Ursula Andress,Tanya Roberts, Martine Beswick, Honor Blackman, Margaret Nolan, Claudine Auger, Luciana Paluzzi, Molly Peters, Mie Hama, Akiko Wakabayashi, Karin Dor, Joanna Lumley, Diana Rigg, Lana Wood és Jill St. John után ezúttal a Roger Moore nevével fémjelzett korszak egyik legdögösebb Bond-lányával, Jane Seymourral folytatódik cikksorozatunk.

A gyönyörű brit színésznő már 20 évesen, 1971-ben világsztár lett az Onedin családdal, amit nálunk is nagy sikerrel vetített a tévé (Jane Seymour Emma Callont alakította).

Pont a hajókázós tévésorozat sikere miatt hívták be őt a Sean Connery-korszak utáni első, új Bond-filmbe.

Amiben ugye már a szintén a tévésorozatok világából érkező Roger Moore, az Angyal és a Minden lében két kanál főszereplője volt Őfelsége legjobb titkosügynöke.

Seymour alakította a hamvas szépségű Solitaire-t, a vudu papokkal cimboráló karibi gengsztervezér, Kananga fogságában sínylődő, gyönyörű kártyajóst:

Akinek azóta is bérelt helye van a 10 legdögösebb Bond-lány-típusú toplistákban.

Jane Seymour ráadásul sok kolléganőjétől eltérően igen jól sáfárkodott a Bond-film után nyakába szakadt médiafelhajtással, és a mai napig sűrűn foglalkoztatott színésznő.

Az 1977-es Szinbádban például Farah hercegnőként domborított:

Ebben a grandiózus kalandfilmben egyébként volt egy szolid meztelen jelenete is:

És az eredeti, 1978-as Battlestar Galacticában is megkapta a dögös és vagány űrhajósnő, Serina szerepét:

De emlékezetes alakítást nyújtott az Édentől keletre 1981-es feldolgozásában is:

1987-ben a Playboyba is bekerült, bár sosem vetkőzött le teljesen meztelenre.

Rajongói legnagyobb bánatára...

A 2005-ös Ünneprontók ünnepében viszont ledobta a textilt - ez volt az a felejthető vígjáték, amiben Owen Wilson nagy duzzogva megcsöcsörészte az 54 éves színésznőt:

Aki szinte majdnem így nézett ki a filmben:

Végezetül íme a lassan 10 éves cikkem az Élni és halni hagyniról:

A Gyémántok az örökkévalóságnak után az addigi James Bond, Sean Connery végérvényesen úgy döntött, szögre akasztja a 007-es elegáns öltönyét és megbízható Walther PPK-ját. (Tíz évvel későbbi visszatérése a Never Say Never Again-nel csupán Kevin McClory ügyes sáfárkodása a Fleming regények szerzői jogával - az 1983-as év "hivatalos Bond-filmje" majd az Octopussylesz.) Connery egy interjújában elmondta: minden vágya az volt, hogy saját golfpályája és saját bankja legyen. Mivel a '70-es évek elejére már mindkettővel rendelkezett, teljesen fölöslegesnek érezte Bond-filmek forgatásával múlatni az időt. A készítők így kénytelen voltak új 007-es után nézni.

A keresés nem tartott túl sokáig, mivel már a Dr. Noelőkészületei idején felfigyeltek egy fiatal angol színészre - aki időközben hihetetlen népszerűségre tett szert Az Angyal (The Saint) című tévésorozattal. Simon Templar egyfajta modernkori Robin Hood volt, azzal a különbséggel, hogy a meglopott gazdagok javaiból a szegényeknek nem adott semmit. A szereplőre jellemző kifinomult humor és elegáns megjelenés ideális 007-es ügynökké tette Roger Moore-t, jóllehet, neki és a Bond-stábnak igyekeznie kellett, nehogy a jellegzetes szemöldökfelvonás és a hihetetlen kalandok láttán a néző úgy érezze, Az Angyal egyik epizódját nézi éppen a moziban. Ráadásul arra is kínosan ügyelni kellett, hogy a Moore-féle Bond ne a korábbi Connery-Bond utánzata legyen, "angyalibb arccal" - és határozottan kevesebb testszőrzettel.

A különbségek kihangsúlyozása miatt az alkotók elhagyták a Sean Connery-hez köthető, jellegzetes ügynök-allűröket (például a Live And Let Die-ban Bond egyszer sem kér vodka-martinit), ám eme "szentségtörések" ellenére az új színészt meglepően hamar elfogadta a közönség. Olyannyira, hogy sokaknak Roger Moore finom humora sokkal szimpatikusabb Bond-vonássá vált, mint a korábbi színész nyers skótsága. (A sokadik Roger Moore-film után már megfigyelhető egy olyan tendencia, hogy ha mondjuk Bond egy csinos kémnővel kerül szembe, aki egy apró pisztolyt fog rá, akkor a jelenet a két színész esetében kétféleképp folytatható. Moore Bondként elsüt valami szellemességet, majd megcsókolja a nőt - míg Connery alighanem szó nélkül felpofozza, mielőtt ágyba vinné...)

Az 1973-as Live And Let Die nem spórol az eredeti Fleming-regények egyik legfontosabb elemével, a Karib-tengeri szigetvilág izgalmainak bemutatásával. Táncoló jamaicaiak színes forgataga, misztikus woodoo-szertartások, cápák, aligátorok, mérgeskígyók, trópusi drogok, motorcsónakos üldözés... Minden együtt van egy kiváló filmhez - sajnos azonban az eredmény inkább hasonlít azokra a népszerű, régi kalandfilmekre, amelyekből Spielberg és Lucas is merítettek az Indiana Jones-filmek készítésekor. Ráadásul az Élni és halni hagyni-ból sok olyan elem hiányzik, ami a kötelező jamaicai helyszínen túl Bond-történetté tesz egy Bond-történetet - pedig Guy Hamilton rendezőnek (különösen egy Goldfinger és egy Diamonds Are Foreverlevezénylése után) elvileg kisujjból kéne kiráznia az ilyesmit.

Mivel indít egy "tipikus" Bond-film? Mini-történettel, ahol a derék 007-est láthatjuk, amint felrobbant valamit, vagy leszámol valakivel - mintha csak egy régivágású kalandfilm-sorozat előző részének végét csíptük volna el. Ez az Élni és halni hagyni-ból teljességgel hiányzik, helyette kapunk egy ENSZ-közgyűlést (magyar felszólalóval és nevetségesen bárgyú gyilkossággal); egy New Orleans-i jazz-temetést (amely szó szerint gyilkos humorával - "Ki a megboldogult?" "Maga..." - már előrevetíti az egész film könnyed hangvételét), és egy félelmetes emberáldozós jelenetet San Monique szigetén, a már említett kalandfilmes stílusban. A szokásos, formás női idomokra vetített betűkkel operáló főcím után Bond általában az MI6 londoni főhadiszállásán kapja meg az eligazítást. Itt M (Bernard Lee) és Miss Moneypenny (Luis Maxwell) egyenesen Bond házába csörtetnek, hogy kiadják az ukázt: három ügynök meghalt, Bond azonnal csomagoljon, irány a Bahamák. Útravalóul mindössze egy Rolex órát kap (beépített mágnessel és körfűrésszel, ahogyan azt megszokhattuk) - de nem a jó öreg Q-tól. Tom Mainkiewicz tehát újabb Bond-forgatókönyvírókra vonatkozó szabályt szegett meg (Desmond Llewelyn nem is szerepel ebben a filmben).

A küldetés és a szuperkütyü már megvan, itt az ideje, hogy a 007-es elkezdje a nyomozást - jó szokásához híven Londontól több ezer kilométerre. Bond természetesen nem Sherlock Holmes-módjára (kemény agytornával, racionális bizonyíték-elemzéssel, stb.) következteti ki, hogy kik a rosszfiúk és hol a búvóhelyük, éppen ellenkezőleg. A Főgonosz válogatott bérgyilkosokat küld a 007-es nyakára, akik sokszor a lehető legelképesztőbb módon próbálják elveszejteni hősünket - ahelyett, hogy egy alkalmas időpontban hidegvérrel golyót röpítenének a fejébe. E tekintetben az Élni és halni hagynisem lóg ki a sorból, sőt, a jelenet, amelyben Bondot egy aligátoroktól hemzsegő tó kellős közepén hagyják egy apró szigeten, kifejezetten ötletes kivégzés (lenne, ha a 007-es nem ugrálna végig olimpikonokat megszégyenítő eleganciával a krokodilok hátán, egészen a partig).

Idővel természetesen felbukkannak a Bond-lányok is. Az első, egy ügyetlen kettős ügynök, Rosie Calver (Gloria Hendry). Ő segít Bondnak eljutni a Főgonsz rejtekhelyéig (aki ezúttal egy politikus, sötét bőrrel és még sötétebb gondolatokkal, ráadásul kábítószercsempész mellékállással), de csúnya halált hal, mikor a gazfickóknak már nincs rá szükségük. Természetesen felbukkan egy másik nő is: a hamvas szépségű Solitaire (akit az Onedin család ártatlan tekintetű üdvöskéje, Jane Seymour alakít), aki kénytelen-kelletlen udvari jósnőként segíti Kanangát - egészen addig, amíg Bond meg nem fosztja a... fogalmazzunk úgy, rabláncától.

A 007-es kiszabadítja Solitaire-t Kananga fogságából, de a biztonságot jelentő CIA főhadiszállást már nem érik el: a Főgonosz zsoldosai páratlan üldözési jelenetekben nehezítik meg a menekülők dolgát. Nyaktörő kergetőzést láthatunk a sportrepülőtéren, majd ezt követi egy még látványosabb: a motorcsónakos menekülés New Orleans mocsaras holtágaiban igazi csemege a műfaj szerelmeseinek, mely nem nélkülözi a humort sem (a bérgyilkosok félszigeteken átugrató csónakjai kerti úszómedencékben, vagy épp egy esküvői sokadalom ünnepi tortájának közepén végzik). Nem maradhat el a Főgonsz magánhadseregéből testi erejével vagy különös adottságaival kilógó Bikanyakú Martalóc sem, akinek ősképe hagyományosan Odd Job, a Goldfingerpengekalapos kínaija. A Élni és halni hagyni-ban egy hórihorgas, kampókezű néger tölti be ezt a szerepet, aki a rá szegezett pisztoly csövét is vigyorogva hajlítja el (és Bond is csak úgy tud fölébe kerekedni, hogy kihajítja egy száguldó vonatból).

A hagyományos Bond-forgatókönyv egy ponton azonban átvált kalandfilm-stílusba: Solitaire-t elrabolják Bondtól, és San Monique szigetére viszik, hogy ott egy póznához kötözve, nagyszabású woodoo szertartás keretében áldozzák fel. A sziget tele van trükkös szerkezetekkel: póznára tűzött koponyákba rejtett mozgásérzékelővel, vagy a Halál Hercegét a hívők közé repítő, sírgödörbe épített lifttel. Bond és a vadak fogságából frissen kimentett, tüneményes védence teljesen véletlenül talál rá az utóbbira - mely minő véletlen, épp a Főgonosz földalatti titkos rejtekhelyére vezet. Itt már ismét egy olyan jelenet következik, amely a Bond-filmek elmaradhatatlan epizódja: az ellenfél, aki immáron biztos a győzelmében, körbevezeti a 007-est rejtett birodalmában, és elmondja neki a Nagy Tervet. Őfelsége titkosügynöke ilyenkor általában két dolgot tesz. Vagy a "körséta" alkalmával piszkál hozzá valamihez, amivel egy csapásra tönkreteheti a Főgonosz mesterkedéseit; vagy fogságba kerül, ahonnan rövid úton kiszabadul, és immár egyedül kóborolva a Titkos Objektumban, kíséret nélkül találja meg annak leggyengébb pontját.

A Live And Let Die sajnos itt, az utolsó felvonásban is felemásan teljesít. Kanangának ugyanis nincsenek világuralmi ambíciói, nem lopott el atom-tengeralattjárót vagy kódfejtőt egyik nagyhatalomtól sem, és még csak egy nyavalyás lézerágyúval felszerelt műholdja sincsen. Ő egyszerűen csak kábítószert termeszt egy szigeten, amit woodoo papokkal és gyilkos csapdákkal véd a kíváncsiskodóktól. Bond így tulajdonképpen egy egyszerű, hétköznapi bűnözőt tesz el láb alól (tegyük hozzá, igen nevetséges módon: sűrített levegővel töltött patron nyom le Kananga torkán, amitől az felfújódik és szétrobban...), ami valljuk be, nem túl elegáns cselekedet egy felsőligás szuperkém részéről. Pedig a misztikus környezet szinte adja magát a világraszóló összeesküvésekhez: a woodoo-babákkal irányított ENSZ-politikusok csillagászati összegeket szavaznak meg a közgyűlésen Kananga karibi drogparadicsomának, a Nagy Fekete Ember pedig átkokkal és rontásokkal végez a kábítószerüzletben érdekelt rivális bandák vezetőivel, hogy egymaga irányíthassa az összes nemzetközi bűnszervezetet...

Az Élni és halni hagyni-ból azonban egész egyszerűen hiányzik az a bizonyos Nagy Tét, ami indokolná egy duplanullás ügynök bevetését - így a végeredmény szórakoztató kalandfilmnek kiváló, Bond-történetként azonban korántsem állja meg a helyét.

Bond-lányok korábban a Nerdblogon:

• Ursula Andress
• Tanya Roberts
• Martine Beswick
• Honor Blackman
• Margaret Nolan
• Claudine Auger
• Luciana Paluzzi
• Molly Peters
• Mie Hama
• Akiko Wakabayashi
• Karin Dor
• Joanna Lumley
• Diana Rigg
• Lana Wood
• Jill St. John

TETSZETT A POSZT? CSATLAKOZZ A NERDBLOG FACEBOOK-CSOPORTJÁHOZ, ÍGY SOSEM MARADSZ JAMES BONDOS, STAR WARSOS, BUD SPENCERES ÉS VICO-FILMES RETRÓKONTENT NÉLKÜL!