Ingyenesen beszerezhető a GOG-on a világ legszebb kalandjátéka, a Syberia – de már csak pár óráig. Úgyhogy húzzon bele mindenki, aki szeretné nulla forintból újrajátszani a fiatal amerikai ügyvédnő, Kate Walker kalandjait, egy borongósan is szép, kerregő-csattogó fogaskerekes gépezetekkel teli, sosemvolt steampunk Európában!
Legutóbb a három kedvenc nem LucasArts-os point&click kalandjátékomról, a Future Warsról, a Shadow of the Cometről és a Beneath a Steel Sky-ról írtam. Sokáig agyaltam, mik legyenek abban a posztban, hiszen a kedvenc kalandjátékaim mind George Lucas számítógépes műhelyében készültek: a Monkey Island, a Day of the Tentacle, a Sam & Max, a Dig, a Loom, az Indiana Jones and the Fate of Atlantis, a Full Throttle és a Grim Fandango számomra mind-mind a műfaj abszolút királyai.
Az áprilisban feltámadt Hahota után újabb kultikus ifjúsági magazin tér vissza a régi szép időkből: decembertől, 25 év szünet után újra kapható lesz gyerekkorunk kedvenc képregényújságja, az 1981 és 1992 között megjelenő Kockás! Amiben olyan hősök kalandjait izgulhattuk végig, mint a folyton civakodó Pif és Herkules, a két cowboy, Smith és Wesson, a vagány ősember, Rahan és a kevésbé vagány ősember, a hordáját kereső Taraó, vagy épp Dr. Justice, a kalandor és a WWF-logós trópusi ingben állatokat mentő, orvvadászokkal harcoló Cogan!
Halle Berry és Rosamund Pike bemutatásával ki is veséztük a Pierce Brosnan-korszak összes Bond-opuszát, eljött hát az idő, hogy a baltaarcú Daniel Craigről, valamint a filmjeiben őt körülvevő, dekoratív hölgykoszorúról is ejtsünk pár szót. A 2006-os Casino Royale idején szegény Craig és maga a franchise is kapott hideget-meleget: a rajongók szerint a 007-es brand meggyalázása volt a kifinomultan elegáns Brosnan után egy tagbaszakadt, markáns arcú brit sztárt megtenni Bondnak, aki a szőke hajával és kék szemével inkább hasonlít egy náci tisztre vagy egy ukrán verőlegényre, mint szmokingos angol szuperkémre – sokan egyenesen James Blond-nak gúnyolták.
A Casino Royale annak idején elemi erővel zúzta szét és építette fel újra a Bond-mítoszt. Nem volt benne se Moneypenny, se, Q, se szuperkütyük, a 007-est egyáltalán nem érdekelte, hogy rázva vagy keverve kapja-e a vodka martinit (csak adják már!), és csak az epikus fináléban mutatkozott be úgy, hogy „Bond. James Bond.” Az idő viszont a producereket igazolta, mert a film kasszasiker lett, Daniel Craig pedig szinte azonnal felverekedte magát a Ki a legjobb James Bond?-szavazások dobogós helyeire (a Nerdblog két héttel ezelőtti szavazásán is ő lett Brosnan után a második legnnagyobb kedvenc). A siker alighanem annak volt köszönhető, hogy egy kiváló eredetsztorit kaptunk. Amolyan „0. Bond-filmet”, amiben megtudhattuk, hogyan lett egy frissen kiképzett, bumfordi titkosügynök-jelöltből az a pókerasztaloknál bombanőkkel flörtölgető, a világon bárhol bevethető, profi problémamegoldó, akit Dr. Nóban ismerhettünk meg Sean Connery képében. Ráadásul Craig 007-es nemcsak a Connery-féle, szőrös ősmacsó Bondját vitte tovább, hanem Timothy Dalton érzékeny, sebezhető titkosügynökét is, aki azért olyan tapló és lekezelő a nőkkel, mert élete szerelme az első kiemelten fontos küldetése során elég csúnyán átverte, ráadásul a nő bele is halt abba, hogy a maffia zsoldjában állt. Ezt a kulcsfontosságú Bond-lányt alakította Eva Green.
Egy jó kalandjáték LucaAarts-logó nélkül olyan, mint a Dallas Bobby nélkül! Természetesen nálam is, mint szinte minden gémernél, akit a '80-as évek legvégén vagy a '90-es évek eleján-közepén szippantott be a vieojátékok világa, örök kedvenc a Monkey Island, a Day of the Tentacle, a Sam & Max, a Dig, a Loom, az Indiana Jones and the Fate of Atlantis, Full Throttle és a Grim Fandango. A korábbi retrójátékos posztjaim írásakor sorban eszembe jutottak régi, pixelgrafikás gyöngyszemek, meg hogy mennyi órát eltöltöttem velük a gép előtt, és hamar kiderült, hogy van ám élet a LucasArtson túl is – nem is akármilyen! Íme a legnagyobb kedvenceim.
Karton (igazából Karcsi, de utálja, ha így hívják) hat éves, szemüveges kissrác, aki egész nap a számítógép előtt ül és a Plants vs. Zombies-zal játszik, Matild pedig kilenc éves kislány, és Kartonék fölött lakik a kék-sárga csíkosra festett panelházban. Egy szép napon Karton ágya alól előbújik egy apró, de irgalmatlanul büdös zombi, és a két gyerek segítségét kéri. Így kezdődnek a rövidke kalandok, amelyek során a két gyerek újra és újra megmenti a zombikat.
Lesi Zoltán Karton és Matild - A zombimentők című könyve négy rövidke meséből áll. Felépítésük egyszerű: a Fülinek keresztelt, barátságos zombi a gyerekek segítségét kéri valamilyen vész elhárításában, és néhány oldal alatt megoldódják a problémát, hogy aztán jóízűen ehessék a pizzát. Így csapnak össze a gonosz kerti törpékkel, a túl sok csokit zabáló gonosz tudóssal, és keresik meg a varázsló könyvét, hogy megszabadítsák a zombikat az átoktól. A fejezetek eleje a valóságban játszódik, ám amikor Karton és Matild bemásznak az ágy alá, hogy összezsugorodva a mesék világába kerüljenek - ami gyakorlatilag ugyanaz, mint az igazi, csak más szemszögből nézve - a videojátékokhoz hasonlóan új pálya kezdődik, főellenséggel és más-más nehézségi szinttel. Ez ugyan rendkívül szellemes megoldás, de nem több puszta gegnél: az elbeszélés megmarad a klasszikus mesénél, nem vesz át jól felismerhető, sajátos stílusjegyeket a játékokból.
Ugyanez igaz a szereplőkre is: ha a zombikat lecserélnénk egyszerű manókra, nem változna érdemben a történet. Így az a fura helyzet áll elő, hogy a Karton és Matild frissnek és modernnek látszik - ez jórészt Lanczinger Mátyás nagyon vicces, képregényes-rajzfilmes illusztrációinak köszönhető-, ám valójában nem az. Néhány poén - például az e-mailezni tanuló virág - zseniális, de sajnos túl kevés van belőlük, ellenben valamiért teli van a könyv régimódi varázslépésekkel (egyet ide-egyet oda-ugrás-pirgéspörgés) és versikékkel.
A szöveget nagy betűkkel szedték, így a kicsik már önállóan is olvashatják. Fene tudja, esti mesének ajánlható-e, hiszen mégiscsak zombikról szólnak a történetek, akiknek az agyát kukacok zabálják, és folyton lepottyan egy-egy végtagjuk, ráadásul épp az ágy alól másznak elő. Még akkor is, ha ezek barátságos zombik, és harapni is csak köszönésképpen szoktak.
Még a nyáron találtam egy vicces és izgalmas könyvet: Jon Morris The Legion of Regrettable Supervillains: Oddball Criminals from Comic Book History című kötetében összekukázta a legbénább, legnevetségesebb gonosztevőket, a képregény aranykorától kezdve egészen a 80-as évekig. Persze, egy csomó iszonyat béna figura van, a magyarul megjelent képregényekben is találkozhattunk néhánnyal (Rakéta Robi, heló), de a gyűjteményben szereplők tényleg figyelemre méltóan rosszak. És épp emiatt érdekesek. Mutatok is néhányat.
Frankenstein szörnyetege rengeteg történetben szerepelt, 1946-ban pedig egy saját, humoros sorozat címszereplője lett. Dick Briefer elég sajátos humorérzékkel rendelkezett, mert a tizennegyedik számban felbukkanó Hank Gallon, azaz a Ballon Maker egy olyan gonosztevő, aki hihetetlenül groteszk módon gyilkolászik. Konkrétan léggömböt csinál áldozatainak bőréből.
Nemrég bemutattam itt a Nerdblogon három mókásan bizarr játékot, a Kurtant, a Tetrillert és a CD-Mant. Gyerekkoromban rengeteget játszottam ezekkel, és csak később tudtam meg, hogy valójában a Soko-Ban, a Tetris és a Pac-Man másolatai. A mai posztban ismét olyan játékokat elevenítek fel, amelyek szintén egy-egy nagy klasszikus pofátlan lenyúlásaként lettek sikeresek, és én is rengeteg kellemes órát töltöttem el velük a floppylemezeket másolgatós, daliás '90-es évek elején-közepén!
A C64-es platformjátékok nagyasszonya volt a legelső játékélmények egyike – még úgy is, hogy jóformán semmit sem játszottam vele. 1989 körül járhattunk, amikor nagyjából már mindegy volt, hogy a Commodore 64-es gépek COCOM-listás termékek, vagyis a szemét imperialisták népbutító ketyeréi, aminek nincs helye a béketáborban (pláne, hogy volt helyette Videoton TV Computer), mert Bécsből behozva, vagy a nyugati rokonok ajándékaként már simán beszerezhető volt. Hogy, hogy nem, volt egy C64-es a szolnoki Úttörőházban is, rajta a Giana Sisters-zel, amit naná, hogy előszeretettel nyúztak azok az alsósok is, akiket az elfoglalt szüleik beadtak az iskolák nyári napközijébe.
A napközis tanáraink persze hamar rájöttek, hogy a szemközti Úttörőházban sokkal jobban le tudják magukat foglalni a kölykök, hiszen az üres osztálytermekkel és az udvari beton pingpong asztalokkal ellentétben itt volt rex, képmagnó, és egy-két C64-es is. Utóbbiaknál viszont mindig hatalmas gyerektömeg torlódott fel, és így is mindenki csak addig játszhatott, amíg a főszereplő bongyorhajú kiscsaj bele nem esett valami szakadékba. Gyakorlás híján ez nekem sajnos mindig hamar összejött, és sosem volt türelmem kivárni, mert megint rám került a sor. Szóval hagytam inkább a fenébe a Giana Sisterst, és megnéztem a videószobában hangalámonsásos, másolt VHS-kazettán a Terminátort, A világ urait és Terence Hilltől a Szuperzsarut. Az első találkozásom a számítógépes játékokkal tehát egyáltalán nem volt szerelem első látásra. Később pedig, amikor már egyre elterjedtebbek lettek a Nintendók (vagy legalábbis az egyetlen sárga cartridge-en 9999 szuper játékot kínáló Famiclone-ok) kifejezetten megutáltam a Giana Sisterst, mert még nekem is feltűnt, hogy a Mario pofátlan nyúlása.
Klikk ide, és már nosztalgiázhatsz is a C64-es klasszikus PC-s átiratával!
November 5-én jár le az a Kickstarter kampány, amelyen hatezer eurót (kb. 1,9 millió forint) gyűjtenek az eddigi legvastagabb lapozgatós könyv angol nyelvű kiadására. E bejegyzés megírásakor már a kétszerese gyűlt össze az összegnek, és még csaknem két hét van hátra, szóval karácsonyra a németül nem tudók is játszhatják majd a leggrandiózusabb terjedelmű játékkönyvet, ami valaha megjelent.
Persze - ha egy kalandnak tekintjük, és miért ne tekintenénk annak- Steve Jackson jó 2000 fejezetpontos Varázslat-sorozatát nem szárnyalja túl, de a Rider of the Black Sun egy kötetben jelenik meg, és az eredeti német kiadás, a Reiter der schwarzen Sonne: Ein Fantasy-Spielbuch a maga 756 oldalával tényleg brutális terjedelem.
55 évvel ezelőtt, 1962 októberében ezekben a napokban már javában játszották a nagy-britanniai mozik a mozgóképtörténelem legelső Bond-filmjét, a Sean Connery főszereplésével leforgatott Dr. Nót. A filmtörténet harmadik James Bondja, Roger Moore pedig idén októberben lett volna 90 éves, de sajnos márciusban elhunyt.
A két kvázi-jubileum alkalmából a Tilos Rádió Régen minden jobb volt című, kéthetente jelentkező, hátrafelé nyilazós történelmi műsorában tekintettem át Csunderlik Péter történésszel és Laska Pál forgatókönyvíróval a Bond-filmek történetét.
2016 októbere helyett csak idén márciusra készült el a hazai képregénytörténelem egyik legnagyobb horderejű vállalkozása, a Budapest angyala, amit az amerikai karrierjét építgető magyar sztárillusztrátor, Futaki Attila rajzolt meg Tallai Gábor forgatókönyvéből. Akkor miért csak most, fél évvel a megjelenése után írok róla? Mert egyrészt a világ vicce, hogy egy '56-os témájú képregény nem tud elkészülni a forradalom 60. évfordulójára – holott lényegében végtelen mennyiségű közpénzt költhettek el rá, hiszen a forgatókönyvet a Terror Háza programigazgatója írta, a kiadásért pedig a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány és az '56-os Emlékbizottság felelt.
Oké, rendben, elhiszem, hogy nem volt zökkenőmentes a munkafolyamat, hiszen a Terror Házánál nem képregényszerkesztők dolgoznak, ez volt az első ilyen projektjük. Én magam is tisztában vagyok vele, hogy egy mutatós, keménytáblás, színes A4-es album összehozása nem olyan, mint egy fotóautomata, ahol felül bedobom a pénzt alul meg kijön a kép: évek telhetnek el, mire az első forgatókönyvvázlattól eljutunk oda, hogy lefóliázott tízes pakkokban hozzuk el a nyomdából a kész képregényt.
A fő ok, amiért nem foglalkoztam eddig a Budapest angyalával, leginkább az volt, hogy a március 29-én a Terror Házában tartott „premieren” Bayer Zsolt mutatta be Futakiék képregényét.
Kell-e nekem bármilyen szinten is foglalkozni egy olyan képregénnyel, amit az a Bayer Zsolt mutat be a közönségnek, aki pár éve szerencsétlen, ócska fasznak nevezett engem egy publicisztikájában, aztán elküldött a bánatos picsába?
A fura című Fantomatika az első erdélyi képregénysorozat, és egészen sajátos élményt nyújt. A Szabó Kriszta-Sárosi Mátyás alkotópáros talán tudatosan, talán személyes ízlésüktől vezérelve mentek szembe a trendekkel, és egy valódi ínyencséget hoztak létre.
A ponyvalap - izgalmasan hangzik, bár ez még akármit jelenthet, hiszen elég széles a merítés.. Bogárszörnyek, hátirakétás űrhajósok, megmentésre váró nők, fejátültető gonosz tudósok, halálsugár s egyebek - talán ezek juthatnak először a szó hallatán az eszünkbe. Másoknak Lovecraft, Howard novellái, hiszen eredetileg azok is ponyvamagazinokban jelentek meg. A ponyva tehát alapvetően nem minőségjelző, viszont a Fantorzio esetében - valaki magyarázza meg ezt a címet, mert lövésem sincs, mit jelent - akár egy jó kis kibúvó is lehet, hiszen nem ígér semmit, csak puszta szórakozást, aztán ha többet kapunk, még jobban jártunk.
