Az Agave minden Könyvhétre kijön egy-egy olyan magyar regénnyel, amely bevett zsánereket ültet át hazai környezetbe. Adtak ki jót és rosszat egyaránt, némelyik érthető módon, másik méltánytalanul tűnt el a süllyesztőben, ám az idei nagy dobás, Veres Attila Odakint sötétebb című regényének marketingjét jól megtolta a kiadó, így sokan várták az elsőkönyves szerző művét. Már csak azért is, mert a weird és a Lovecraft-féle kozmikus horror zsánerét eddig nem nagyon helyezték magyarországi helyszínekre. (Vagy ha igen, a szűk szubkultúrán kívül nem sokan tudtak róla.)
Faniszló Ádám iszonyatosan jó borítót csinált a regényhez - olyat, ami masszívan kitűnik a tömegből, és akár az is izgatottan lapoz bele, aki még egyáltalán nem hallott a könyvről. A kíváncsiságot csak fokozza a fülszöveg: különös, csápos állatok jelennek meg egyik pillanatról a másikra, és noha már több mint három évtizede jelen vannak, alig tudni róluk valamit.
A főhős, Gábor, teljesen átlagos figura, nem is túl érdekes, aki egy szakítás után próbálja rendberakni magát, és hogy valamelyest elviselhetőbb legyen az egész, elvállal egy gondozói melót az isten háta mögött. A cellofoidáknalk nevezett lényeket kell eteni és takarítani utánuk. Berendezkedik a szegényes telepen, csinálja a nem túl izgalmas dolgát, miközben egyre furább dolgok történnek körülötte. Ugyan nem túl cselekményes a regény első fele, de Veres kiváló érzékkel adagolja a történet előrehaladtával az egyre nyugtalanítóbb rejtélyeket. A különös hangulatot pedig kifejezetten izgalmassá teszi, hogy maguk a lények halál aranyosak: csáposak, ronda szájszervük van, meg egyébként is rusnyák, de egyikük labdázni szeret, a másikuk enni, a harmadik pedig különösen élvezi, ha felveszik, vagy a hasát (vagy mijét) vakargatják.
A regény nem túl akciódús első felét öröm olvasni, egészen különleges élményt nyújt, a fejezetek elején szereplő fiktív idézetek a cellofoidák megjelenésének társadalmi, gazdasági, politikai, mi több, művészi hatásáról - akár létező személyektől is - pedig egész egyszerűen zseniálisak.
Aztán hirtelen, egy merész és kétségkívül eredeti húzással új főszereplőt kapunk, és az addig kitűnő regény átcsap valami egészen másba. A weirdet felváltja a kozmikus horror, a hangnem és a nyelvezet is megváltozik, és gajra megy minden, amit Veres addig szépen felépített..
Van az a rossz beidegződés, hogy ha valami ősöreg és gonosz, akkor valahogy a szövegnek is ki kell fejeznie a dolog mindenhatóságát, végtelenségét és időn túliságát. Ezt persze lehet jól csinálni, és lehet rosszul is. Egy idő után még Lovecraft is önmaga paródiájává válik, pedig halálosan komolyan veszi magát - szerintem ezért is lehet csak módjával olvasni a novelláit, mert egy idő után röhejessé válik az, ami kisebb dózisban tökéletesen működik, és valóban félelmetes.
Veres elköveti ezt a hibát, és nem fogja magát vissza: a regény utolsó harmada szinte már olvashatatlan a lírainak gondol és rendkívül komolynak, fajsúlyosnak szánt szövegével, ami pedig nem több idegesítő művészkedésnél. A történetbeli váltás is olyan hirtelen történik, hogy - bár a meglepetés ereje működik - a szerző gyakorlatilag belerondít a saját regényébe. Egy-két remek ötlet kivételével Veres elkapkodja a végjátékot, öncélúan brutális jelenetekkel pakolja tele, a lények eredetére és funkciójára is elég döcögős/béna magyarázatot ad, és az addig kiváló regény dühítően rossz lesz.
A szerző túl nagyot akart mondani, de csak az lett belőle, hogy a végére fullba nyomta a kretént - pedig ha megmarad a történet első felének hangulatánál, nyelvénél, titokzatosságánál, akkor az Odakint sötétebb a magyar fantasztikus zsánerirodalom emlékezetes, kitűnő darabja lett volna.
