Alias

A fülszöveg ugyan kriminek és thrillernek nevezi - jobb híján fogadjuk el -, de azért ez túlzás, mert a történet soványka, darabos, nem is érdemes kategorizálni. Viszont a hangulata egészen egyedi, és az teszi különlegessé Brian Michael Bendis hamar klasszikussá vált képregényét.

A főszereplő, Jessica Jones valaha egy ZS-kategóriás szuperhős volt, nem túl egyedi képességekkel, béna jelmezzel és még bénább frizurával. Végül, rájött, hogy nem neki való az az élet, és Alias néven megnyitotta egyszemélyes magánnyomozó irodáját. A szokásos pitiáner rutinmelók mellett olykor belefut egy-egy komolyabb ügybe is, némelyikhez még a legnagyobb szuperhősöknek is közük van. Bendis nem megy nagyon bele az ügyek felgöngyölítésébe, illetve hamar kiderül a turpisság, a lényeg inkább az, hogy a Marvel-univerzumot, és úgy általában a szuperhősöket az átlagember szemszögéből mutassa. 

Magyarul is olvashattunk már "alulról" láttatott szuperhőssztorit - például a Kingpin által kiadott remek Csodák korát -, de az Aliast azt teszi igazán érdekessé, hogy Jessica Jones egykori vacak kis szuperhősként a jelmezesek közé is tartozik, meg nem is, így akár azt is feltételezhetnénk, hogy otthonosan mozog a világukban. Pedig nem így van. A Bosszú Angyalai, a Fantasztikus Négyes amellett, hogy köztiszteletben álló hősök, gyakorlatilag megközelíthetetlen celebek, még egykori kollégájuk számára is. A kötet legjobb jelenetei azok, amelyekben Jessica Jones megpróbál kapcsolatba lépni valamelyikükkel: az Angyalok kúriájába biztonsági kapu nem engedi be, az ügyfélszolgálati forró vonalukat kell hívnia, hogy esetleg el is jusson hozzájuk az üzenet, az F4 főhadiszállásán pedig lehetetlenség túljutni az akadékoskodó recepcióson. 

Kicsit szerencsétlen helyzet, hogy aki eddig nem olvasta eredetiben az Aliast, nagy valószínűséggel csak a Netflix sorozatában találkozott Jessica Jones karakterével. A kettőt összevetve így a képregény talán egy picit csalódás - de nem úgy, ahogy először gondolnánk. Jessica a sorozatban jóval lepukkantabb, elcseszettebb nő, de képregényes eredetije sem egyszerű lélek. Sok szó van a főszereplő magánéleti problémáiról, amelyek ugyanazok, mint egy átlagemberé, és ennek megfelelően rendkívül sok - első látásra talán ijesztő mennyiségű - a párbeszéd is - ám ezek jól megírt párbeszédek, nem túltoltak, életszagúak. (Szép Eszter a kilencedik.hu-n írt erről egy alapos elemzést.) Az viszont olykor elég zavaró, megúszós megoldás, hogy a rajzoló, Michael Gaydos a hosszabb, beszélgetős jeleneteknél egyszerűen egyetlen panelt használ, sokszor egymás után - különösen akkor, amikor az utcán a beszélő mögött rendre ugyanazokat a járókelőket látjuk ugyanabba a pózba meredve.

Magáról a kötetről mit lehetne mondani? A szokásos pazar Fumax-minőség. Öröm kézbe venni.

Rick és Morty

Kétségtelen, hogy a Rick és Morty az egyik legjobb dolog, ami az utóbbi években a popkultúrában történt. Ennyire összetett, az őrülete ellenére is emberi, sokszor zavarba ejtő történetet ritkán látni. És amíg a következő évadra várunk, a (sokadik) újranézés mellett, éhségünket valamelyest csillapíthatja a Pesti Könyv nemrég indult képregénysorozatának első kötete. Alapvetően nem nagyon szeretem az egyszerűbb grafikájú rajzfilmek alapján készült képregényeket, pláne, hogy a sorozat alkotói, Justin Roiland és Dan Harmond zakkant zsenik, így előítélesen azt gondolhatnánk, hogy ami nem teljesen az ő művük, az csak gyengébb lehet. Nos, azért ez nem így van: a képregényben is visszaköszön a sorozat humora - több felnyerítős poén is van - és eszelőssége, és akinek megfelelő hozzá a fantáziája, a szövegeket olvasva akár "hallhatja" is a szereplőket. Öt hosszabb, lazán összefüggő történet kapott helyet a kötetben, illetve öt pár oldalas, amelyek közül a legjobb az, amelyik Jerry szánalmas, szomorú életét mutatja be.

Azaz ha rajongó vagy, feltétlenül be kell szerezned a képregényt, ha meg nem, akkor ideje elkezdeni rajongani, és azért kell beszerezni a képregényt.

Máskülönben soha nem fogod megtudni, hogy ki az a Pióca-pincér!

Február elsején érkezik a második kötet.

Vasember: Palackba zárt démon 

A Marvel képregénygyűjteményben jelent meg a sokat emlegetett Démon a palackban, amiről azt mondják, hogy mennyire komolyan beszél az alkoholizmusról, és hogy ez milyen nagy szó volt akkoriban (1979). Nos, lehet, hogy az volt, de újból bebizonyosodott, hogy a klasszikusként emlegetett sztorik jó része tulajdonképpen elég vacak. 

A Hachette kötetében az aktuális kaland is tele van logikátlansággal, sutasággal és arcpirító baromsággal (spoiler: az ármánykodó fegyvergyáros, Justin Hammer távirányítással megbuherálja Vasember páncélját, ami mintegy önálló életre kel, és egy nagy sajtónyilvánosságú ceremónián közvetlen közelről agyonlő egy embert. Ezek után a rendőrök simán elengedik Vasembert - akiről egyébként senki sem tudja, kicsoda, Tony Stark "testőre", oké - , mert "látja a szemében, hogy őt is megviselte a dolog"...

Maga az alkoholizmus bemutatása úgy zajlik le, hogy Tony egyre többet piál, egyre borostásabb és ingerültebb, aztán amikor beüt a baj, és leszoktatják - ugyan nem írják meddig tart, de a sztori alapján néhány nap alatt sikerül kikúrálni, az elvonási tünetek meg annyiból állnak, hogy a pornóbajszos Tony Stark az egyik oldalon izzad kicsit és remeg -, egy oldalnyi montázzsal letudják az egészet. Tony utána már nem nyúl piához, sikerült a terv! David Michelinie író valószínűleg soha nem látott alkoholistát, legfeljebb képeken, mert ez már nem is röhejes, inkább szánalmas - bár, fene tudja, egy olyan képregényben, amiben Hammer ZS-kategóriás szupergonoszokból álló hadseregének olyan tagjai vannak, mint Férfiölő és Ugróbéka (az egész kötet egyetlen szórakoztató része ez az idétlen banda), akkor ezek a "drámai" pillanatok is talán rendben vannak. Mindenesetre ne ezt a képregényt ajánlja bárki is, ha valami komolyabb darabot szeretne ajánlani az ismerősének.

A Klubrádión tavaly szilveszterkor ment le egy maratoni Galaxis kalauz-adás, amiben szerénységem volt Tímár Ágnes és Lay Viktória vendége. Az év vége jó apropó volt ahhoz, hogy szilveszteri és újévi filmekről, moziklasszikusok és kultsorozatok jó és rossz befejezéséről és alkotói életpályák lezárásáról beszélgessünk. De szóba kerültek olyan érdekességek is, mint a tévéből magnókazettára felvett, négyelemes walkmanen meghallgatott filmek, vagy éppen az, hogy mennyire unalmas tud lenni a Hatodik érzék vagy a Twin Peaks, ha valaki gonosz módon előre elspoilerezi nekünk a végét...

A teljes adás itt fentebb hallgatható meg, alább pedig néhány olyan részt emeltem ki a közel egyórás beszélgetésből, ami leginkább illik a Nerdblog geek/retró tematikájába (nyugi, nem 9 órányi lett az anyag, az csak valami bug miatt íródott ki ilyen furcsán).

Tavaly több posztban is megemlítettem, hogy nem véletlenül írok ennyi retró kütyüről (például a széteső Jedi-bábukról, a kamu G.I. Joe-król, a George Michael-bicskáról, az Executor csipogóról és a trafikos csontvázról): idén mindenképp szeretnék összehozni egy tematikus retrólexikont, a Kacsamesék-generáció tárgyi emlékeiről. Jelenleg ott tartok, hogy a '90-es évek popkultúráját és játékait bemutató, 99 tételes listámról már sorra húzom ki a témákat – ennek a ritkításnak esett most áldozatul két mikrosztori, az egyik régi Mezőtúri Rockfesztiválon megtapasztalt, furcsa Coke–Pepsi-anomália is.

Pár órával ezelőtt még nagyon úgy tűnt, hogy egy vicces kedvű troll az évszázad átverését posztolta kedd este a Képregényekről szabadon Facebook csoportban, most viszont már az Eaglemoss hivatalos, magyar oldala is kiírta a bombahírt:

Hamarosan magyarul is kapható lesz a külföldön már sikert aratott Nagy Batman-sor, a DC Comics – The Legend of Batman!

Sokan úgy emlékeznek a Holiday Specialra, hogy ez volt George Lucas 1978-as karácsonyi ajándéka a Star Wars-rajongó gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek. Holott az észak-amerikai tévétörténelem legszörnyűbb kétórás műsora, valójában már a hálaadás előtt nem sokkal, november 17-én adásba került a CBS csatornán. Ez a bugyuta zagyvaság volt a legelső Csillagok háborúja-folytatás, így aki azt állítja, hogy nem is Lucas, hanem pár éve a Disney züllesztette le és váltotta aprópénzre a Star Wars franchise-t, az súlyos tévedésben van: a körszakállas-kockás inges Mester személyesen mondta ki az áment erre a hitványságra!  

Pár napja a Tilos Rádióban ment le Az alkotás útja és a Spanyol inkvizíció óévbúcsúztató közös adása, amiben Sugár János, Byron, Huszti Gergely, Csepregi János és Bezsenyi Tamás engem feszített keresztre új novelláskötetem, a képregényes cimborákkal összehozott Képtelen történetek, másvilági mesék december végi megjelenése alkalmából.

Itt az év vége, két bejglizabálás közben alig győzzük olvasni a 2018 legjobb/legrosszabb filmjei/sorozatai/könyvei/képregényei toplistákat. Én is ilyen évösszegzést terveztem ide a Nerdblogra – csak aztán nem lett az egészből semmi, mert leragadtam egy igen profi amatőr film, a Commando Ninja előtt! Eszméletlenül cool ez bő egyórás tisztelgés a '90-es években idehaza is rongyosra nézett, zömmel '80-as évekbeli amerikai akciófilmek előtt! Szinte minden jelenet ismerős lehet a Predátorból, a Rambóból, a Kommandóból, a Terminátorból, a Mad Maxből vagy az Amerikai nindzsából – de pont ettől lesz észbontóan jó ez az egész őrült audiovizuális hullámvasutazás!

December közepén a GOG-ról pár napig, a nagy téli leárazások felvezetőjeként ingyenesen le lehetett tölteni a LucasArts egyik legmenőbb point&click kalandjátékát, a Full Thorttle-t! Igaz, nem az eredeti, 1995-ös, klasszikus pixelvarázst, hanem a ráncfelvarráson átesett, 2017-es Remastered változatot, amit az eredeti játék alkotója, a zseniális Tim Schaefer hozott össze az új cégével, a Double Fine-nal. A két ünnep között volt egy kis időm kipróbálni az új verziót, és most szerencsére egyáltalán nem éreztem azt, amit a Simon the Sorcerer újrajátszásakor, hogy csak az idő szépítette meg a vele való játékot. Ez a LucasArts-klasszikus nagyon jól öregedett! Most is ugyanolyan élvezetes volt vele játszani, mint amikor a '90-es évek végén először hallottam meg a főszereplő motoros vagány vhiskyn és szivaron érlelt, dörmögő monológját!

2014 egyik legjobb magyar fejlesztésű társasjátékát, a Kard és koronát akkoriban úgy emlegették, mint "a Kárpát-medence Rizikója". Így most kötelességem jelezni: ez a cím már foglalt, mivel a legjobb hazai fejlesztésű Rizikó-klón egyértelműen jelen recenziónk tárgya, az 1986-os Bumeráng-sziget. És hogy miért most írok róla posztot? Mert csak nemrég jutottam hozzá sok-sok évnyi keresgélés után egy saját, hiánytalan példányhoz! A késő Kádár-korszak legendás stratégiai játéka ugyanis sajnos ma már szinte csak a Vaterán szerezhető be, 15-20 ezer forintos horroráron. Igaz, ennyi pénzért cserébe szinte mindig gondosan őrzött, minden tartozékkal rendelkező, karc- és szakadásmentes példányt kapunk.

Nyáron már emlegettem, hogy egy ideje egy rendhagyó retrólexikonon dolgozom. 90 legendás tárgyat mutatnék meg benne a 90-es évekből, csupa olyasmit, ami gyerekkorunkban körülvett bennünket, a Kacsamesék-generáció tagjait, vagyis azokat a harmincasokat, akikben máig tartó traumát okozott, hogy Antall József 25 évvel ezelőtti halálakor megszakították a Walt Disney-mesedélutánt. Takonylabda és tamagocsi, Hawks dzseki és görkosis Cindy, kinyitható hátú tini nindzsa teknőc és lengyel piaci sárga Nintendo-kazetta (9999 játékkal, ami persze valójában csak 3), VICO-filmek és Szex, szerelem, gyengédség! Ennek a nagyon tarkabarka, kicsit ciki, de mindenképpen izgalmas és nosztalgikus világnak a tárgykultúrájából mutatok most be kedvcsináló jelleggel két újabb nagy kedvencet: a csipogó kulcstartót és a céllövöldés csontvázat!

Emlékszem, a '80-as évek végén és a '90-es évek elején a legunalmasabb családi vendégeskedéseket is fel lehetett dobni, ha előkerültek a Novoplast legendás társasjátékai. Még a legrendetlenebb unokatestvérek és szomszéd gyerekek is elfelejtettek drimbolni, amikor éjszakába nyúlóan játszottunk a panellakás kisszobájának padlószőnyegen a Police 07-tel, Az Ezüst-tó kincsével és A mesék titkával. Ezt a jóleső nosztalgiát és az évek óta tomboló retróőrületet lovagolta meg a Retro Games, amikor úgy döntöttek: az eredeti alkotókkal együttműködve, modernizált köntösben újra kiadják az azóta csődbe ment Novoplast régi kultjátékait.

Dóka Péter eddig általában érzelmes gyerekkönyveket írt (A kék hajú lány, Lila királylány), még ha zsánerbe is csomagolta (Viharlovag), ám ezúttal egy könnyed fantasztikus kalandregénnyel jelentkezett, amiben ráadásul még űrhajók, szörnyek és szuperhősök is vannak. A képes regények az utóbbi időben nálunk is egyre népszerűbbek - ez az a könyvtípus, ami nagyjából félúton van regény és képregény között, azaz a rengeteg rajz nem pusztán illusztrál, hanem egyenrangú a szöveggel. Kép és szöveg együtt meséli el a történetet, és ha bármelyiket kivennénk, máris kegyetlenül megcsonkítanánk. Fontos jellemzője továbbá a képes regénynek, hogy jó esetben a tipográfiával is izgalmasan játszadozik. Jellemző példája ennek a könyvtípusnak Neil Gaiman és Skottie Young Szerencsére a tej című bolondos könyve (Gaiman egyik legjobbja, aki nem hiszi, vegye meg azonnal), a Claude-sorozat, és bocs, de nem tudom megkerülni magam, a két Emma és Tesla, amit én írtam és rajzoltam, A majdnem halálos halálsugár és A mosómedve, aki ki akarta mosni a világot. Szóval tapasztalatból tudom, hogy emberes meló összerakni egy ilyen könyvet, nagyon pontosan meg kell tervezni, hogy működjön.

Nyilván széles a skála, ami a rajzok mennyiségét és mesélő funkcióját illeti - a Szupermalac és Űrpatkány közelebb áll az illusztrált regényhez, a rajzok mennyisége teszi inkább képes regénnyé (legalábbis a saját mércém szerint), de ez persze mit sem von le az értékéből.

Az együgyű Csocsó malac egy tanyán éli egyszerű disznóéletét, azaz eszik, röfög, disznólkodik, de szegényt az összes állat utálja, megvetik, mert - disznó. Aztán amikor két napszemüveges ember elviszi onnan, a többi jószág nagyon örül, mert biztosra veszik, hogy hurkát és kolbászt készítenek szegényből. Szerencsére Csocsó malac megmenekül, ugyanis nem kóstolónak szánják, hanem egy kísérlet alanyaként ki akarják lőni az űrbe. Vele tart Pati patkány (plüssállatként már felbukkant A kék hajú lányban), és miután szétdúlnak egy szupertitkos laboratóriumot, különleges képességekre tesznek szert: Csocsó malac fingmeghajtással (mi mással) repülni tud, Pati patkány pedig hihetetlenül okos lesz. Ellopnak egy űrhajót, majd csatlakozik hozzájuk egy félszemű, kövér, tróger macska, Fáraó és felesége, Kleó, és hamarosan megindulhat a szuperhősködés - ami jóval nehezebb, mint hinnénk, leginkább a bürokrácia miatt.

A címszereplők egyszerű, szeretnivaló figurák, és a kompániának egyértelműen Fáraó a legviccesebb tagja: állandóan hazudozik, de mindig lebukik, illetve egy idő után - és ez a könyv egyik legjobb ötlete - egy, a kiadónak írt méltatlankodó levél után rendre belejavítgat a szövegbe. Dóka a felbukkanó egyéb szuperhősökkel is sziporkázik - az elaggott Űregér és Űrkutya kalandjaira különösen kíváncsi lennék

A történet a későbbiekhez képest elég komolyan indul, sőt, kifejezetten nyomasztó, de amint a főhősök megszerzik képességeiket, a hangulat viccessé, könnyeddé válik, és a történet is ugyanúgy felgyorsul, mint a fénysebességgel repdeső Szupermalac.  A végére azonban már túl gyors a tempó, az epizódok között szusszanásnyi pihenő sincs, van benne egy Mikulás-kaland, ami a többihez képest kurtán-furcsán van belegyömöszölve a sztoriba, a szuperállatok utolsó küldetése ráadásul még cliffhangerrel is végződik...

Máli Csaba illusztrációi tökéletesen passzolnak a szöveghez, és már első ránézésre egyértelmű, hogy az animáció felől jött. A rajzok lendületesek, már-már kiugranak a könyvből, olyanok, mintha egy rajzfilm kimerevített pillanatképei lennének, remek figurái pedig mintha épp csak kimaradtak volna a Macskafogóból. Fáraó felesége, Kleó azonban meglehetősen zavarba ejtő, mert nagyon nőies testet kapott, és hát olyan, mintha... meztelen lenne.

Elvileg még két folytatása lesz Szupermalac és Űrpatkány kalandjainak, no meg egy készülő rajzfilmsorozat - az első rész már megtekinthető (bár a fingot jótékonyan kihagyták belőle).

A mellékelt képek a rajzfilmhez készültek, a könyv illusztrációi nem ilyen színesek - egyébként itt bele lehet olvasni.

Óriási változások zajlanak a magyar képregénypiacon, már szinte nem is lehet követni, épp milyen klasszikus jelenik meg (pénzzel biztos nem). Ám az utóbbi évek legnagyobb jósága, hogy végre magyarul is olvashatunk fumettit, azaz olasz képregényt. Ha csupán a praktikus oldalát nézzük: Olaszországban és a volt Jugoszlávia egyes országain kívül nem nagyon terjedtek el, angolra is mindössze maroknyit fordítottak - simán elképzelhető, hogy mi, magyarok ennél már jobban állunk. A fumettik alapvetően ponyvák, nem is akarnak másnak, többnek látszani, és a sorozatok közös jellemzői, hogy alkotóik jórészt a zsánerek bevett sémáit követve innen-onnan összecsipegetnek (lopkodnak) elemeket, de úgy gyúrják azokat össze, hogy mégsem valami sokszor látott utánérzést kapunk, hanem egy egészen új minőséget.

Magyarul jelenleg öt sorozat fut (Dylan Dog - a jelenlegi felhozatal legjobbja, Dampyr, Dragonero, Diabolik és Morgan Lost), de már jövő hónaptól (kezdetben) négy újabb címmel bővül a kínálat a Maximum Bonelli című kiadvánnyal, ami az olasz Bonelli kiadó címeiből válogat. És homályos bejelentések azt sejtetik, hogy jövőre még tovább fog bővülni a fumettik sora. 

Az Olaszországban komoly kultusszal rendelkező Diabolik több szempontból is különleges. Egyrészt jóval kisebb, zsebkönyv méretű, terjedelmében is megegyezik az eredeti olasz formátummal, és a panelfelosztása is végtelenül egyszerű: oldalanként kettő, legfeljebb három. Ezek a külsőségek is jelzik, hogy a Diabolik rendkívül gyorsan fogyasztható olvasmány. A karakterábrázolás és minimális, a sztorinak egyszerű és fordulatos, de nincsenek különösebb mélységei, hiszen ezekre nem is lenne hely, lehetőség a rövidke kötetekben. Ez azonban ne riasszon vissza senkit, ugyanis a Diabolik a szó legjobb értelmében ponyva, és ha ráérzünk az ízére, még többet akarunk belőle.

Van azonban még egy sajátossága a többi, itthon megismert fumettivel szemben, nevezetesen a címszereplő. Diabolik hidegvérű bűnöző, mestertolvaj - van ugyan egy morális mércéje, de nem vacakol, lelkiismeretfurdalás nélkül végez a gonosztevőkkel. Legalábbis ennyi derült ki az eddig magyarul megjelent történetekből.

Az Anagram Comics gondozásában megjelent kötetek mindegyikének végén találunk egy-egy rövidke írást, amelyek az 56(!!!) esztendeje futó képregénysorozat hátterét mutatják be. Diabolikot Luciana nevű húga segítségével a milánói Angela Giussani teremtette meg. Tudatosan kereste azt a képregényformátumot, amit könnyen magával vihet az ember, akár munkába menet is gyorsan olvashatja - és a kis méretben, illetve a 2-3 paneles oldalakban találta meg a tökéletes megoldást. Magát a karaktert egy vonatülésen felejtett Fantômas-regény ihlette - a legendás francia bűnözőzseni a Louis de Funes-filmekkel lett szélesebb körben ismert, de azok jócskán változtattak az eredetin, hiszen alapvetően humorosak, és a címszereplőből is egy Blofeld-szerű figurát csináltak. A regények szereplője egy gonosz, végtelenül kegyetlen gyilkos - szakasztott ilyen volt Diabolik is a sorozat elején, de az évtizedek folyamán a karakter finomodott, a maga módján humánusabb lett, már a harmadik részben kapott egy állandó társat, a gyönyörű Eva Kantot, egy menő autót és egy egész mitológiát.

Eddig öt kötet jelent meg - a december 2-án rendezett Hungarocomixra érkezik a következő kettő -, szándékosan úgy válogatva, hogy minél több típusú történetet ismerhessünk meg. Ami általában közös bennük, hogy Diabolik és Eva Kant épp el akarnak rabolni valami nagyon drágát, a fondorlatos terv során afféle Mission: Impossible-típusú, élethű maszkokat viselnek, aztán jön a fordulat, a nagy átverés, amit általában utólag magyaráznak el. Egyszerű történetek ezek (bár a Mérgek szigete elég nagy meglepetést tud okozni), de nem jelenti azt, hogy primitívek lennének, mert egyik-másik olyan fontos társadalmi problémát is feldolgoz, mint a drogfüggőség, a pedofília vagy a vállalatok környezetszennyezése. Ami azonban bugyutának tűnhet (tulajdonképpen az is), Diabolik álarca, ami úgy néz ki, mintha feketére festették volna az arcát, a szempillái is eléggé... furák, illetve a maszkok használata - sokszor nem is tudni, az imposztort látjuk-e, de legalább a történet végére mindenre fény derül. Lehet, hogy az elején nem sikerül rögtön elcsípni a sztorik hangulatát - legalábbis én így jártam -, de ha ráérzünk, akkor nem fogjuk megbánni.

Az elmúlt jó fél évszázadban nyilván rengeteg kitűnő történet jelent meg a sorozatban, van hát miből válogatni, és  kis szerencsével talán olvashatunk majd azokból az időkből is, amikor Diabolik is jóval agresszívabb, erőszakosabb gazfickó volt.