Az áprilisban feltámadt Hahota után újabb kultikus ifjúsági magazin tér vissza a régi szép időkből: decembertől, 25 év szünet után újra kapható lesz gyerekkorunk kedvenc képregényújságja, az 1981 és 1992 között megjelenő Kockás! Amiben olyan hősök kalandjait izgulhattuk végig, mint a folyton civakodó Pif és Herkules, a két cowboy, Smith és Wesson, a vagány ősember, Rahan és a kevésbé vagány ősember, a hordáját kereső Taraó, vagy épp Dr. Justice, a kalandor és a WWF-logós trópusi ingben állatokat mentő, orvvadászokkal harcoló Cogan!

Egy jó kalandjáték LucaAarts-logó nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül! Természetesen nálam is, mint szinte minden gémernél, akit a '80-as évek legvégén vagy a '90-es évek eleján-közepén szippantott be a vieojátékok világa, örök kedvenc a Monkey Island, a Day of the Tentacle, a Sam & Max, a Dig, a Loom, az Indiana Jones and the Fate of Atlantis, Full Throttle és a Grim Fandango. A korábbi retrójátékos posztjaim írásakor sorban eszembe jutottak régi, pixelgrafikás gyöngyszemek, meg hogy mennyi órát eltöltöttem velük a gép előtt, és hamar kiderült, hogy van ám élet a LucasArtson túl is – nem is akármilyen! Íme a legnagyobb kedvenceim.

Karton (igazából Karcsi, de utálja, ha így hívják) hat éves, szemüveges kissrác, aki egész nap a számítógép előtt ül és a Plants vs. Zombies-zal játszik,  Matild pedig kilenc éves kislány, és Kartonék fölött lakik a kék-sárga csíkosra festett panelházban. Egy szép napon Karton ágya alól előbújik egy apró, de irgalmatlanul büdös zombi, és a két gyerek segítségét kéri. Így kezdődnek a rövidke kalandok, amelyek során a két gyerek újra és újra megmenti a zombikat.

Lesi Zoltán Karton és Matild - A zombimentők című könyve négy rövidke meséből áll. Felépítésük egyszerű: a Fülinek keresztelt, barátságos zombi a gyerekek segítségét kéri valamilyen vész elhárításában, és néhány oldal alatt megoldódják a problémát, hogy aztán jóízűen ehessék a pizzát. Így csapnak össze a gonosz kerti törpékkel, a túl sok csokit zabáló gonosz tudóssal, és keresik meg a varázsló könyvét, hogy megszabadítsák a zombikat az átoktól. A fejezetek eleje a valóságban játszódik, ám amikor Karton és Matild bemásznak az ágy alá, hogy összezsugorodva a mesék világába kerüljenek - ami gyakorlatilag ugyanaz, mint az igazi, csak más szemszögből nézve - a videojátékokhoz hasonlóan új pálya kezdődik, főellenséggel és más-más nehézségi szinttel. Ez ugyan rendkívül szellemes megoldás, de nem több puszta gegnél: az elbeszélés megmarad a klasszikus mesénél, nem vesz át jól felismerhető, sajátos stílusjegyeket a játékokból. 

Ugyanez igaz a szereplőkre is: ha a zombikat lecserélnénk egyszerű manókra, nem változna érdemben a történet. Így az a fura helyzet áll elő, hogy a Karton és Matild frissnek és modernnek látszik - ez jórészt Lanczinger Mátyás nagyon vicces, képregényes-rajzfilmes illusztrációinak köszönhető-, ám valójában nem az. Néhány poén - például az e-mailezni tanuló virág - zseniális, de sajnos túl kevés van belőlük, ellenben valamiért teli van a könyv régimódi varázslépésekkel (egyet ide-egyet oda-ugrás-pirgéspörgés) és versikékkel. 

A szöveget nagy betűkkel szedték, így a kicsik már önállóan is olvashatják. Fene tudja, esti mesének ajánlható-e, hiszen mégiscsak zombikról szólnak a történetek, akiknek az agyát kukacok zabálják, és folyton lepottyan egy-egy végtagjuk, ráadásul épp az ágy alól másznak elő. Még akkor is, ha ezek barátságos zombik, és harapni is csak köszönésképpen szoktak.

Még a nyáron találtam egy vicces és izgalmas könyvet: Jon Morris The Legion of Regrettable Supervillains: Oddball Criminals from Comic Book History című kötetében összekukázta a legbénább, legnevetségesebb gonosztevőket, a képregény aranykorától kezdve egészen a 80-as évekig. Persze, egy csomó iszonyat béna figura van, a magyarul megjelent képregényekben is találkozhattunk néhánnyal (Rakéta Robi, heló), de a gyűjteményben szereplők tényleg figyelemre méltóan rosszak. És épp emiatt érdekesek. Mutatok is néhányat.

The Balloon Maker

Frankenstein szörnyetege rengeteg történetben szerepelt, 1946-ban pedig egy saját, humoros sorozat címszereplője lett. Dick Briefer elég sajátos humorérzékkel rendelkezett, mert a tizennegyedik számban felbukkanó Hank Gallon, azaz a Ballon Maker egy olyan gonosztevő, aki hihetetlenül groteszk módon gyilkolászik. Konkrétan léggömböt csinál áldozatainak bőréből.

Nemrég bemutattam itt a Nerdblogon három mókásan bizarr játékot, a Kurtant, a Tetrillert és a CD-Mant. Gyerekkoromban rengeteget játszottam ezekkel, és csak később tudtam meg, hogy valójában a Soko-Ban, a Tetris és a Pac-Man másolatai. A mai posztban ismét olyan játékokat elevenítek fel, amelyek szintén egy-egy nagy klasszikus pofátlan lenyúlásaként lettek sikeresek, és én is rengeteg kellemes órát töltöttem el velük a floppylemezeket másolgatós, daliás '90-es évek elején-közepén!

The Great Giana Sisters (1987)

A C64-es platformjátékok nagyasszonya volt a legelső játékélmények egyike – még úgy is, hogy jóformán semmit sem játszottam vele. 1989 körül járhattunk, amikor nagyjából már mindegy volt, hogy a Commodore 64-es gépek COCOM-listás termékek, vagyis a szemét imperialisták népbutító ketyeréi, aminek nincs helye a béketáborban (pláne, hogy volt helyette Videoton TV Computer), mert Bécsből behozva, vagy a nyugati rokonok ajándékaként már simán beszerezhető volt. Hogy, hogy nem, volt egy C64-es a szolnoki Úttörőházban is, rajta a Giana Sisters-zel, amit naná, hogy előszeretettel nyúztak azok az alsósok is, akiket az elfoglalt szüleik beadtak az iskolák nyári napközijébe.

A napközis tanáraink persze hamar rájöttek, hogy a szemközti Úttörőházban sokkal jobban le tudják magukat foglalni a kölykök, hiszen az üres osztálytermekkel és az udvari beton pingpong asztalokkal ellentétben itt volt rex, képmagnó, és egy-két C64-es is. Utóbbiaknál viszont mindig hatalmas gyerektömeg torlódott fel, és így is mindenki csak addig játszhatott, amíg a főszereplő bongyorhajú kiscsaj bele nem esett valami szakadékba. Gyakorlás híján ez nekem sajnos mindig hamar összejött, és sosem volt türelmem kivárni, mert megint rám került a sor. Szóval hagytam inkább a fenébe a Giana Sisterst, és megnéztem a videószobában hangalámonsásos, másolt VHS-kazettán a Terminátort, A világ urait és Terence Hilltől a Szuperzsarut. Az első találkozásom a számítógépes játékokkal tehát egyáltalán nem volt szerelem első látásra. Később pedig, amikor már egyre elterjedtebbek lettek a Nintendók (vagy legalábbis az egyetlen sárga cartridge-en 9999 szuper játékot kínáló Famiclone-ok) kifejezetten megutáltam a Giana Sisterst, mert még nekem is feltűnt, hogy a Mario pofátlan nyúlása.

Klikk ide, és már nosztalgiázhatsz is a C64-es klasszikus PC-s átiratával!

November 5-én jár le az a Kickstarter kampány, amelyen hatezer eurót (kb. 1,9 millió forint) gyűjtenek az eddigi legvastagabb lapozgatós könyv angol nyelvű kiadására. E bejegyzés megírásakor már a kétszerese gyűlt össze az összegnek, és még csaknem két hét van hátra, szóval karácsonyra a németül nem tudók is játszhatják majd a leggrandiózusabb terjedelmű játékkönyvet, ami valaha megjelent.

Persze - ha egy kalandnak tekintjük, és miért ne tekintenénk annak- Steve Jackson jó 2000 fejezetpontos Varázslat-sorozatát nem szárnyalja túl, de a Rider of the Black Sun egy kötetben jelenik meg, és az eredeti német kiadás, a Reiter der schwarzen Sonne: Ein Fantasy-Spielbuch a maga 756 oldalával tényleg brutális terjedelem.

55 évvel ezelőtt, 1962 októberében ezekben a napokban már javában játszották a nagy-britanniai mozik a mozgóképtörténelem legelső Bond-filmjét, a Sean Connery főszereplésével leforgatott Dr. Nót. A filmtörténet harmadik James Bondja, Roger Moore pedig idén októberben lett volna 90 éves, de sajnos márciusban elhunyt.

A két kvázi-jubileum alkalmából a Tilos Rádió Régen minden jobb volt című, kéthetente jelentkező, hátrafelé nyilazós történelmi műsorában tekintettem át Csunderlik Péter történésszel és Laska Pál forgatókönyvíróval a Bond-filmek történetét.

2016 októbere helyett csak idén márciusra készült el a hazai képregénytörténelem egyik legnagyobb horderejű vállalkozása, a Budapest angyala, amit az amerikai karrierjét építgető magyar sztárillusztrátor, Futaki Attila rajzolt meg Tallai Gábor forgatókönyvéből. Akkor miért csak most, fél évvel a megjelenése után írok róla? Mert egyrészt a világ vicce, hogy egy '56-os témájú képregény nem tud elkészülni a forradalom 60. évfordulójára – holott lényegében végtelen mennyiségű közpénzt költhettek el rá, hiszen a forgatókönyvet a Terror Háza programigazgatója írta, a kiadásért pedig a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány és az '56-os Emlékbizottság felelt.

Oké, rendben, elhiszem, hogy nem volt zökkenőmentes a munkafolyamat, hiszen a Terror Házánál nem képregényszerkesztők dolgoznak, ez volt az első ilyen projektjük. Én magam is tisztában vagyok vele, hogy egy mutatós, keménytáblás, színes A4-es album összehozása nem olyan, mint egy fotóautomata, ahol felül bedobom a pénzt alul meg kijön a kép: évek telhetnek el, mire az első forgatókönyvvázlattól eljutunk oda, hogy lefóliázott tízes pakkokban hozzuk el a nyomdából a kész képregényt.

A fő ok, amiért nem foglalkoztam eddig a Budapest angyalával, leginkább az volt, hogy a március 29-én a Terror Házában tartott „premieren” Bayer Zsolt mutatta be Futakiék képregényét.

Kell-e nekem bármilyen szinten is foglalkozni egy olyan képregénnyel, amit az a Bayer Zsolt mutat be a közönségnek, aki pár éve szerencsétlen, ócska fasznak nevezett engem egy publicisztikájában, aztán elküldött a bánatos picsába?

A fura című Fantomatika az első erdélyi képregénysorozat, és egészen sajátos élményt nyújt. A Szabó Kriszta-Sárosi Mátyás alkotópáros talán tudatosan, talán személyes ízlésüktől vezérelve mentek szembe a trendekkel, és egy valódi ínyencséget hoztak létre.

A ponyvalap - izgalmasan hangzik, bár ez még akármit jelenthet, hiszen elég széles a merítés.. Bogárszörnyek, hátirakétás űrhajósok, megmentésre váró nők, fejátültető gonosz tudósok, halálsugár s egyebek - talán ezek juthatnak először a szó hallatán az eszünkbe. Másoknak Lovecraft, Howard novellái, hiszen eredetileg azok is ponyvamagazinokban jelentek meg. A ponyva tehát alapvetően nem minőségjelző, viszont a Fantorzio esetében - valaki magyarázza meg ezt a címet, mert lövésem sincs, mit jelent - akár egy jó kis kibúvó is lehet, hiszen nem ígér semmit, csak puszta szórakozást, aztán ha többet kapunk, még jobban jártunk.

2016-ban bitang jó karácsonya volt a hazai geekeknek, hiszen a Pesti Könyv végre magyarul is kiadta a kultikus noir képregénysorozat, a Blacksad első kötetét, idén pedig gyereknapi ajándékként megkaptuk a Hófehér nemzet alcímet viselő második részt is (és már a harmadikra sem kellett sokat várni).

Ha ősz, akkor Őszi Képregénybörze! Ezúttal viszont egy vadonatúj helyen, a budapesti Nagykörútól nem messze, a 4-6-os villamos Wesselényi utcai megállójánál lévő Barcsay utcában (1073 Budapest, Barcsay u. 5.) található iskolában gyűlhet majd össze minden magyar geek.

A hajdani Kandi Lapokat cserélgetős bolhapiacból egyre inkább egy komoly geek vásárrá fejlődő rendezvényhez időzítve természetesen rengeteg izgalmas újdonság jelenik meg idén is. Máris mutatjuk a hét legizgalmasabbat, amit minden rajongónak kötelező lesz beszereznie vasárnap!

Egy korábbi retrójáték-posztban már megírtam, hogy 1992 előtt még csak néhány videojátékot ismertem: azokat, amiket a haverok a C64-es osztálytársamnál nyúztak, és sosem engedtek át nekem (Barbarian, Giana Sisters és társai) meg az otthoni Videoton TV Computerünkhöz szerzett Áttörést, ami egy oldalnézetes űrhajós ügyességi játék volt. Ebben az ingerszegény játékkörnyezetben igazi felüdülés volt, amikor apu a '92-es nyári szünetre elhozott egy PC-t a szakközépiskolából, ahol tanított, csupa olyan kultikus játékkal, mint a Prince of Persia, a Centurion vagy a Gobliiins.

Valamint a Kurtan, a Tetriller és CD-Man amiket a mai napig nagy klasszikusokként őrzök az emlékeimben – holott valójában sosem voltak azok. Gyerekként bitang nehezek voltak, így sosem tudtam végigjátszani egyiket sem, de szerencsére ma már a böngészőben is elindíthatom őket, ha egy kis nosztalgiázásra (vagy munkakerülésre) vágyok.