Csütörtök délután majdnem leállt az Index hírgyártása, miután felfedeztük a Tech rovat vezetőjének pompás kontentjét az IDDQD blogon, a bárhová beágyazható Prince of Persiáról, és rátaláltunk a böngészőben is elinduló a '80-as és a '90-es évekbeli PC-s, konzolos és C64-es játékok Mekkájára. Az egész Kult rovat boldog kisgyerekként zizzent rá a Prince of Persiára, a Wolfeinstenre, a Lotusra, a Prehistorik 2-re, meg a Titus the Foxra, és a vidám nosztalgiamaratont csak fél percre tudta megtörni egy szomorú baki: nem tudtunk karaktert választani a Golden Axe-ban!

Gyorsan össze is gyűjtöttem a régi kedvenceimet egy TOP5-ös listába - ezek azok a játékok, amikkel hetekig elvoltam az általános iskolai számítástechnika órákon, vagy otthon, a nappaliban, a földön lévő(!) hipermodern 486-os PC-nk előtt hasalva(!!!)

Mind játszható a böngészőben, akár teljes képernyőméretben is - klikk a beágyazott dobozokra (vagy ide), azonnal elindulnak!

5. Prehistorik 2 (1993)

Bár sosem tudtam anno a számtekórán végigjátszani, mindig szórakoztató volt a hülye ősemberrel ugrálni és gyümölcsöket, tortákat meg evőeszközöket gyűjteni mindenféle pókhálós barlangokban, őrült medvék és dinoszauruszok között kommandózva. Az pedig külön vicces, hogy a fél Kultrovat még most is fejből tudja, hol vannak a titkos kajaraktárak, és melyik sziklát kell ütni, hogy leessenek az égből a gigasültkrumplik!

Április 16-án, a kaliforniai Anaheimben megrendezett Star Wars Celebration elnevezésű, négynapos geek dzsemborin debütált a Star Wars 7 második teasere, és azonnal felrobbant tőle az internet: nem elég, hogy már 46 millióan megnézték (plusz 9 millió klikk a Movieclips Youtube-feltöltéséből), sorra készülnek a reakcióvideók is.

Ezek közül persze egyértelműen Roderick Vonhögen atyáé volt a legviccesebb, aki pont úgy örült Luke monológjának és a kötelékben repülő X-Wingeknek, mint az unokaöcsém a karácsonyra kapott Star Wars legónak.

Két hete sok Csillagok háborúja-rajongót és nosztalgiamániás retróhívőt megmozgatott az a közös múltidézés, amiben azt próbáltuk kinyomozni: vetítették-e a '80-as vagy a '90-es években a budapesti Vidámpark Űrrakéta nevű szerkezetében a Csillagok háborúja vagy A Jedi visszatér űrcsatáit?

A találgatást és az emlékcunamit az Űrrakéta egykori kezelője indította el, amikor először a Jedi visszatért, majd a Csillagok háborúját kezdte emlegetni a Budapest régi képeken Facebook-csoportban. Végül kiderült, hogy a Star Warst vetítette, mégpedig 1999-2000 környékén:

"Tuti ez volt!! Elnézést, de én laikus vagyok ehhez. Jedi vagy Star Wars, az nekem egykutya, uram."

Pompás ritka fotót posztolt nemrég egy Zoltán nevű retrórajongó a Budapest régi képeken Facebook-csoportba: az 1985-ös felvételen a Budapesti Vidámpark kultikus Űrrakéta nevű játéka látható a Ciklon és néhány ejtőző látogató társaságában. Ha valaki esetleg már ahhoz a korosztályhoz tartozik, akik azután születtek, hogy Antall József halála miatt félbeszakadt a minden vasárnap várva várt Kacsamesék, gyorsan elmondom, miért imádta mindenki a szocializmus legvidámabb barrakkjában felállított, amerikai Saturn 5-re emlékeztető Űrrakétát:

ez volt a '80-as évek 4DX-technológiája!

Na de hogy jön ide a Star Wars? Hát úgy, hogy többen is úgy emlékeztek (többek között én is), hogy gyerekkorukban az Űrrakétában nemcsak a szokásos, unalmas ismeretterjesztő filmet mutattak be, hanem izgalmas űrcsatákat is - például A jedi visszatérből!

A filmes-képregényes-videojátékos témák egyik első számú kincsesbányájának számító Geektyrant geekjei pompás posztot posztoltak a napokban: ilyenek lennének a Nintendo kultikus játékai, ha nem konzolon, hanem a '40-es, '50-es és '60-as évek űrös-bűnös-dögös csajos ponyvaregény-válogatásaiban jelentek volna meg.

Íme a kedvencem, Mario bosszúja, amiben az egyszeri melóslegény betör egy arisztokrata házába, bezúzza mindenki koponyáját, és megmenti a kikapós szőke menyecskét, akit elraboltak a gonoszok - hát nem pont ugyanerről szól Frank Miller összes Sin City-képregénye? A képsorozat egyébként egy Ástor Alexander nevű, igen kreatív művész munkája, aki több kultikus Nintendo-játékot is ponyvásított.

Coming outtal kell kezdenem ezt a posztot: sajnos a rendszerváltás és a Gorenje-turizmus nagy vesztese vagyok, mert a szüleim nem vették meg nekem a bécsi bevásárlóutunkon a Pro7-en reklámozott Hero Quest társasjátékot, így számomra a Police 07 jelentette évtizedeken át a társasjátékok csúcsát.

Nagyjából úgy 2006-ban viszont rá kellett döbbennem: nemcsak hogy van élet a Gazdálkodj okosan-Rizikó-Catan szentháromságon túl, de az elmúlt tízegynéhány évben annyi, de tényleg annyi izgalmas társasjáték jelent meg a piacon, hogy már vissza se sírom a Hero Questet!

Na jó, azért egy kicsit igen, mert nekem a mai napig a szép műanyagfigurás, nagy térképes, sok kockával dobálós, kicsit az AĐ&D felé kacsintgatós, dándzsön típusú játékok jelentik a társasjátékok csúcsát. Ahol a harcos, a varázsló, a pap meg a tolvaj XP és kincsek reményében leveri a labirintus szörnyeit, hogy aztán a náluk talált fegyverekkel és varázslatokkal még erősebb szörnyeket verjenek le, még több XP és kincs reményében.

Ez a műfaj nagyjából a Games Workshop 1983-as Talizmánjával és a '86-os Tűzhegy varázslójával indult hódító útjára (e két nagy klasszikusról itt és itt részletesebben is írtam már), hogy aztán a '90-es években érjen a csúcsra a fentebb már emlegetett Hero Questtel és annak klónjaival, a Dark Worlddel, a Dragon Strike-kal (ezekkel imádtam játszani általános iskolás koromban az egyik osztálytársamnál) valamint a Firts Questtel, ami már tényleg a klasszikus AD&D előszobája volt.

Napok óta két igen fontos dolog tartja lázban a Szellemirtók-filmek rajongóit. Az első: a Winston Zeddmore-t alakító Ernie Hudson szerint baromság lesz a csupa csajokból álló Ghostbustars 3. A második: felkerült a netre Gene Stupnitsky és Lee Eisenberg régi Ghostbusters 3-forgatókönyve, amiből az 1984-es Szellemirtók 25. évfordulójára, 2009-re forgatott volna filmet a Columbia Puctures, de végül semmi sem lett belőle.

Nagy kár, mert egész jópofa sztorit bütykölt hozzá össze az írópáros, ráadásul a történet a mostanában pletykált női Szellemirtók-verziónál sokkal tisztelettudóbban nyúlt vissza a kultikus eredeti filmekhez, sőt, az új szereplők beemelése mellett a régi gárdát is megtartotta volna.

De lássuk részletesebben is!

A Szellemirtók 3 a kultikus első részhez hasonlóan egy paranormális anomáliával indult volna: két múzeumi őr éjszaka épp egy nagy oszlopcsarnokban járőrözik, és a tegnapi meccsről meg ehhez hasonló, unalmas marhaságokról trécsel, ám amikor befordulnak a sarkon, a tárgyak maguktól lebegni kezdenek, pont mint az első részben a könyvtári könyvek. Ezután az őrök meglátják a jelenséget előidéző túlvilági entitást, egy lehetetlenül hosszú karú és lábú, arc nélküli szellemet, aki valami ősi, istentelen nyelven veszettül kántálni kezd, és megtámadja a teremőröket.

Bud Spencer Halloweenkor, október 31-én ünnepelte a 85. születésnapját, ezért ez a hétvége a Nerdblogon ismét a Bud Spencer-Terence Hill-filmeké! Főleg mert mostanában rákaptam a páros régi, '60-as évekbeli westernfilmjeire, amik teljesen más stílusúak voltak, mint mondjuk az ...és megint dühbe jövünk vagy a Bűnvadászok.

Kezdjük a sort Bud Spencer és Terence Hill legelső közös filmjével (a Hannibál ugye nem számít!), az 1967-es Isten megbocsát, én nemmel, ami 1992-ben jelent meg itthon a szépemlékű, sárga VICO-kazetták sorában (és amit a kereskedelmi tévék előszeretettel vetítenek húsvétkor Bunyó húsvétig címmel, a páros utolsó közös filmjére, a Bunyó karácsonyig-ra utalva).

Mivel Fenyő János cége szinte kizárólag a B-kategóriás Canon/Golan-Globus filmekre specializálódott, érthetetlen, hogy ez az ütős spagettiwestern hogyan keveredhetett a médiacézár portfóliójába, ráadásul ugyanazzal a magyar címmel, mint amivel Clint Eastwood nem kevésbé híres westernje 1993 januárjában nálunk is mozikba került.

Már az eleve tragikusan vicces, hogy a kazettaborítón díszelgő portré a bunyós párosról nem is ebből a filmből. A jó öreg Bud egyetlen másodpercig sem volt ilyen elegáns úr a filmben, hasonló zakót és kalapot majd csak az Isten megbocsát, én nem folytatásában, a Bosszú El Pasóban-ban visel - nagyjából két percig, amíg egy tömegbunyóban cafatokra nem szakítják az ellenfelei. Terence Hill sem a képen látható, vigyori csibész, aki biliárddákóval osztja a körmösöket, inkább a ponchós Clint Eastwood és a koporsóját vonszoló Franco Nero hasonmása - de erről majd részletesebben is írok alant.

Emlékeznek még az olvasók Cókmókusra, a hülye nevű, ragadós kezű, piti tolvajra a Kandi Lapok Pókember-füzeteiből? Mindig is utáltam őt, akárcsak a balfék Vízköpő-Boronás Jónás-duót, vagy Robint, aki nem csinált soha semmit, csak neonzöld fecskében feszített Batman mellett.

Kezdettől fogva nagy volt a rivalizálás a két patinás képregénykiadó, Marvel és a DC között abban, hogy kinek vannak legidétlenebb és leghaszontalanabb szuperhősei. Nálam egyértelműen a DC nyert Animal-Vegetable-Mineral Mannel, aki bármelyik testrészét képes átváltoztatni dinoszaurusszá, paradicsommá és gyémánttá, de ahány geek szakportál, annyiféle toplista létezik. Most, hogy a Warner mozifilmre vinné a kifejezetten szuperbéna hősökből álló Legion of Super-Heroes kalandjait, itt az ideje, hogy a Marvel háza táján is összeszedjünk egy tízfős Balfék Brigádot a leghülyébb képességű sztreccsruhásokból.

1. Mókuslány: Az eleve Avengers-paródiának kitalált Great Lakes Avengers csoport és a Geekmagazinok Leghaszontalanabb Szuperhőslistáinak örökös tagja. Hatalmas, bolyhos farkincája és éles foga van, emellett nemcsak beszélni tud a mókusokkal, de egy kisebb csapatot irányítani is tud. Így győzte le többek között Fátum doktort is, bár a jó öreg bádogember valószínűleg a röhögéstől eshetett össze ebben az epikus harcban.

Nemrég olvastam újra pár Galaktikát, és a 1987-ben megjelent 84. szám borítóján meglepetten fedeztem fel egy C-3PO-szerű alakot, amint egy arcnélküli kőgólem-légió élén egy meztelen nőt cipel a régi B-kategóriás horrorfilmek szörnyeit idéző, klasszikus pózban. A festményt a lengyel születésű, de már Franciaországban és Németországban befutott borítóillusztrátor, Wojciech Siudmak követte el (a nevét korrektül le is hivatkozta Galaktika főszerkesztője a tartalomjegyzék végén, az viszont már erősen kétséges, hogy a lapvezetés fizetett-e művésznek az utánközlésért), a 84. szám hátoldalára pedig szintén egy Siudmak-kép került:

A festmény a Siudmak-korpusz iskolapéldája: a sötét űrben lebegő kősziklán egy lenge öltözetű, éteri alak áll, a háttérben elsuhanó meteorok alja pedig pont úgy néz ki, mint a Millennium Falcon!

Nagyon nehéz volna megmondani, melyik a Bud Spencer-Terence Hill-páros legjobb filmje. Nekem személy szerint a '70-es évek végi, '80-as évek eleji pofonosztásaik jönnek be a legjobban, mert az általános iskolai napköziben rongyosra néztük anno VHS-en a Bűnvadászokat ("Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb!"), a Kincs, ami nincset ("Páncélautó nem, páncélautó nem! SLAP! Páncélautó igen, páncélautó igen!") és a Nyomás utána! című klasszikust ("Lebukott egy emberünk Alaszkában. Kár érte, kiváló ügynök volt.").

Emellett mostanában kezdtem felfedezni a páros korai vadnyugati filmjeit, amik még korántsem a vicces hagymásbab-sörvirsli-mutasdakörmöd stílusban készültek, hanem a '60-as évek kőkemény olasz westernjei voltak, marcona, koszos és borostás hősökkel, sok árulással és még több lövöldözéssel. Bár az Isten megbocsát, én nem-Bosszú El Pasóban-Akik csizmában halnak meg sorozat sosem nemesedett akkora klasszikussá, mint Clint Eastwood Dollár-trilógiája, azért mindenképpen a spagettiwesternek élvonalába tartoznak.

Az idén 40 éves Különben dühbe jövünk viszont nagyon fontos film a két színész közös életművében. Bud Spencer és Terence Hill ekkor már bőven túl volt a korai Guiseppe Colizzi-féle, komoly westernjein, és az Enzo Barbonival forgatott, humorosabb Az ördög jobb és bal keze 1-2-n is. Colizzi 1972-ben ráadásul már sikeresen letesztelte azt, hogy kedvenc pofonosztóink modern környezetben is megállják a helyüket, bár a Mindent bele, fiúk! sosem lett akkora közönségkedvenc, mint a legendás páros későbbi filmjei.

A Különben dühbe jövünk viszont igazi mérföldkőnek számít, mert az író-rendező, Marcello Fondato olyan zseniálisan univerzális dramaturgiát talált ki, amihez évtizedeken át előszeretettel visszanyúlt minden Bud Spencer-Terence Hill-film stábja: 

- fogj két nem mindig a törvény útját járó, verekedős csibészt, akik egymással is folyton marakodnak (ezúttal azon, kié legyen a tűzpiros Buggy)

- és látványosan pofoztasd le velük a környéket rettegésben tartó, balfék maffiózókat.

Pár napja az egész világot lázba hozta Thomas Dagg fekete-fehér képsorozata, amin  a Csillagok háborúja-imádó kanadai fotós azt mutatta be, milyen volna egy olyan élet, ahol a Star Warsban látott kultikus szereplők, tárgyak és járművek a mindennapjaink részei lennének.

Vagyis ha teljesen megszokott dolog lenne, hogy javák guberálnának a szemeteskukák között, Darth Vader minden nap villamoson járna be dolgozni, birodalmi csillagrombolók és TIE Fighterek repkednének felettünk, egy vad ewok kommandózna a kertünk végében, légirobogók parkolnának a plázákban a kocsik között, nyáron Yodával a hátunkon futnánk le a Sziget-kört, télen a nagy hó miatt tauntaunháton vinnénk a gyereket suliba, és minden évben nyaktörő hurkokat leíró A-Wingeket bámulnánk a Kecskeméti Repülőnapokon.

A szépemlékű Kandi-lapokban jól végigkövethettük Peter Parker magánéletét: a kavarásokat Fekete Macskával, és természetesen a Mary Jane-nel kötött házasságát is. Pókember feleségét a Sam Raimi-féle mozifilmekből is ismerhetjük, ahol Kirsten Dunst alakította őt.

Peter gyerekkora óta ismerte Mary Jane-t: May néni és a lány nagynénje ugyanis már ekkor összeboronálták a fiatalokat.

De mivel Peter már kamaszkorában is rettegett a beígért vakranditól, óriási meglepetésként érte amikor kiderült, hogy MJ-ből időközben dögös vörös szupermodell lett.