt helye van a Top5-ös listámon a Skorpiók mocsara, a Tolvajok városa, A gyíkkirály szigete és az Elátkozott ház mellett (lásd a korábbi posztokat itt vagy a Könyvesblogon).

Ian Livingstone gyakós-tárgyharácsolós, lineáris labirintusaival ellentétben ez a játékkönyv tényleg azt nyújtja, amit a fülszöveg ígér ("Te döntöd el, mikor melyik utat választod, milyen csellel kerülsz ki a csapdából, melyik teremtménnyel csapsz össze ."), mert itt a buta, izomhegy szörnyek átverésével és néhány jókor elsütött varázslattal egyetlen kardrántással megoldható a kaland. Ráadásul a kötet még a legbénább induló értékekkel is végigvihető, azaz nem kell kétségbe esni, ha a karakteralkotáskor mindenre egyest dobunk (Ügyesség: 7, Életerő: 14, Szerencse: 7, Varázslatpont: 8). Ehhez persze az kell, hogy a varázslatok listájáról ezt a nyolcat válasszuk ki:

Trenka Csaba Gábor 1990-ben megjelent regényét kultkönyvként emlegetik mindenhol - nem véletlenül. Az Egyenlítői Magyar Afrika látszólag egy sodró lendületű, lőporfüstös ponyva meg egy fájdalmasan életszagú gyerekkori napló keveréke, valójában azonban az erjedő diktatúrák végnapjairól szól. Az Agave kiadó 20 év után végre leporolta Trenka klasszikusát.

Kérdés persze, hogy ennyi idő után mi jön át a műből a fiatalabb ponyvarajongóknak, mert ez a könyv arról a ma 40-es korosztályról szólt, akiknek még kötelező volt pókerarccal építeni a szocializmust, de már csak lyukas malterosvödröt kaptak hozzá. És miután a KISZ-bulik mámorában szőtt világmegváltó tervekkel fejest ugrottak az ismeretlenbe, utóbb keservesen eszméltek rá: valójában semmi sem változott. Nem nehéz ugyanis párhuzamot vonni az 59-es születésű regényíró-irodalmár Trenka, és a párhuzamos valóság-béli alteregója, Lajtai Gábor között, akinek az anyakönyvi bizonyítványát 1960-ban állították ki az egyenlítői Hungaroville-ben, a német, magyar, arab és törzsi kultúrák züllött és erotikától túlfűtött, óceánparti olvasztótégelyében.

Lajtai, a kiégett, harmincas világcsavargó és életművész önkéntes afganisztáni száműzetésben írja memoárját: régi, gondatlan életének pillanatképei folyamatosan váltják egymást a kabuli magyar diaszpórában megélt kozmikus magányával. Igen, valószínűleg Kerékgyártó István is nagy Trenka-rajongó lehetett a 90-es években, mert az itt magasztalt Trüffel Milánban pont ilyen szerkezetben mesélt egy léha, jég hátán is megélő, ügyeskedőről, aki a sárból vakarta ki magát, mindent megszerzett (pénz, nők, hatalom), ám barátok helyett mindig csak ellenségek jutottak neki. De míg Kerékgyártó a fő karakter és annak konfliktusai köré az utolsó fémszegecsig felépítette a maga kis békebeli, századfordulós, nagyvárosi milliőjét, addig Trenka csak alibinek használja a történelmet. Nála igazából nincs jelentősége annak, hogy a nácik nyerték meg a II. világháborút, és a fullasztó levegőjű afrikai dzsungelt a magyaroknak, a sivatagot meg a románoknak adták.

"A Johnny Depp főszereplésével készült nagysikerű A Karib-tenger kalózai 4 lélegzetelállítóan izgalmas könyveredetije!" - harsogja a kötetre kötözött, színes reklámszalag, de a hangzatos állítás csak részben igaz. Bár Tim Powers kalandregényében valóban az Ifjúság forrását kereső Feketeszakáll az egyik főszereplő, akárcsak Johnny Depp negyedik kalózos filmjében, a helyzet az, hogy a Karib-tenger franchise többi közkedvelt epizódjához is innen lopták a hozzávalókat. Az élőholt legénységtől a néger vudumágusokon és a sötét praktikákkal mozgatott vitorlásokon át a fiatal és naiv főszereplőig, aki sok viszontagság után a Karib-tenger leghíresebb kalóza lesz, természetesen egy nő miatt.

Ja, hogy ez mind benne volt már a Monkey Island-játékokban is? Persze, mivel Ron Gilbert maga vallotta be: Powers 1987-ben megjelent regénye volt a kedvenc kalózos olvasmánya, azokban az időkben, amikor egy új kalandjátékon agyalt az Utolsó kereszteslovag point&click változatának programozásakor.

De ki ez a fickó, aki ennyire profin házasítja össze a fantasy és a horror műfajok legnagyobb kliséit, a gonosz mágust meg a csoszogó zombit az Errol Flynn-féle romantikus-kartácstüzes kalózfilmes zsánerrel és a Dumas-regények világát idéző, csilláron lengedező hősökkel? Tim Powers Philip K. Dick és a Szárnyas fejvadász 2-t megíró K. W. Jeter régi író- és harcostársa, és már a 70-es évektől jellemző volt rá, hogy a valódi történelmi személyek (Coleridge, Byron, Einstein vagy Chaplin) kalandjait mágiával és okkultizmussal tegye még izgalmasabbá. Magyarul pont 10 éve olvashattuk tőle az Annubisz kapuit, amit sokan annak ellenére steampunk regénynek mondanak, hogy punkot csak nyomokban, steamet pedig egyáltalán nem tartalmaz - de ezt majd részletesen megtárgyaljuk egy újabb Valhalla-posztban.

Neil Gaiman egy zseni, a ponyvába oltott szépirodalom maga, ezt számtalanszor megírtam már a Könyvesblogon. Az Álomország újabb bizonyíték rá, hogy nem csak úgy úri hóbortból beszélünk kizárólag szuperlatívuszokban a borzas, bőrdzsekis britről: a harmadik gyűjteményes Sandman-kötetben olvasható Szentivánéji álom (az egyetlen képregény, ami World Fantasy-díjat kapott novella kategóriában!) egyedi Shakespeare-újraértelmezése egyértelművé teszi: a képregény nem a könyvgyűlölő hülyegyerekek műfaja.

A Sandman-sorozat 19. részéről, a Szentivánéji álomról sokan írtak már az elmúlt 20 évben, és csupa jót, úgyhogy én most rövidre fognám az ömlengést. Valóban bámulatos, ahogy Gaiman összemossa ebben a történetben a Shakespeare-kori valóságot és a képzeletet: Oberon és Titánia halhatatlan törénetét ugyanis maga Oberon és Titánia, valamint egy seregnyi tündér, kobold, manó és egyéb szárnyas-szarvas fura szerzet nézi végig Wilmington mezején, miután a domboldalba rajzolt pogány óriás feltépte a valóság szövedékét, átjárót nyitva a két világ közé.

Gaiman nemcsak briliánsan hasznosította újra az eredeti komédia szövegét, újabb szinttel is gazdagította a színdarab a színdarabban-technikát. A patás-szarvas-lepkeszárnyas tündérek ugyanis végig kommentálják a Shakespeare-társulat előadását, és miután Borsóvirág is kidühöngi magát azon, hogy nem hasonlít rá a darabbeli énje, megtárgyalja inkább a barátaival, hogy a női ruhákban valójában férfi színészek vannak, akiknek a húsa a nyúléra emlékeztet.

Gaiman, a brit írózseni ezerféle módon folytathatta volna 90-ben a világ legjobb képregénysorozatát, az Álmok Fejedelmének dolgos mindennapjairól szóló Sandmant, amit akkoriban a saját főnöke is csak egy DC-hősökkel és fantasy-elemekkel nyakonöntött horrorsztorinak tartott. Az első kötet elvarratlan szálaiból végül Unity Kinkaid történetét szőtte tovább: az angol grófkisasszonyét, aki Morpheus eltűnése és fogságba kerülése pillanatában örök kábulatba zuhant, így nem is tudott arról, hogy álmában megerőszakolták, és kislánya született az ismeretlen deviánstól.

A kislány felnőtt. Sőt, neki is született egy lánya, a Babaházban összegyűjtött epizódok főhőse, Rose Walker. (Az megvan, hogy a három nő így együtt egy jelképes utalás a Macbeth vészbanyáira és a sorsfonalak görög őreire, a moirákra? Gaiman egyszerűen imádja kényeztetni az olvasót efféle utalásokkal.) Rose csak részben élheti a szivárványszínű hajfestéssel lázadó amerikai átlagtinik életét, mivel sürgős családegyesítéshez hívják: fel kell dolgoznia az álomból frissen felébredt, új nagyija vallomását, és meg kell találnia az elveszett kisöccsét. Ja, azt említettem már, hogy Rose mindemellett maga az Álomvilág pusztulását elhozó manaörvény?

De az Álmok Hercegének más aggódniavlója is van: a fogsága idején megszökött pár álom a birodalmából, és randalírozni kezdtek az emberek világában. Brút és Glob pont Rose kisöccsének a fejében telepedtek meg, hogy álmában szuperhősöset játszanak vele, elviselhetőbbé téve a fájdalmas tényt: a nevelőszülei osztrák rémek módjára a pincébe zárva tartják őt. A legdurvább álomszökevény rajtuk is túl tesz, a Korinthoszi nevű rémálom ugyanis profi sorozatgyilkossá képezte magát Morpheus eltűnése után. Ő az, aki a szeme helyén tátongó, foncsorozott Ray-ban mögé rejtett szájak mardosó éhségét csak fiatal férfiak kivágott szemgolyóival tudja csillapítani.

Létezik egy képregénysorozat az angolszász mainstream comix történetében, ami mellett a Watchmen (melyről ugye köztudott, hogy "az egyetlen képregény, ami felkerült a TIME minden idők 100 legjobb regényét összegyűjtő toplistájára") is csak a második leglegleg lehet. Igen, a brit születésű Neil Gaiman Sandmanjéről van szó, ami 1988-tól 96-ig jelent meg a DC fiókkiadójánál, a Vertigónál. A Cartaphilusnak hála, az első nyolc rész tavaly ősz óta már magyarul is kapható. 

Pont ezért baromi nehéz okosat és frappánsat írni a Sandmanről. Az elmúlt 21 évben már mindent elmondtak róla: mérföldkő az angolszász képregény történetében; már nemcsak egyszerű szórakoztatás az olvasni nem tudóknak, hanem maga a festett szépirodalom; az egyetlen képregény, ami elhozta a World Fantasy Awardot. Neil Gaiman az újhullámos fantasy koronázatlan királya és atyaúristene; Stephen King kedvenc képregényírója; a brit képregényipar zászlóshajója; a modernkori Midasz király, aki bármihez nyúl, aranyat csinál vele bármelyik kiadónak, satöbbi, satöbbi. Gaiman ugyanis jóval messzebbre merészkedett, mint Alan Moore a Watchmennel: nemcsak kiforgatta önmagukból a rábízott, régi DC szuperhősöket (mint amilyen a címszereplő Sandman volt), de olyan részletgazdag meseuniverzumot szőtt köréjük, ahol végül a DC-hősök lettek a legjelentéktelenebb figurák.

Meg lehet kedvelni egy herceget a belterjes és őrült Targaryen-házból? Létezhet jóképű, vállas és segítőkész Baratheon, akit a kurváin kívül más is szeret? A tévésorozatos kötődésű képregények közül ezúttal a 2006-ban magyarul is megjelent Trónok harca-előzményt, a George R. R. Martintól már megszokott zseniális karakterekben, dramaturgiai fordulatokban és díszes családi címerekben tobzódó Kóbor lovagot mutatjuk be.

Vigyázat, spoilerveszély!

A főleg szerepjátékos kötődésű fantasyben és persze mangában utazó Delta Vision már jóval a Trónok harca tévésorozat előtt, 2006-ban kihozta a Jég és tűz dala ciklushoz kötődő Kóbor lovag című, 1998-as Martin-novella képregényváltozatát. Ez akkor pont passzolt a kiadó nagy várakozásokkal beindított, geekmágnesnek szánt Warcraft-Hódítók végzete-Raymond E. Feist Mágus-univerzuma vonalába, de sajnos az egész érdektelenségbe fulladt, és azóta is hegyekben állnak náluk a máig befejezetlen képregénysorozatok.

Ami érthetetlen, mert a Kóbor lovag legalább olyan jó, mint a Trónok harca-széria. Pedig nincs benne egyetlen Stark sem, sőt, itt még a Vastrónért marakodó Targaryen-Baratheon-Lannister tengelyt sem olyan felállásban láthatjuk viszont, mind a könyvekben meg a tévében. Ser Duncan, a Magas legendája ugyanis több évtizeddel a már jól ismert kúrások és ármánykodások előtt, II. Daeron Targaryen országlása idején játszódik, amikor az agg Aemon mester és a testvérei (bocs, ha valaki még nem jár az első évad végén...) fiatalok voltak, néhány idiótától eltekintve egész normális volt a királyi család, Robert Baratheon szarvassisakos felmenője pedig jóképű, deltás, közönségkedvenc lovagként verekedett a tornákon.