December közepén a GOG-ról pár napig, a nagy téli leárazások felvezetőjeként ingyenesen le lehetett tölteni a LucasArts egyik legmenőbb point&click kalandjátékát, a Full Thorttle-t! Igaz, nem az eredeti, 1995-ös, klasszikus pixelvarázst, hanem a ráncfelvarráson átesett, 2017-es Remastered változatot, amit az eredeti játék alkotója, a zseniális Tim Schaefer hozott össze az új cégével, a Double Fine-nal. A két ünnep között volt egy kis időm kipróbálni az új verziót, és most szerencsére egyáltalán nem éreztem azt, amit a Simon the Sorcerer újrajátszásakor, hogy csak az idő szépítette meg a vele való játékot. Ez a LucasArts-klasszikus nagyon jól öregedett! Most is ugyanolyan élvezetes volt vele játszani, mint amikor a '90-es évek végén először hallottam meg a főszereplő motoros vagány vhiskyn és szivaron érlelt, dörmögő monológját!

2014 egyik legjobb magyar fejlesztésű társasjátékát, a Kard és koronát akkoriban úgy emlegették, mint "a Kárpát-medence Rizikója". Így most kötelességem jelezni: ez a cím már foglalt, mivel a legjobb hazai fejlesztésű Rizikó-klón egyértelműen jelen recenziónk tárgya, az 1986-os Bumeráng-sziget. És hogy miért most írok róla posztot? Mert csak nemrég jutottam hozzá sok-sok évnyi keresgélés után egy saját, hiánytalan példányhoz! A késő Kádár-korszak legendás stratégiai játéka ugyanis sajnos ma már szinte csak a Vaterán szerezhető be, 15-20 ezer forintos horroráron. Igaz, ennyi pénzért cserébe szinte mindig gondosan őrzött, minden tartozékkal rendelkező, karc- és szakadásmentes példányt kapunk.

A Pesti Könyv nem kegyelmez! Miután az utóbbi évek legambiciózusabb kiadója üresre porszívózta a hazai képregényrajongók pénztárcáját olyan európai klasszikusokkal, mint a Blacksad és az Incal (itt és itt áradoztunk róluk), idén év végén szabályosan ránk rúgta az ajtót: magyarul is elkezdte kiadni a 2010-es évek egyik legemlékezetesebb, legszebb és leginkább megosztó sorozatát, a Sagát! 

Nyáron már emlegettem, hogy egy ideje egy rendhagyó retrólexikonon dolgozom. 90 legendás tárgyat mutatnék meg benne a 90-es évekből, csupa olyasmit, ami gyerekkorunkban körülvett bennünket, a Kacsamesék-generáció tagjait, vagyis azokat a harmincasokat, akikben máig tartó traumát okozott, hogy Antall József 25 évvel ezelőtti halálakor megszakították a Walt Disney-mesedélutánt. Takonylabda és tamagocsi, Hawks dzseki és görkosis Cindy, kinyitható hátú tini nindzsa teknőc és lengyel piaci sárga Nintendo-kazetta (9999 játékkal, ami persze valójában csak 3), VICO-filmek és Szex, szerelem, gyengédség! Ennek a nagyon tarkabarka, kicsit ciki, de mindenképpen izgalmas és nosztalgikus világnak a tárgykultúrájából mutatok most be kedvcsináló jelleggel két újabb nagy kedvencet: a csipogó kulcstartót és a céllövöldés csontvázat!

Emlékszem, a '80-as évek végén és a '90-es évek elején a legunalmasabb családi vendégeskedéseket is fel lehetett dobni, ha előkerültek a Novoplast legendás társasjátékai. Még a legrendetlenebb unokatestvérek és szomszéd gyerekek is elfelejtettek drimbolni, amikor éjszakába nyúlóan játszottunk a panellakás kisszobájának padlószőnyegen a Police 07-tel, Az Ezüst-tó kincsével és A mesék titkával. Ezt a jóleső nosztalgiát és az évek óta tomboló retróőrületet lovagolta meg a Retro Games, amikor úgy döntöttek: az eredeti alkotókkal együttműködve, modernizált köntösben újra kiadják az azóta csődbe ment Novoplast régi kultjátékait.

Dóka Péter eddig általában érzelmes gyerekkönyveket írt (A kék hajú lány, Lila királylány), még ha zsánerbe is csomagolta (Viharlovag), ám ezúttal egy könnyed fantasztikus kalandregénnyel jelentkezett, amiben ráadásul még űrhajók, szörnyek és szuperhősök is vannak. A képes regények az utóbbi időben nálunk is egyre népszerűbbek - ez az a könyvtípus, ami nagyjából félúton van regény és képregény között, azaz a rengeteg rajz nem pusztán illusztrál, hanem egyenrangú a szöveggel. Kép és szöveg együtt meséli el a történetet, és ha bármelyiket kivennénk, máris kegyetlenül megcsonkítanánk. Fontos jellemzője továbbá a képes regénynek, hogy jó esetben a tipográfiával is izgalmasan játszadozik. Jellemző példája ennek a könyvtípusnak Neil Gaiman és Skottie Young Szerencsére a tej című bolondos könyve (Gaiman egyik legjobbja, aki nem hiszi, vegye meg azonnal), a Claude-sorozat, és bocs, de nem tudom megkerülni magam, a két Emma és Tesla, amit én írtam és rajzoltam, A majdnem halálos halálsugár és A mosómedve, aki ki akarta mosni a világot. Szóval tapasztalatból tudom, hogy emberes meló összerakni egy ilyen könyvet, nagyon pontosan meg kell tervezni, hogy működjön.

Nyilván széles a skála, ami a rajzok mennyiségét és mesélő funkcióját illeti - a Szupermalac és Űrpatkány közelebb áll az illusztrált regényhez, a rajzok mennyisége teszi inkább képes regénnyé (legalábbis a saját mércém szerint), de ez persze mit sem von le az értékéből.

Az együgyű Csocsó malac egy tanyán éli egyszerű disznóéletét, azaz eszik, röfög, disznólkodik, de szegényt az összes állat utálja, megvetik, mert - disznó. Aztán amikor két napszemüveges ember elviszi onnan, a többi jószág nagyon örül, mert biztosra veszik, hogy hurkát és kolbászt készítenek szegényből. Szerencsére Csocsó malac megmenekül, ugyanis nem kóstolónak szánják, hanem egy kísérlet alanyaként ki akarják lőni az űrbe. Vele tart Pati patkány (plüssállatként már felbukkant A kék hajú lányban), és miután szétdúlnak egy szupertitkos laboratóriumot, különleges képességekre tesznek szert: Csocsó malac fingmeghajtással (mi mással) repülni tud, Pati patkány pedig hihetetlenül okos lesz. Ellopnak egy űrhajót, majd csatlakozik hozzájuk egy félszemű, kövér, tróger macska, Fáraó és felesége, Kleó, és hamarosan megindulhat a szuperhősködés - ami jóval nehezebb, mint hinnénk, leginkább a bürokrácia miatt.

A címszereplők egyszerű, szeretnivaló figurák, és a kompániának egyértelműen Fáraó a legviccesebb tagja: állandóan hazudozik, de mindig lebukik, illetve egy idő után - és ez a könyv egyik legjobb ötlete - egy, a kiadónak írt méltatlankodó levél után rendre belejavítgat a szövegbe. Dóka a felbukkanó egyéb szuperhősökkel is sziporkázik - az elaggott Űregér és Űrkutya kalandjaira különösen kíváncsi lennék

A történet a későbbiekhez képest elég komolyan indul, sőt, kifejezetten nyomasztó, de amint a főhősök megszerzik képességeiket, a hangulat viccessé, könnyeddé válik, és a történet is ugyanúgy felgyorsul, mint a fénysebességgel repdeső Szupermalac.  A végére azonban már túl gyors a tempó, az epizódok között szusszanásnyi pihenő sincs, van benne egy Mikulás-kaland, ami a többihez képest kurtán-furcsán van belegyömöszölve a sztoriba, a szuperállatok utolsó küldetése ráadásul még cliffhangerrel is végződik...

Máli Csaba illusztrációi tökéletesen passzolnak a szöveghez, és már első ránézésre egyértelmű, hogy az animáció felől jött. A rajzok lendületesek, már-már kiugranak a könyvből, olyanok, mintha egy rajzfilm kimerevített pillanatképei lennének, remek figurái pedig mintha épp csak kimaradtak volna a Macskafogóból. Fáraó felesége, Kleó azonban meglehetősen zavarba ejtő, mert nagyon nőies testet kapott, és hát olyan, mintha... meztelen lenne.

Elvileg még két folytatása lesz Szupermalac és Űrpatkány kalandjainak, no meg egy készülő rajzfilmsorozat - az első rész már megtekinthető (bár a fingot jótékonyan kihagyták belőle).

A mellékelt képek a rajzfilmhez készültek, a könyv illusztrációi nem ilyen színesek - egyébként itt bele lehet olvasni.

Óriási változások zajlanak a magyar képregénypiacon, már szinte nem is lehet követni, épp milyen klasszikus jelenik meg (pénzzel biztos nem). Ám az utóbbi évek legnagyobb jósága, hogy végre magyarul is olvashatunk fumettit, azaz olasz képregényt. Ha csupán a praktikus oldalát nézzük: Olaszországban és a volt Jugoszlávia egyes országain kívül nem nagyon terjedtek el, angolra is mindössze maroknyit fordítottak - simán elképzelhető, hogy mi, magyarok ennél már jobban állunk. A fumettik alapvetően ponyvák, nem is akarnak másnak, többnek látszani, és a sorozatok közös jellemzői, hogy alkotóik jórészt a zsánerek bevett sémáit követve innen-onnan összecsipegetnek (lopkodnak) elemeket, de úgy gyúrják azokat össze, hogy mégsem valami sokszor látott utánérzést kapunk, hanem egy egészen új minőséget.

Magyarul jelenleg öt sorozat fut (Dylan Dog - a jelenlegi felhozatal legjobbja, Dampyr, Dragonero, Diabolik és Morgan Lost), de már jövő hónaptól (kezdetben) négy újabb címmel bővül a kínálat a Maximum Bonelli című kiadvánnyal, ami az olasz Bonelli kiadó címeiből válogat. És homályos bejelentések azt sejtetik, hogy jövőre még tovább fog bővülni a fumettik sora. 

Az Olaszországban komoly kultusszal rendelkező Diabolik több szempontból is különleges. Egyrészt jóval kisebb, zsebkönyv méretű, terjedelmében is megegyezik az eredeti olasz formátummal, és a panelfelosztása is végtelenül egyszerű: oldalanként kettő, legfeljebb három. Ezek a külsőségek is jelzik, hogy a Diabolik rendkívül gyorsan fogyasztható olvasmány. A karakterábrázolás és minimális, a sztorinak egyszerű és fordulatos, de nincsenek különösebb mélységei, hiszen ezekre nem is lenne hely, lehetőség a rövidke kötetekben. Ez azonban ne riasszon vissza senkit, ugyanis a Diabolik a szó legjobb értelmében ponyva, és ha ráérzünk az ízére, még többet akarunk belőle.

Van azonban még egy sajátossága a többi, itthon megismert fumettivel szemben, nevezetesen a címszereplő. Diabolik hidegvérű bűnöző, mestertolvaj - van ugyan egy morális mércéje, de nem vacakol, lelkiismeretfurdalás nélkül végez a gonosztevőkkel. Legalábbis ennyi derült ki az eddig magyarul megjelent történetekből.

Az Anagram Comics gondozásában megjelent kötetek mindegyikének végén találunk egy-egy rövidke írást, amelyek az 56(!!!) esztendeje futó képregénysorozat hátterét mutatják be. Diabolikot Luciana nevű húga segítségével a milánói Angela Giussani teremtette meg. Tudatosan kereste azt a képregényformátumot, amit könnyen magával vihet az ember, akár munkába menet is gyorsan olvashatja - és a kis méretben, illetve a 2-3 paneles oldalakban találta meg a tökéletes megoldást. Magát a karaktert egy vonatülésen felejtett Fantômas-regény ihlette - a legendás francia bűnözőzseni a Louis de Funes-filmekkel lett szélesebb körben ismert, de azok jócskán változtattak az eredetin, hiszen alapvetően humorosak, és a címszereplőből is egy Blofeld-szerű figurát csináltak. A regények szereplője egy gonosz, végtelenül kegyetlen gyilkos - szakasztott ilyen volt Diabolik is a sorozat elején, de az évtizedek folyamán a karakter finomodott, a maga módján humánusabb lett, már a harmadik részben kapott egy állandó társat, a gyönyörű Eva Kantot, egy menő autót és egy egész mitológiát.

Eddig öt kötet jelent meg - a december 2-án rendezett Hungarocomixra érkezik a következő kettő -, szándékosan úgy válogatva, hogy minél több típusú történetet ismerhessünk meg. Ami általában közös bennük, hogy Diabolik és Eva Kant épp el akarnak rabolni valami nagyon drágát, a fondorlatos terv során afféle Mission: Impossible-típusú, élethű maszkokat viselnek, aztán jön a fordulat, a nagy átverés, amit általában utólag magyaráznak el. Egyszerű történetek ezek (bár a Mérgek szigete elég nagy meglepetést tud okozni), de nem jelenti azt, hogy primitívek lennének, mert egyik-másik olyan fontos társadalmi problémát is feldolgoz, mint a drogfüggőség, a pedofília vagy a vállalatok környezetszennyezése. Ami azonban bugyutának tűnhet (tulajdonképpen az is), Diabolik álarca, ami úgy néz ki, mintha feketére festették volna az arcát, a szempillái is eléggé... furák, illetve a maszkok használata - sokszor nem is tudni, az imposztort látjuk-e, de legalább a történet végére mindenre fény derül. Lehet, hogy az elején nem sikerül rögtön elcsípni a sztorik hangulatát - legalábbis én így jártam -, de ha ráérzünk, akkor nem fogjuk megbánni.

Az elmúlt jó fél évszázadban nyilván rengeteg kitűnő történet jelent meg a sorozatban, van hát miből válogatni, és  kis szerencsével talán olvashatunk majd azokból az időkből is, amikor Diabolik is jóval agresszívabb, erőszakosabb gazfickó volt.

Alig hevertük ki az őszi börze okozta kultúrsokkot a rengeteg új képregénymegjelenéssel, máris itt a Hungarocomix, a Magyar Képregény Szövetség hagyományos karácsony előtti vására, ami idén a Lurdy Házban kerül megrendezésre. Minden képzeletet felülmúl, ahogy egy feneketlen bőségszaruból ennyi minden ömlik ránk így év végén, mivel több nagy és néhány kicsi kiadó is direkt az ünnepek közeledtére tartogatta a puskaporát. Képregényrajongó blogger legyen a talpán, aki olyan 10-es bevásárlólistát tud most írni, amiről nem hagyja le fájó szívvel egy-két kedvencét!

Az Empire magazin exkluzív jelenetfotót közölt az új Hellboy mozifilmből, amiben már nem Ron Perlman izzad majd a kőkezű ördögfajzat habszivacs izmai alatt, hanem a Stranger Thing sorozat sztárja, David Harbour. Elsőre elég ütős a kép – második és harmadik alkalommal ránézve viszont nekem csak ott motoszkál az agyam egy hátsó traktusában, hogy kicsit komikusan satnya az a bal kéz, ráadásul olyan lett szegény Hellboy feje, mintha csak valami ronda, gumifejű tucatvámpír lenne a Lost Boysban vagy az Alkonyattól pirkadatigban!

Alaposan felbolygatta a hazai képregénykedvelők vasárnap délutánját a Vitanum kiadó vezetője, amikor egy hónappal előre hozta az idei karácsonyt, és mindenkinél szélütést meg szívbillentyű-zavarokat okozva bejelentette a Facebookon:

ismét lesz Rahan a Kockásban!

A november első hétvégéjén megrendezett Arcadia Nosztalgia Játékkiállításon a Flippermúzeumnak és az Insert Coin Egyesületnek hála a Nerdblog exkluzív videóinterjút készíthetett a Kaland-Játék-Kockázat könyvsorozat legendás írójával, Ian Livingstone-nal. Másnap a Vault 51-ben is találkozhattunk a Mesterrel (a 24.hu interjúja is itt készült), ahol egy hangulatosan berendezett, masszív faasztalokkal teli RPG-s klubszobában egy bónusz Ian Livingstone-beszélgetésen is részt tudtam venni Lakatos Istvánnal, a Port.hu és a Nerdblog szerzőjével, valamint gyerekkori jóbarátommal, a jelenleg játékfejlesztőként dolgozó Mácsai Gergellyel.

Egy héttel ezelőtt rendezte meg a Flippermúzeum a most már hagyományosnak is nevezhető éves rendezvényét, az Arcadia Nosztalgia Játékkiállítást. A háromnapos geek dzsemborihoz idén is csatlakozott az Insert Coin Egyesület a Videojátékos Kultúráért akik tavaly John Romerót, a Wolfenstein és a Doom atyját hozták el a PixelConra, idén pedig sikerült Magyarországra csábítaniuk a Kaland-Játék-Kockázat könyvsorozat legendás íróját, Ian Livingstone-t!

Ma nyitja meg kapuit az év egyik legjobban várt geek dzsemborija, az Arcadia Nosztalgia Játékkiállítás – amire szombaton Ian Livingstonte is ellátogat, gyertek meghallgatni az előadását! –, így a neves esemény apropóján most videojátékos tartalom következik a Nerblogon a sok képregény és ghánai plakát után! Pár hónappal ezelőtt ugyanis ismét a Klubrádió vendége voltam egy olyan adásban, ahol a videojátékból készült film volt a fő téma, de kitértünk a filmszerű videojátékokra is, amelyek szerintem jelenleg nyerésre állnak a geekek szívéért és pénztárcájáért folyó harcban. A lenti Klubrádió adást egyébként nem sokkal azután vettük fel, hogy felrobbantotta a fél internetet az Uncharted rajongói videó, a Firefly sztárjával, Nathan Fillionnal a főszerepben (és igen, a kisfilm telitalálat volt, Nathan kiköpött Nathan!!!), így arra a műsorban is külön kitértem, mennyire pikáns, amikor egy filmes eszközökkel operáló, világsiker videojátékból akarnak kasszarobbantó mozifilmet forgatni.