A Haragban a világgal és a West Side Story hírers főhősnőjének, Natalie Woodnak (aki akkor halt meg, amikor a féltékeny férje, Robert Wagner összebalhézott Christopher Walkennel Wood miatt egy hajón) van egy húga is: a Playboynak levetkőző Bond-lány, Lana Wood!

Lana Wood már 10 évesen szerepelt Az üldözők című John Ford-westernben. Ez volt egyébként az a kultfilm, amiből George Lucas kölcsönvette a "Bocs vénember, nem mehetek veled megmenteni a világot, vissza kell mennem a szüleimhez! Jaj, de a szüleimet megölték! Akkor mégis veled megyek, öreg!"-fordulatot a Star Warshoz! Később olyan sikersorozatokban is szerepelt, mint a Hosszú forró nyár vagy a Wild Wild West, de ahogy mondani szokás: a nagy áttörést az 1971-es Gyémántok az örökkévalóságnak hozta meg neki.

Ebben ő alakította Plenty O'Toole-t, aki a gigadekoltázsát bedobva próbált nyerni egy Las Vegas-i kaszinóban, majd kavar egyet Bonddal, de végül két hülye bérgyilkos kidobja a Whyte House Hotel egyik szobájából a medencébe, és szörnyethal. A film további érdekessége, hogy a színésznő összejött a forgatáson a Bond franchise-hoz frissen visszatérő Sean Connery-vel, pedig ő ekkor még nős volt, mivel Diane Cilentótól csak 1973-ban vált el (ráadásul Connery állítólag a forgatások szünetében a másik Bond-lányt, Jill St Johnt is ágyba vitte). 

Talán a skót akciósztár személyesen akarta ellenőrizni Lana Wood testi adottságait a szerephez? A Bond-legendárium szerint ugyanis a színésznő azért került be a filmbe, mert a 007-es széria egyik producere, Cubby Broccoli meglátta őt a Playboyban:

Később egyébként a Satan's Mistressben is ledobta a textilt.

Az 1971-es Playboy-címlap és a Gyémántok az örökkévalóságnak sikere után azonban egyáltalán nem ívelt fel rakétaként Lana Wood karrierje.

Bár szerepelt két Starsky&Hutch-epizódban, és a mai napig hívják forgatásokra, ezek többnyire mind olyan beszédes című, ZS-kategóriás alkotások, mint a Szürkesas, vagy a State of Hate.

Végezetül íme a szokásos retrócikk 2006-ból, amikor egy egyhetes Bond-maraton után ezt írtam:

A sorban hatodik Bond-film, az 1969-es Őfelsége titkosszolgálatában korántsem bizonyult akkora kasszasikernek, mint ahogyan azt a vágóból lett kísérletező kedvű rendező, Peter Hunt szerette volna. A kritika alapvetően két ponton támadta a filmet: a történet túlságosan brit, George Lazenby viszont egyáltalán nem az.

A producerek persze csak egy pillanatig estek kétségbe e vádak hallatán. Mivel továbbra sem tettek le abbéli szándékukról, hogy filmre vigyék az össze Fleming-regényt, azonnal beindult a válságmenedzselés. Az On Her Majesty's Secret Service csúfos kudarcát ráfogták Lazenbyre, majd gyorsan megszabadultak tőle.

A Bond-széria amerikanizálása jegyében ezúttal egy olyan történetet kerestek, amelyik nem az egykori gyarmatokon játszódik - a Diamonds Are Forever épp megfelelő volt a Las Vegas-i helyszíneivel. Sokáig úgy volt, hogy a főszerepet egy amerikai sztár, John Gavin játssza majd, ám az utolsó utáni pillanatban sikerült rávenni Sean Conneryt, hogy kilenc évvel az első, és öt évvel az utolsó Bond-filmje után még egyszer és utoljára öltse magára a 007-es hófehér szmokingját, csavarja fel a hangtompítót a Walther PPK-ra, és tömje tele a zsebeit Q kütyüivel.

Connery visszatérése nem volt olcsó mulatság, ráadásul a pocakosodó skót kikötötte, hogy ha a forgatás akár egyetlen nappal is túllépi a tervezett tizennyolc hetet, a készítők fájdalomdíjat fizetnek neki. Emellett ígéretet kapott arra is, hogy két filmet is csinálhat majd a United Artist pénzügyi támogatásával, melyekben teljesen szabad kezet kap: rendezhet, főszerepet játszhat, és beleszólhat a forgatókönyvbe. A "vissza a gyökerekhez!" elv jegyében a Diamonds Are Forever-höz sikerült megnyerni a Goldfinger rendezőjét, Guy Hamiltont is - bár utólag kijelenthetjük, hogy munkája során ő is ugyanúgy feszegetni kezdte a műfajhatárokat, mint az előző film rendezője.

A Gyémántok az örökkévalóságnak ugyanis inkább hasonlít egy rosszul összerakott kémfilm-paródiára, mint a Goldfinger (vagy a szintén nagysikerű Thunderball) szellemiségét folytató akció-krimire. Hamilton és a forgatókönyvírók (Richard Maibaum és Tom Mankiewicz) úgy okoskodtak, hogy ha a szuperkütyüket szinte teljes mértékben hanyagoló, frissen házasodott 007-es melodrámája megbukott a mozipénztáraknál és a kritikusok előtt, akkor ide ismét a laza erkölcsű, akasztófahumorú Bond kell - és a szerkentyűkkel sem szabad spórolni. Így aztán a gyémántcsempészek nyomában loholva Őfelsége titkosügynöke először egy butácska kaszinótündér (Lana Wood), majd egy butácska ékszertolvaj (Jill St. John) ágyában köt ki, csáklyavető pisztolya segítségével lengedezik Indiana Jones-módjára egy Las Vegas-i toronyház tetején, egy titkos kutatóbázisról ellopott holdjáró kompon száguldozik a nevadai sivatagban - és a film végére megakadályozza, hogy egy pusztító lézersugárral felszerelt műhold, nyakló nélkül robbantgassa fel az amerikai rakétákat, szovjet tengeralattjárókat és a kínai néphadsereget.

Utóbbi űrjátékszer egyébként Blofeldé (akit ezúttal Charles Gray alakít, sajnos lényegesen rosszabbul, mint elődei). A SPECTRE örökös ura nem elégszik meg annyival, hogy a dél-afrikai gyémántkereskedelem és a Whyte Techtronics nevezetű magán-kutatólaboratórium is az ő kezében legyen, neki az egész világ kell, lehetőleg azonnal. A laborba csempészett drágakövek segítségével összerakott műholdat Föld körüli pályára állítva, egy távoli olajfúró toronyból (narancssárga gumicsizmás zsoldosokkal körbevéve) fenyegeti a nagyhatalmakat - egészen addig, amíg fel nem bukkan a színen a brit szuperügynök, no meg egy köteléknyi katonai helikopter.

Egy ilyen történetváz kiválóan alkalmas lenne egy Dr. No-, vagy Csak kétszer élsz-jellegű, látványos "világzsarolós" Bond-filmhez - Guy Hamilton azonban sorozatban hagyja ki a ziccereket. A film tele van fölösleges és értelmetlen jelenetekkel (pl. verekedés a liftben, funkciótlan autós üldözés a Las Vegas-i rendőrökkel, stb.), ráadásul a főgonosz bérgyilkosai (két igazi klinikai eset) rendszerint érthetetlenül bonyolult (olykor egyenesen idétlen) módszerekkel ölik meg sorra az utolsó jelentéktelen, szürke mellékszereplőt is, akinek köze van a csempészett gyémántokhoz.

Rajzfilmekben látható, BANG!-feliratos zászlót kilövő pisztolyokkal hadonásznak, rosszcsont gyerekek módjára skorpiót csúsztatnak ellenfelük inge alá, amíg az nem figyel oda - vagy épp úgy próbálják eltenni láb alól az ájult Bondot, hogy bedugják egy csődarabba egy sivatagi kőolajvezeték építésénél. Szerencsére az Oroszországból szeretettel bérgyilkosához hasonlóan ők sem tudják, milyen bor dukál egy elegáns vacsorához - bár ezt a hibát sajnos csak a film végén követik el, pedig hamarabb is távozhattak volna az élők sorából. Guy Hamilton ezzel a néha morbid, néha teljesen eszement, paródia-jellegű stílussal nem szárnyalta ugyan túl a Goldfingert, de sikeresen megalapozta a későbbi, Roger Moore nevével fémjelzett humoros Bond-epizódok hangulatát.

Gyémántok az örökkévalóságnak / Diamonds Are Forver (1971) - Ítélet:

 

  

A Heti Bond-lány alrovat előző bombanői:

• Ursula Andress
• Tanya Roberts
• Martine Beswick
• Honor Blackman
• Margaret Nolan
• Claudine Auger
• Luciana Paluzzi
• Molly Peters
• Mie Hama
• Akiko Wakabayashi
• Karin Dor
• Joanna Lumley
• Diana Rigg

TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ JAMES BONDOS, STAR WARSOS, BUD SPENCERES ÉS VICO-FILMES RETRÓKONTENT NÉLKÜL!