Egy kisregény egészen máshogy épül fel, mint egy több száz oldalas regény. Nem vacakol, a cselekmény viszonylag egyszerű, nincsenek (fölösleges) mellékszálak, kitérők, és szerencsés, ha kevés szereplőt mozgat. Olvasni is egészen más élmény, mi több, más elvárásokkal kell nekiülnünk egy 100-150 oldalas szövegnek. Az imént felsorolt jellemzők miatt talán nem is való mindenkinek, sokaknak hiányérzetük lehet, és talán kevesebbnek is fogják tartani, mint a "nagytestvért". Josh Halerman Ház a tó mélyén című műve márpedig jó kisregény, de egészen biztos, hogy van olyan olvasó, aki csalódottan csukja be a könyvet - ugyanis egészen másról szól, mint amit a cím és a fülszöveg ígér. És ez jó ám.

A kamasz fiú félszegen randira hívja a lányt, és el sem akarja hinni, amikor az igent mond. Csónakba ülnek, és a festői tavon túl találnak egy mocsaras, titkos tavat, annak fenekén pedig egy épp ésszel szinte felfoghatatlan rejtélyt - egy házat. Méghozzá egy komplett házat, bútorokkal, szőnyeggel, a plafonon csillár lóg, a szekrényben ruhák, és ráadásul mindez tisztes rendben, a leghétköznapibb állapotban, mintha nem is a vízben lenne.

A két kamaszt teljesen megbabonázza a titokzatos ház, és az életüket kockáztatva újra ésd újra lemerülnek, hogy felderítsék. A könyv szinte teljes egésze erről szól, ahogy szobáról-szobára, módszeresen bejárják (beússzák) az épületet, és közben egyre több megmagyarázhatatlan jelenséggel találkoznak. Adott a rejtély, amit mindenáron, már-már betegesen meg akarnak fejteni.

Bocs, de most nagy spoiler fog következni: Malerman nem magyaráz, csupán néhány zavarba ejtő részletet oszt meg velünk, a rejtély megoldását teljesen a fantáziánkra bízza. Ettől sokkal izgalmasabb és nyugtalanítóbb lesz az az egész, ugyanakkor kiválóan illusztrálja a valódi történetet, ami nem más, mint a szerelem. Talán elcsépeltnek, bénának hangzik, de a két főszereplő egymásra találása, gyorsan kibontakozó szerelme áll igazából a középpontban, és a ház felderítése, az egymás után sorakozó rejtélyek valójában az ő szerelmük allegóriája. Mert ahogy egyre beljebb haladnak a házban, úgy válik egyre erősebbé, szenvedélyesebbé a szerelmük, és a tó mélyén talált furcsaságok ugyanúgy ismeretlenek számukra, mint az érzelmek, amelyek kettejük közt bontakoznak ki.

Az persze más kérdés, hogy mi az igazi mese: a ház a tó mélyén vagy a tiszta, ártatlan, őszinte szerelem? Amiben nincs semmi mocsok, ármánykodás, reménytelenség, nincs benne (ön)pusztító vágy, sem bánat vagy kiégés. Ám még ha csak mese az egész, legalább egy rövidke történetben átélhetjük, milyen is lehet szeretni és szeretve lenni, és ez nagyon jó érzés. Ja, meg ugye ott a ház a tó mélyén.

Nagyot ment ma az interneteken egy tékás katalógus, amelynek a szerzője igazi suttyó parasztként ezt írta a Szellemirtók 2 tartalmánál szegény Janosz Poháról:

A szellemirtóknak hosszú szünet után ismét akad munkája, mert egy buzi, magyar restaurátor New Yorkban életre kelti az erdélyi gonosz szellemet.

Végre ez a nap is eljött! Egy hónappal azután, hogy augusztus 7-én megjelent Ian Livingstone legújabb lapozgatós könyve, A Tűzhegy varázslója 35. évfordulójára megírt, nosztalgikus utalásokkal teli The Port of Peril puhafedeles változata, a brand jelenlegi tulajdonosa, a Scholastic kiadó kipostázta a világ minden pontjára a keményborítós gyűjtői kiadást is! Íme:

Még egy kicsit elidőzünk A világ nem elég című, 1999-es Bond-filmnél, mert annak idején egyáltalán nem volt kőbe vésve, hogy Denise Richards mellett Sophie Marceau lesz benne a másik Bond-lány. Az MGM stúdió vezetősége sokáig azt erőltette, hogy Sharon Stone legyen az olajmilliárdos Elektra King, végül a szicíliai szépség, Maria Grazia Cucinotta kapta meg a szerepet.

A filmet rendező Michael Apted szerint viszont az olasz dívának botrányosan rossz volt az angolja, és nem bízott volna rá szívesen egy ekkora súlyú főszerepet - így lett végül a sok szöveggel rendelkező, Stockholm-szindrómás főhősnő, egy másik európai szépség, Sophie Marceau.

Hogyan lett Fox Mulder sztárügynökből konteóhívő megszállott? Mennyire nyomta rá a bélyegét a tinédzseréveire a húga elrablása? Miért volt szinte mindig bunkó a nőkkel, és miért nem találta soha a közös hangot az apjával? Már fiatalon is ilyen mániákusan kutatta az igazságot, és mindig mindenre volt valami cinikus válasza?

Ezeket a kérdéseket járja körbe Kami Garcia magyarul is kapható X-akák előzményregénye, A káosz ügynöke – ami nálam azonnal az idei nyár slágerkönyve lett! A számomra eddig totálisan ismeretlen írónő ugyanis nemcsak csillagos ötösre mondta fel a leckét a meglehetősen terjedelmes és szövevényes X-akták kánonból, de meglepő hitelességgel ábrázolta a geek kamaszfiúk mindennapi életét, álmait, vágyait, kedvenc időtöltéseit is. A könyv minden pillanatban zseniális, az a fajta olvasmányos ponyva, amit az ember pár délután alatt, munkából hazafelé olvasgatva kivégez – de közben elfelejt leszállni a villamosról!

Pár hete tűnt fel szinte a semmiből a Királyok és Keresztek ambiciózus csapata, akik – ahogy mondani szokás – felrobbantották az internetet grandiózus tervükkel: egy francia mintát követő, izgalmasnak és látványosnak ígérkező, ízig-vérig hazai történelmi képregénnyel!

Gyerekkorunk kedvenc akciósztárja, az idén 70 éves Arnold Schwarzenegger a napokban robbantotta fel az internetet legújabb akciófilmje, a Killing Gunther előzetesével. Persze a trailert elnézve ez csak annyira lesz komoly akciófilm, mint amennyire a True Lies, Az utolsó akcióhős, Az utolsó emberig vagy az Expendables az volt – a jó öreg Arnold leginkább saját magát, és az akciófilmes ikonságát röhögi körbe.

Az, hogy régen minden jobb volt, nem minden retró téma esetében volt igaz. Nekem például a '90-es években sokszor kifejezetten kényelmetlen volt az a felállás, hogy általában mindig több játszani akaró gyerek volt körülöttem, mint otthoni vagy iskolai számítógép. Így aztán folyton át kellett adni a helyemet, ha meghaltam a Prince of Persiában, a Prehistorik 2-ben vagy az Aladdinban (ráadásul én többnyire nem is ezekkel akartam volna játszani, hanem az olyan vicces kalandjátékokkal, mint a Monkey Island, a Day of the Tentacle vagy a Simon the Sorcerer). Épp ezért jöttek kapóra az olyan játékok, amikkel egy gépen többen is lehetett játszani – ezekből mutatom most be a három nagy kedvencemet.

A Goldeneye után jöjjön a második Pierce Brosnan-féle Bond-film,az 1997-es A holnap markában, amiben a '90-es évek szexszimbóluma, Teri Hatcher és a korszak női Jackie Chanje, Michelle Yeoh igyekeztek elcsábítani a 007-est. Utóbbi színésznő esetében ez az eposzi jelző egyáltalán nem a szokásos újságírói túlzás: a malajziai születésű kínai színésznő tényleg Jackie Chan filmjeiben bukkant fel először, és küzdötte fel magát a hongkongi és a hollywoodi filmgyártás egyik legprofibb akciófilmes női sztárjává!

Az Agave minden Könyvhétre kijön egy-egy olyan magyar regénnyel, amely bevett zsánereket ültet át hazai környezetbe. Adtak ki jót és rosszat egyaránt, némelyik érthető módon, másik méltánytalanul tűnt el a süllyesztőben, ám az idei nagy dobás, Veres Attila Odakint sötétebb című regényének marketingjét jól megtolta a kiadó, így sokan várták az elsőkönyves szerző művét. Már csak azért is, mert a weird és a Lovecraft-féle kozmikus horror zsánerét eddig nem nagyon helyezték magyarországi helyszínekre. (Vagy ha igen, a szűk szubkultúrán kívül nem sokan tudtak róla.)

Faniszló Ádám iszonyatosan jó borítót csinált a regényhez - olyat, ami masszívan kitűnik a tömegből, és akár az is izgatottan lapoz bele, aki még egyáltalán nem hallott a könyvről. A kíváncsiságot csak fokozza a fülszöveg: különös, csápos állatok jelennek meg egyik pillanatról a másikra, és noha már több mint három évtizede jelen vannak, alig tudni róluk valamit.

A főhős, Gábor, teljesen átlagos figura, nem is túl érdekes, aki egy szakítás után próbálja rendberakni magát, és hogy valamelyest elviselhetőbb legyen az egész, elvállal egy gondozói melót az isten háta mögött. A cellofoidáknalk nevezett lényeket kell eteni és takarítani utánuk. Berendezkedik a szegényes telepen, csinálja a nem túl izgalmas dolgát, miközben egyre furább dolgok történnek körülötte. Ugyan nem túl cselekményes a regény első fele, de Veres kiváló érzékkel adagolja a történet előrehaladtával az egyre nyugtalanítóbb rejtélyeket. A különös hangulatot pedig kifejezetten izgalmassá teszi, hogy maguk a lények halál aranyosak: csáposak, ronda szájszervük van, meg egyébként is rusnyák, de egyikük labdázni szeret, a másikuk enni, a harmadik pedig különösen élvezi, ha felveszik, vagy a hasát (vagy mijét) vakargatják.

A regény nem túl akciódús első felét öröm olvasni, egészen különleges élményt nyújt, a fejezetek elején szereplő fiktív idézetek a cellofoidák megjelenésének társadalmi, gazdasági, politikai, mi több, művészi hatásáról - akár létező személyektől is - pedig egész egyszerűen zseniálisak. 

Aztán hirtelen, egy merész és kétségkívül eredeti húzással új főszereplőt kapunk, és az addig kitűnő regény átcsap valami egészen másba. A weirdet felváltja a kozmikus horror, a hangnem és a nyelvezet is megváltozik, és gajra megy minden, amit Veres addig szépen felépített..

Van az a rossz beidegződés, hogy ha valami ősöreg és gonosz, akkor valahogy a szövegnek is ki kell fejeznie a dolog mindenhatóságát, végtelenségét és időn túliságát. Ezt persze lehet jól csinálni, és lehet rosszul is. Egy idő után még Lovecraft is önmaga paródiájává válik, pedig halálosan komolyan veszi magát - szerintem ezért is lehet csak módjával olvasni a novelláit, mert egy idő után röhejessé válik az, ami kisebb dózisban tökéletesen működik, és valóban félelmetes.

Veres elköveti ezt a hibát, és nem fogja magát vissza: a regény utolsó harmada szinte már olvashatatlan a lírainak gondol és rendkívül komolynak, fajsúlyosnak szánt szövegével, ami pedig nem több idegesítő művészkedésnél. A történetbeli váltás is olyan hirtelen történik, hogy - bár a meglepetés ereje működik - a szerző gyakorlatilag belerondít a saját regényébe. Egy-két remek ötlet kivételével Veres elkapkodja a végjátékot, öncélúan brutális jelenetekkel pakolja tele, a lények eredetére és funkciójára is elég döcögős/béna magyarázatot ad, és az addig kiváló regény dühítően rossz lesz.

A szerző túl nagyot akart mondani, de csak az lett belőle, hogy a végére fullba nyomta a kretént - pedig ha megmarad a történet első felének hangulatánál, nyelvénél, titokzatosságánál, akkor az Odakint sötétebb a magyar fantasztikus zsánerirodalom emlékezetes, kitűnő darabja lett volna. 

Mike Mignola a Hellboy-jal, majd a több mint 20 év alatt a pokolfajzat köré épített, monumentális univerzummal lett híres. Vizuálisan is jócskán felrázta a képregényvilágot, és az egyik jelenleg legtrendibb rajzstílus visszavezethető a munkáira. 

2002-ben jelent meg a The Amazing Screw-On Head című on-shotja, amivel Eisnert is nyert a vicces képregény kategóriában. Mert Abraham Lincoln lecsavarazható fejű titkosügynökének kalandja egy jó ízű ökörködés, nulla komolysággal - de Mignola azért nem hazudtolta meg magát, és ugyanonnan merített, ahonnan a Hellboyhoz is: az ősi mítoszokból, okkultizmusból és a 30-40-es évek ponyváiból. 

A képregényből 2006-ban rajzfilm is készült, ami egyben egy sorozat pilotja lett volna, de sajnos nem lett belőle semmi. Pedig Bryan Fuller, a Hannibal, a Halottnak a csók és az Amerikai istenek showrunnere állt mögötte, a címszereplő hangját Paul Giamatti kölcsönözte, gonosz ellenlábását, Emperor Zombie (igen, ő egy világuralomra törő gonosz zombi) pedig David Hyde Pierce szólaltatta meg. A rajzfilm igazi különlegessége azonban az, hogy - ellentétben a Hellboy-rajzfilmekkel - Mignola stílusában készült.

Meglepődve tapasztaltam, mekkora kommentcunamit szabadítottam el pár napja azzal a bejegyzésemmel, amiben a M.a.g.u.s.-t a szegény ember AD&D-jének neveztem. Pedig ezzel csak arra céloztam, hogy a Nagy Zöld „kicsi, savanyú, de legalább a miénk” volt, vagyis magyar fejlesztésű szerepjáték lévén nem kellett kismillió angol RPG-kiadványt szótárazva fordítgatni egy jó kis szerepjátékozáshoz. Egyetlen megfizethető árú szabálykönyvvel és a hozzá csomagolt tízoldalúval el lehetett kezdeni a kalandot, és egész nyáron nyomatni az RPG-maratont. Mint ahogy tettük mi is az általános iskolai osztálytársaimmal 12 éves fejjel, a korai Gorduin-regényekben olvasott James Bond-macsóságtól és a tápos ismétlő nyílpuskától megrészegülve:

„Előkapom a hátamra szíjazott shadoni páncéltörőt, és leadok egy figyelmeztető lövést... A FEJÉRE!”

A halál havában kultikus, 1994-es borítófestménye a Boros-Szikszai párostól

Nem gondoltam volna, hogy darázsfészekbe nyúlok, amikor idén áprilisban azt merészeltem leírni itt a Nerdblogon, hogy

a legendás m.a.g.u.s. szerepjáték volt a mi kicsi és savanyú AD&D szabálykönyvünk.

A tanúból kölcsönzött hasonlat végéről sajnos én és a kommentelők is lefelejtették a legfontosabbat: igaz, hogy a M.a.g.u.s. hasonlított egy kicsit a TSR szabálykönyveire, de legalább a miénk volt, egy magyar nyelvű játék, magyar alkotóktól. Azt kétségbe vonni viszont, hogy a M.a.g.u.s szerepjáték szabálykönyv elfes-törpés-élőholtas, generic világát (ami sajnos nyomokban sem tartalmazta a Chapman-regények egyedi ízű, lőporfantasy hangulatát) az AD&D ihlette, nem érdemes. Már csak azért sem, mert maga a brand atyja, Novák Csanád is számtalanszor elmondta és megírta, hogy A kalandorok krónikái bizony Gary Gygax köpönyegéből bújt elő.