Alejandro Jodorowsky és Juan Gimenez epikus ívű sci-fi képregénye egyszerre idézi meg a Conan-történetek és a Dűne-regények hangulatát. Az utóbbi talán a legerőteljesebb, hiszen Jodorovsky 1975-ben tizenkét órás Dűne-filmet akart forgatni, amiben Orson Welles játszotta volna Harkonnen bárót, Salvador Dalí a Császárt, Mick Jagger Freyd Rauthát, Alain Delon pedig Duncan Idahót. A látványvilágról H.R. Giger, az Alienek atyja gondoskodott volna, végül anyagi nehézségek miatt el sem indult a forgatás az algériai sivatagban.

A Metabárók családja a Dűne Atreides-házához hasonlóan egy ősi jóslatokat beteljesítő, szupertápos harcos-kalmár-uralkodó dinasztia. Lövöldözésben, intrikában és meztelen csöcsökben bővelkedő történetüket az utolsó Metabáró két szeretnivalóan idióta droidja meséli el az olvasónak.

Othon, az első metabáró (a történet elején még űrkalóz) beházasodik Castaka báró famíliájába, az egyetlen családba, akik ismerik az univerzumban az ipari méretű márványtömbök kifaragásának és szállításának titkát. Náluk a nemesi cím csak úgy örökölhető, ha a fiú egy halálig tartó párbajban legyőzi az apát. Az igazi Castaka csak karddal és lándzsával harcol, egy olyan korban, amikor mindenki más lézervetőt és plazmaágyút használ.

Antal Nimród kellemesen oldszkúl akció-scifije, a Ragadozók végre újra reflektorfénybe állította az Alienek mellett eléggé elhanyagolt Predátorokat. De nem a Kontroll rendezője az első magyar a Ragadozók történelmében: Gáspár András már 93-ban írt egy Alien Vs. Predátor ikerregényt Damien Forrestal álnéven, ami nemcsak profibban fűzte össze a két szörnyfaj történetét a hollywoodi verziónál, de egy ügyes csavarral feltámasztotta Schwarzenegger karakterét, és az első Predátor mozifilmből megismert többi zsoldost. Egy baj volt vele: a 20th Century Fox sohasem íratott Kelepce és Túlélők címmel hivatalos AVP-könyvet.

Ez persze nem zavarta a magyar ponyvaírókat. A 90-es évek elején, kihasználva a szocializmusból megörökölt, zűrzavaros szerzői jogot, tonnaszámra hamisították a Star Wars, Doom, Alien, Predator és Terminátor regényeket, az eredeti scifi brandek jellegzetes betűtípusai, idióta angolszász álnevek, vagy épp a valójában sohasem létező Thor Universal Corporation mögé bújva. A hazai könyvpiacon pont az játszódott le, amit az olaszok műveltek a VHS-filmiparban jó egy évtizeddel ezelőtt, csak míg ők a Terminátort Paco Queruak néven hasznosították újra, mi nem szaroztunk: magát a szögletes állú Arnie-t raktuk rá a könyvborítókra.

A Cherubion kiadónál Kornya Zsolt és debreceni barátai Mark F. Wilson álnéven a keresztes háborúk idejére küldték vissza a jó öreg T800-ast (Kornya 94-es Démon a jövőből-je és Orgyilkosa messze a legjobbak a ma is futó Halálosztó 2029 sorozatból), a Valhalla Páholynál pedig ekkor jelent meg Gáspár Alien vs. Predátor ikerkötete, a kiberzsoldossá operált Dutch Schaeferrel a címlapon. (Nyulászi Zsolt Dale Avery néven írt Han Solo-könyveinek borítóin pedig Harrison Ford vigyorgott a Lucasfilm tudta nélkül, de erről majd egy későbbi posztban.)

Gáspár András egy korábbi önéletrajzában így emlékezett vissza ezekre az időkre: "1991-1997: A Valhalla-korszak, melyet - technikai okokból - egy Pendragon nevű kiadó Han Solo-sorozata vezet be. A szerzők függetlenednek, és kisebb-nagyobb huzavona árán saját céget alapítanak. Gáspár semmit sem ért az egészből; Novákot követi, aki állítása szerint ismeri a helyes utat. 92-ben megírják az Észak lángjait, 93 karácsonyára megjelenik a M.A.G.U.S., 94 januárjában a Rúna magazin. A Chapman-őrület tetofokára hág. A szerzők néhány rövid novellával végképp összekuszálják a történet szálait, majd dolgozni kezdenek a Két hold projekten, melyet 1994-95 fordulóján az azonos címu hibrid (fantasy és SF) regény követ. Gáspár mindeközben Damien Forrestal és Ed Fisher néven licensz nélküli licenszregényeket (Doom, Aliens vs Predator, Star Wars) ír; szárnyalásának a szerzői jogi törvény módosítása és Stephen King tollára kívánkozó betegsége - lásd Dark Half - vet véget."

Tíz emberből tizenegy holtbiztos, hogy a Halál havábannal vagy a Kiálts farkast!-tal kezdett volna egy Gáspár-sorozatot, egyértelmű volt tehát, hogy mi nem ezekkel nyitunk. Hiszen az első Tier-Nan Gorduin-történetekről mindenki tudja, hogy James Bond-folytatások fantasyben, és az sem véletlen, hogy a Vogel Zsigmond egy intergalaktikus összeesküvés, egy magyar 007-es ügynök, na meg persze az imádott nő miatt keveredik bajba a XXI. század Budapestjén. Tegyük gyorsan hozzá: mindkét korai mű zseniális, ha a helyükön tudjuk kezelni őket, és úgy tekintünk rájuk, hogy ezek egy huszonéves srác első szárnypróbálgatásai a ponyva műfajban, két Fabula kiadónak leadott Goldfinger- és Thunderball-fordítás, meg a Timothy Dalton-féle Bond-filmek újranézések között.

E Valhalla-poszt témáját végül sajnos egy szomorú hír adta: pont a Garmacor címerét olvastam újra Frazetta halálakor, de csak a Gáspár-életmű nyári átismétlése alatt jöttem rá, miért szerettem annyira 98-ban a Vadkan sztoriját. A Gorduin-ciklus mindig a jó és a rossz, a rend és a káosz évezredeken át tartó küzdelméről, isteni hatalmasságok sakkjátékáról szólt, főszerepben egy kvázi-halhatatlan Jelhordozóval. Ezzel szemben Gáspár legkiforrottabb hősének, a nagyon is halandó Rudrig ves Garmacornak sokkal evilágibb problémái vannak: két vedelés között ölsz, vagy téged ölnek meg. Ha Gorduin "Ynev James Bondja", akkor Garmacor Conan és Rambo szerelemgyereke.

Gáspár jól tette, hogy '98-ban műfajt, stílust és kontinenst váltott. A Halál havában-Észak lángjai-Csepp és tenger trilógia ízig-vérig high fantasy volt, a zsáner kötelezően acsarkodó birodalmaival, félisteni hatalmú főszereplőkkel, eposzi cselekményívvel, idegen fajokkal és egy kincseskamrányi mágikus ereklyével. Garmacorral viszont Gáspár visszanyúlt egészen az ősforrásig, Robert E. Howardig, aki már akkor hard fantasyt írt a történelem előtti korok félvad harcosairól és a szeszélyes, nagymellű amazonokról, amikor még senki sem vette magának a bátorságot, hogy efféle műfaji kategóriákkal dobálózzon.

Howard novellafüzérekben mutatta be, ahogy Conan térdig belsőségben gázolva kaszabolja a pokolból kiokádott istentelen fattyakat, majd egy koponyarakás tetejére állva magasba emeli egy random démon vagy gonosz pap levágott fejét, jelezve, hogy a véres diadal jóval fontosabb, mint a kőoltárra kötözött meztelen nő (akinek a kiszabadítása rendszerint a démonölésnél is nagyobb problémákat zúdít a főhős nyakába). Gáspár Vadkanja, Rudrig ves Garmacor ugyan egy hajszálnyival összetettebb, poszt-conani figura, de az örök magányra kárhoztatott főhős, a préda megszállott hajszolása, a nyers erő győzelme a mágikus praktikák fölött, és a sokszor értelmetlennek látszó ragaszkodás az "Akkor is ember maradok az embertelenségben, ha beledöglök!"-attitűdhöz egyértelmű rokonságot mutat a kultikus kimmériai barbárral.

A 22. Bond-filmben, A Quantum csendjében a 007-es egy hideg és könyörtelen Jason Bourne-imitátor. A Goldfinger regényváltozatában viszont egy puhapöcs, aki 40(!) oldalon keresztül csak golfozik, és egyedül meg sem tudja menteni a világot.

Ian Fleming nem túl jó író. Szemét dolog ilyet mondani a Fleming-emlékévben, James Bond atyjának 100. születésnapján, de ez van. Az ötletei természetesen zseniálisak (az 1959-es Goldfingerben Fort Knoxot  akarja kirabolni a címbéli Főgonosz, aki arannyal önti le a megunt szeretőit, és egy frakkba öltöztetett, pengekalapos koreai vadembert alkalmaz testőrnek),  és az akciójeleneteiről is messziről süt, hogy végigverekedte a második világháború összes titkos bevetését. De mindez hiába, ha az olvasó elalszik a 40 oldalon keresztül zajló golfpartin.

Bruce Sterling legendás Workshop Lexikonában, ami az írók tipikus bénaságait sorolja fel, van egy ilyen bekezdés: "Én megszenvedtem a művészetért, most rajtad a sor!" Ez az a hiba, amikor az író extrém mennyiségben terheli az olvasót olyan adatokkal, amiket a szorgos kutatómunkája során talált, viszont a cselekményhez nulla köze van. 

Az Ólomerdő írónője szerint nem kell, hogy valakinek tizenhat éves kora előtt meglegyen az első nő, az első cigi, és az első publikáció. Írni viszont muszáj, mert gyakorlás nélkül még egy író sem fejlődött. Kleinheincz Csillával beszélgettünk tündérekről és írói trükkökről.

Az Ólomerdő már a második regényed. Tudatosan választottad a Neil Gaiman nevével fémjelzett urban fantasy stílust?

A történet hozza a keretet, nem fordítva. Nem választottam a városi fantasyt, és voltaképpen legalább olyan gyakran elkalandozok más területekre, mint amilyen gyakran ennél kötök ki. Számomra így a természetes - persze ez nem jelenti azt, hogy mindig lesznek a történeteimben szürreális vagy fantasztikus elemek. Csak ha szükségesnek érzem őket.

Miért tartottad fontosnak, hogy a felnőttkorban elfelejtett, de fiatalon jól ismert gyerekmesék szereplőivel népesítsd be az Ólomerdőt?

Nem felejtjük el ezeket a történeteket. Lehet, hogy nem tudnánk elmondani elejétől a végéig, de valahol mélyen felismerjük a mintázatukat. A mesék törvényszerűségei, archetípusai belénk épültek, ezekhez szerettem volna visszanyúlni; nem szolgaian másolni az eredetiket, vagy újrafazonírozni őket, hanem kiragadni a lényegüket, és egy új, de szerkezetében, mintázatában mégis ismerős történetté szőni. Érdekelt a kérdés, hogy miért működnek a mesében a tündérek úgy, ahogy? Ha jobban belegondolsz, eléggé számító és merev mindegyik. Kíváncsi voltam, miért, és mivel a mesék erről nem szólnak, kitaláltam magam az okokat. Ugyanakkor emberek nélkül nincsen történet, ütköztetnem kellett a két világot, hogy a sajátunkról elmondjak valamit.
 

Torz mélységlakókról, szentségtelen kultuszokról, testrabló idegenekről, degenerált kannibálokról és szellemkalózokról rengetegen írtak már a ponyvairodalmoban. Howard Phillips Lovecraft azonban úgy tudott hozzányúlni a XX. század eleji, filléres horrorfüzetek legnépszerűbb témáihoz, hogy a legjobb kisregényei még 80 évvel a keletkezésük után is fejbe vágják a slashermozik alatt vacsorázó olvasót. Ha valaki könnyed esti rémtörténeteket remélve, mosolyogva vesz a kezébe egy Lovecraft-kötetet, szinte biztos, hogy az utolsó novella végénél már minden apró neszre összerezzen, és hiába biztos benne, hogy a szeme sarkában feltűnő, nevenincs iszonyat valójában nincs is ott, még a mosdóba is csak félve mer kimenni.

A Holdárnyékban a Valhalla Páholy kiaó második válogatása volt a borzalom nagymesterének munkáiból, az íróért bevallottan rajongó Kornya Zsolt fordításában. Ez a '98-as kötet már sokkal szerencsésebb összeállítás volt '93-as elődjénél, a Cthulhu hívásánál: a könyv egyharmadát elfoglaló, zseniális kisregény mellett három hosszabb és öt rövidebb novellát is tartalmaz, melyek között vannak egészen korai írások a '10-es és a '20-as évekből, de bőven kapunk ízelítőt Lovecraft késői, '30-as évekre kiforrt stílusából is.

A 2001-es Suttogó Cthulhu volt az egyik utolsó szög a Valhalla Páholy koporsójában: a kiadó előbb Val-ART-la, utóbb Árkádia Kiadóház néven futott, Novák Csanád pedig érdekházasságra lépett az egykori nagy ellenféllel, a szegedi Szukits kiadóval a hozományul kapott, brandmentő tőkeinjekció reményében. A "Hiánypótló scifi és fantasy klasszikusok, magyarul!"-elvet ekkorra már felváltotta az "Adjunk ki valamit kevés melóval sok pénzért, különben hó végén csődbe megyünk!"-hozzállás, így A suttogó Cthulhu már csak egy kétségbeesett és izzadságszagú újrahasznosítása lett a '93-as Cthulhu hívásának.

A Suttogás a sötétben, Cthulhu hívása, A sötétség lakója, A névtelen város és A kutya című novellák mellé (ezeket itt veséztük ki) mindössze a Patkányok a falban és A gonosz lelkész Kornya Zsolt-féle verziói kerültek be újdonságnak. Az igazi Lovecraft-rajongóknak azonban ez elég soványka kínálat volt, mivel a Patkányok a falban Máté J. György-féle fordítása már megjelent a '88-as Angolszász rémtörténetekben és a '95-ös Eryx falai köztben, míg Merényi Ágnes verziója a '89-es Lopakodó árnyakban volt olvasható, A gonosz lelkész pedig a kultikus 40. Galaktikában, Gálvölgyi Judit fordításában.

Howard Phillips Lovecraft a gótikus rémregények, a science fiction és a 30-as évek brutálfantasyjének zseniális ötvözője. Lehet, hogy nem mindenkinek jön be a néhol modoroskodóan túlírt nyelvezete, és az, hogy csak mesél a csillagokon túli, csápos szörnyetegekről, ahelyett hogy véres jelenetekben mutatná őket, de a tény ettől még tény marad: ha Stephen King a horror istene, Lovecraft minimum Jézus. Nem véletlen, hogy a Valhalla Páholy harsogú betűkkel "Stephen King nagy elődjének remeke"-ként harangozta be '93-ban a Cthulhu hívását, amiben egy hosszabb és négy rövidebb novella kapott helyet, valamint a fordító (a magyar dark fantasy atyja, Kornya Zsolt) tanulmánya a kvázi mesterének tartott szerzőről.

A kötet címadó novellája, Cthulhu hívása Lovecraft leghíresebb, ám semmiképp sem a legjobb írása. Burjánzó, jellegzetesen XIX. századi bonyolítású, nehézkes história 1926-ból, de megkerülhetetlen az életműben, hiszen ez a szerző aprólékosan kidolgozott Cthulhu-mítoszának teremtéstörténete. Az összes korábbi és későbbi Lovecraft-novella innen indul ki és ide tér vissza: a Nagy Öregekhez, akik évmilliók óta pihennek a tenger mélyén és a dimenziókon túl, hogy ha majd egyszer a csillagok állása kedvezőbbre fordul, előjöhessenek és ismét uralkodhassanak a világ felett. Ilyen évmilliók óta álmodó istenség a címszereplő Nagy Cthulhu is, aki R'lyeh elsüllyedt városából való visszatérését előkészítendő, már évezredekkel ezelőtt egy sor démoni rítust (lásd a hörgősmetál dalszövegnek is beillő "Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah'nagl fhtagn!"-t) és groteszk bálványt hagyott az emberiségre: a novellában különböző földi kultúrkörökből (vudu, eszkimó, stb.) származó, csápos-szárnyas Cthulhu-szobrok okoznak fejtörést és lidércnyomásos éjszakákat a szereplőknek.

A Valhalla Páholy története, mint minden sikersztori, a rendszerváltás idején kezdődött: Walhalla Páholy névvel, a Gyűrűkúra című sorozatnyitó kötettel, és a '91 novembere után elképesztő példányszámban eladott Csillagok háborúja-folytatással, A Birodalom örököseivel.

Ebben a posztban most mégsem a regényt mutatjuk be (Timothy Zahn zseniális karakterét, Thrawn admirálist úgyis fényezzük majd eleget a sorozat következő részében), hanem a kiadó első éveit, melyek leginkább a hivatalos és nemhivatalos Star Wars-könyvek körüli sikerektől és botrányoktól volt hangosak. Gáspár András, a Walhalla majd kényszerből Valhalla társalapítója és felelős szerkesztője (valamint Wayne Chapman/Damien Forrestal/Ed Fisher álnéven publikáló írója) így emlékszik vissza a kezdetekre:

"A W-V átállás apropója a Csanád által újított első befektető (egy Dicső nevű fémtömegcikk-kereskedő) által tulajdonolt Walhalla Bt-től való különválás volt. A cél pedig az, hogy elejét vegyük az elsődleges névhasználatból fakadó jogvitának az agyilag nem túl komplex Dicső famíliával, ami a Gyűrűkúrát, a Birodalom örököseit és az Észak lángjait finanszírozta. Az átmenet idejéből származik a Pendragon kiadó, amit vészkijáratnak szántunk arra az esetre, ha a Walhalla Bt. nehézségeket támaszt. Nem támasztott, a Jedi hatalma című förtelmen kívül, amivel a Zahn-trilógia oldalvizén próbáltak még egy kis pénzt keresni. Az vesse rájuk az első követ, aki nem írt/íratott Han Solókat akkoriban."

"Félelmetes fantáziajáték - A főhős Te vagy!" - harsogta a felirat a szépemlékű Kaland-Játék-Kockázat kötetek borítóin, de igazából csak egyetlen helyszín volt félelmetes a sorozatban: a démonhívő kultistáktól hemzsegő Elátkozott ház.

A legendás Jackson-Livingstone írópárosban mindig is Steve Jackson volt a kísérletező kedvű, klisékkel szakító, külön utakon járó fenegyerek, míg Ian Livingstone inkább biztos kezű iparosként írta évtizedeken keresztül a klasszikus high fantasy kalandokat. Szinte az összes újítást Jackson vezette be a Fighting Fantasy-sorozatban: a 83-as A káosz fellegvárában lehetett először varázslatokat használni, ugyanebben az évben jött ki az első scifi-környezetben játszódó kötet, a Csillaghajó, és miközben Livingstone Allansia kontinensét csinosítgatta (a Mad Max-tribute Országút harcosa kivételével mindegyik sztorija itt játszódik), Jackson kitalált egy második kontinenst, Óvilágot, amit szintén rendhagyó módon egy négy részes sorozatban barangolhatott be az olvasó (ezek voltak a Sorcery!-könyvek, amelyek nálunk Kaland-Játék-Varázslat sorozatcímmel jelentek meg).

A 84-ben kiadott Elátkozott ház is rendhagyó Jackson-könyv, ez a sorozat egyetlen darabja, ami az 1980-as években játszódik, a helyszín pedig a tipikus vidéki Anglia, erdőkkel, mocsarakkal, és sötét titkokat rejtő, több száz éves nemesi kúriákkal. A főhős így természetesen nem egy bátor harcos karddal és fáklyával a kezében, hanem egy tárgyalásra siető, öltönyös-nyakkendős buisnessman, akinek legnagyobb pechjére épp akkor robban le a kocsija a viharban, amikor a közelben tanyázó démonhívők Isaacson testvér beavatási szertartására készülnek.

Rajongásom a kalózok és Stevenson Kincses szigete iránt közismert (már a 10 kedvenc könyvem posztban is megírtam), úgyhogy nálam a Vértengerek a kisebb hibái ellenére is simán dobogósnak számít. Még csak az sem von le az értékéből, hogy nem Steve Jackson és Ian Livingstone játékkönyve, csak a "Presents"-sorozat tagja: Andrew Chapman írta 85-ben, miután már leszállított két scifit (az Űr-orgyilkost és a Ketheri maffiát) a túlterhelt szerzőpárosnak, akiket még mindig évi 6 könyves szerződés kötött a Penguin kiadóhoz, pedig legszívesebben már a saját cégük, a Games Workshop társasjátékain dolgoztak volna.

A Vértengerek abszolút úttörő volt abból a szempontból, hogy már az elején egyértelművé tette: ebben a történetben nem hős lovag, hanem igazi, elvetemült kalóz vagy, aki végre nyugodt lelkiismerettel fosztogathat templomokat, mészárolhat le egész karavánokat, és zsebelhet ki hullákat. Amit persze az összes többi Kaland-Játék-Kockázat könyvben is mindig megteszel, de azokban mégiscsak az igazság meg a jóság bajnokának szerepében kellett tetszelgni. Ez az attitűd viszont létkérdés a Vértengerekben, a játékkönyv helyszíne ugyanis Khul, a Sötét Kontinens.

Ha egy filmforgalmazó, vagy a neki bedolgozó fordító a semmitmondó A város helyett a Tolvajok városa magyar címmel küldi mozikba Ben Affleck új filmjét (amiben mellesleg bankrablók szerepelnek besurranók és zsebmetszők helyett), az csak egy dolgot jelenthet: az illető a Könyvesblog-olvasókhoz hasonlóan Kaland-Játék-Kockázat könyveken nőtt fel.

A legendás Steve Jackson-Ian Livingstone páros a '82-es Tűzhegy varázslója után külön-külön kezdtek el játékkönyveket írni (a magyar borítók megtévesztőek: amin mindkettőjük neve szerepel, azt holtbiztos, hogy egy harmadik személy követte el). Míg Jackson a "Tűzhegy-klónnak" tekintett A Káosz fellegvára után '83-tól a saját kontinensét, Óvilágot kezdte el építgetni a Sorcery!-sorozatban, Livingstone beköltözött Allansia nyugati sarkába (ezen a vidéken játszódik szinte az összes sztorija), és a felejthető Végzet erdeje után '83-ban megalkotta az egyik leghangulatosabb játékkönyv-helyszínt, Feketehomok kikötőt, azaz a Tolvajok városát.

"Barbár harcosok, varázslók, szörnyetegek, törpék népesítik be ezt a fantasztikus világot" - írja a jól ismert kötet eleji bevezető, holott ebben a könyvben elég durván felborul a megszokott high fantasy-hangulat. A barbár harcosok többnyire sikátorokban lapuló banditák és útonállók, a varázslók vagy szenilis vénemberek vagy őrült boszorkányok, a szörnyetegek a városőrség egyenruhájában kereskedőket terrorizáló trollok, a lehúzós törpék pedig vagy szerencsejátékkal, vagy a saját boltjuk horror áraival fosztják meg az Allansiát megmenteni készülő hőst az utolsó rézgarasaitól.

Steve Jacksonnak és Ian Livingstone-nak a Tűzhegy varázslója megírásakor még fogalma sem volt, mekkora őrületet szabadítanak el a lapozgatós könyveikkel, később azonban már nem volt megállás: a játékosok, na meg a telhetetlen Penguin/Puffin kiadó újabb és újabb kalandokat követeltek. A brit szerzőpárosnak kapóra jött, hogy van egy másik, amerikai Steve Jackson is, aki nemcsak egy hozzájuk hasonló fantasy geek, de maga is játékokat tervez, így gyorsan leszerződtették néhány lapozgatós könyv megírására. A GURPS-vezér Jackson pedig nemcsak összerakta az egyik legjobb kalandot, a Skorpiók Mocsarát, de behozott egy seregnyi újítást a műfajba.

Például azt, hogy a történet ne a 400. fejezetponton érjen véget happy enddel, hanem a játékos dönthesse el, kit akar szolgálni Láphatár három mágusa közül: a semleges Vasöklűt, a gonosz Bakót, vagy a kalácsképű öregapót, a jó Selatort. Vasöklű a lápvidék részletes térképet kéri tőled, Selator egy fura növény bogyóit, Bakó pedig azt, hogy mészárold le a mocsárban bujkáló konkurenciát, a Madarak Mesternőjét, a Kertek Mesterét, meg a többi hippi varázslót.